
Noha a harmadik indiai útunkról annak idején több napilapban beszámoltunk, majd később élményeinket Csalo! Csalo! címmel könyvben is megírtuk (elektronikus változata oldalunkról szabadon letölthető), mégis úgy döntöttünk, hosszú, izgalmas és veszélyekkel teli utazásunk emlékeit - fényképekkel színesítve, térképekkel illusztrálva, s ahol szükséges pontosítva - fejezetenként (az ötlettől, az előkészületektől kezdve a megérkezésig) ismét közreadjuk.
Reméljük, ezáltal élvezhetőbb és olvasmányosabb lesz a beszámolónk, és - a címeket böngészve - azon kedves látogatóink is találnak magukat olvasnivalót, akik elsősorban nem India, hanem Törökország, Irán vagy Pakisztán után érdeklődve keresték fel honlapunkat.
Még igazából az előző kalandunk élményeit sem emésztettük meg, máris újabb utazáson törtük a fejünket; természetesen mindketten ismét ugyanarra az országra, Indiára gondoltunk. Pedig éppenséggel indulhatnánk közelebbre is, hisz Európa ugyancsak temérdek felfedezni valót, újdonságot nyújtana számunkra. Nekünk mégis a már kétszer látott India kell. E nosztalgiára nem könnyű rövid,
A Subaruval feltehetően könnyebben vesszük majd az akadályokat, a kanyargós szerpentineket, a veszedelmes hegyi utakat. Iránban sós mocsaraktól és kiszáradt tavaktól övezve, sivatagos, félsivatagi sztyeppes vidéken halad majd az út, ahol időnként nemcsak a föld mozog, de a gyakorta viharos szél a homokkal együtt a kavicsokat fölkapja, és mire odaérünk
- Hát akkor induljunk, irány az ismeretlen!- a gázpedálra lépek. A villanypózna tetején egy feketerigó elismerően füttyent: „Ezek aztán korán keltek!” Dunavecsén péksüteménnyel, Kiskunhalason pedig benzinnel tankolunk fel, a három marmonkanna egyből elnyel hatvan litert. A benzinkutas érdeklődésére, természetes egyszerűséggel közöljük, úti célunk India. Sapkáját tarkójára
A török oldalon úgy érezzük, mintha nem is a Balkánon járnánk, a határállomás annyira tiszta és rendezett. A belépési procedúra már nem kelt ilyen pozitív benyomást. Bár széles mosollyal fogadnak, a biztonsági őrrel mégis nehezen boldogulunk, a zöld kártyánkkal semmi gond, de azt sehogy sem akarja
Geredénél délnek fordulunk. A csalitosban csörgedező kristálytiszta patak jó darabon elkísér minket. Ahány fa, bokor, annyiféle zöld szín, az előző napi esőtől valamennyi kivirult. A záport ma sem ússzuk meg, hatására az út menti víztócsák egyre kövérebbre kerekednek. Újabb autópálya épül, gesztikuláló útépítők a kocsi
Sajnos ezután szomorúbb arcát mutatja felénk az ország. Szívszorító látvány összedőlt házaival, vörös félholdas sátrakba telepített lakóival, a magas hegyekkel övezett, földrengés-sújtotta Erzincan. A városnak nincs műemléke, mert az 1939-es katasztrófa valamennyit megsemmisítette. Az utolsó jelentősebb földmozgás négy hónapja, 1992. március 3-án, 800 áldozatot követelt. E ritkán lakott tartományban
A sorból kiállva ideje átöltöznöm, hiszen Iránban a külföldi hölgyektől is elvárják az iszlám öltözködési szokások tiszteletben tartását. Hosszú nadrágos, tunikás pandzsábimhoz fejemre kendő, lábamra zokni dukál. Habár az idegennek nem muszáj csadort ölteni, viselhet hosszú szoknyát, vagy nadrágot s hozzá vehet blúzt, pulóvert, egyedül az a fontos, hogy a
Legnagyobb meglepetésünkre a Custom Office (vámhivatal) kékinges tisztviselője tud angolul, kellemes benyomást kelt bennünk. A jó megjelenésű, értelmes arcú vámos hamar eljut a triptique-hez, melynek hallatán férjem rosszat sejt. Magyarázza, hogy Magyarországon nincs ilyen, nálunk csak intenek a határon, hogy menjen az ember. Hiába lobogtatja a jogosítványt, a zöld kártyát,
Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható.