
Noha a harmadik indiai útunkról annak idején több napilapban beszámoltunk, majd később élményeinket Csalo! Csalo! címmel könyvben is megírtuk (elektronikus változata oldalunkról szabadon letölthető), mégis úgy döntöttünk, hosszú, izgalmas és veszélyekkel teli utazásunk emlékeit - fényképekkel színesítve, térképekkel illusztrálva, s ahol szükséges pontosítva - fejezetenként (az ötlettől, az előkészületektől kezdve a megérkezésig) ismét közreadjuk.
Reméljük, ezáltal élvezhetőbb és olvasmányosabb lesz a beszámolónk, és - a címeket böngészve - azon kedves látogatóink is találnak magukat olvasnivalót, akik elsősorban nem India, hanem Törökország, Irán vagy Pakisztán után érdeklődve keresték fel honlapunkat.
Szokás szerint a hajnal kiugraszt ágyunkból, a reggeli kávézás közben felvázoljuk a megírandó cikket. Az egész napunk fogalmazással és sétálással telik. Sikerül mindenféle finomságot, sajtot, péksüteményt, friss joghurtot, tejet, üdítőt, mangót és sárgadinnyét beszereznünk. Egy afgán kereskedő ránk akaszkodik, addig nem nyugszik, míg el nem megyünk
Hosszú kilométereket döcögünk a göröngyös úton, amikor végre elérjük a következő települést, a mandulaligeteiről híres Loralai-t. A poros, koszos, valaha kaszárnyának szolgáló kisvárosból kijövet, elvétjük a helyes irányt, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen semmilyen felirat nem található az út mentén. Idegen nemigen szokott erre járni, a helybéliek pedig csak a
Kényszerpihenőnket töltjük Iszlámábádban. Már több mint két hete várakozunk a továbbutazáshoz szükséges dokumentumra. Napjában többször is „imába foglalom” a három követséget (az iránit, a pakisztánit és az indiait), hiszen ha csak egyetlen szóval is említik, hogy szerezzünk be carnet-t, megkímélhettek volna az utunkat kísérő kellemetlenségektől.
Már egész jól kiismerjük magunkat Iszlámábádban, a hosszan elterülő városban a keringés konfúz, áttekinthetetlen lehet, ám a hegyek konstans referencia pontként szolgálnak. A főváros kilenc zónára van felosztva, elméletileg a Zero Point határozza meg a középpontot. Ez tulajdonképpen egy útkereszteződés, ahonnan az összes távolságot számítják,
A tizenötödik nap virrad ránk Iszlámábádban, egyre fogy a reményünk, hogy valaha is továbbindulhatunk. Már delelőn van a nap, amikor a postára megyünk. Míg Attila a követséget tárcsázza, bal szemem viszketni kezd; ez szerencsés jel, nyugtázom magamban, ma biztosan öröm ér. Alighogy végiggondolom ezt, máris látom férjem felderülő arcát, azonnal
Hosszas macera után, intenek: „finished”, mehetünk, felnyílik a sorompó, átgördülünk a túloldalra: Attariban vagyunk. Lehet, hogy csak India iránt érzett elfogultságunk teszi, de tény, hogy nyomban másképpen érezzük magunkat, egyszerre minden pozitív színezetet kap; azonnal megragad a hatalmas szubkontinens egyedülálló aurája. Más a hangulat, a fogadtatás,
Amritszárt észak felé hagyjuk el, a szikhek szent városa után egyenesen a tibeti menekülteknek otthont adó Dharamszalába tartunk. A települések között igen jó az út, sokkal jobb mint Pakisztánban, ám a városokról már nem mondható el ez; a burkolat feltörve, hatalmas gödrök és kátyúk mindenütt, óvatosan,
Két nap után Himacsal Pradésből ismét Pandzsábba indulunk. Csandigárhig az alig 250 kilométeres távolságot kilenc és fél óra alatt tesszük meg. A szerpentinekkel tűzdelt, fárasztó útért azonban kárpótol a táj sokszínűsége, a Kangra-völgy csobogó patakjai, teraszos, zöldellő domboldalai, éles vonalú hegyei, titkos ösvényei, cserepes házai, vörös virágú
Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható.