
Noha a harmadik indiai útunkról annak idején több napilapban beszámoltunk, majd később élményeinket Csalo! Csalo! címmel könyvben is megírtuk (elektronikus változata oldalunkról szabadon letölthető), mégis úgy döntöttünk, hosszú, izgalmas és veszélyekkel teli utazásunk emlékeit - fényképekkel színesítve, térképekkel illusztrálva, s ahol szükséges pontosítva - fejezetenként (az ötlettől, az előkészületektől kezdve a megérkezésig) ismét közreadjuk.
Reméljük, ezáltal élvezhetőbb és olvasmányosabb lesz a beszámolónk, és - a címeket böngészve - azon kedves látogatóink is találnak magukat olvasnivalót, akik elsősorban nem India, hanem Törökország, Irán vagy Pakisztán után érdeklődve keresték fel honlapunkat.
A reggeli újságok csupa borzalmakról számolnak be. „Dakoiták támadtak meg egy farmot, egy ember meghalt. Manthar Lakhiar a notórius dakoita megszökött a kotri őrizetéből, négy rendőrtisztviselőt azzal gyanúsítanak, hogy megvesztegetésért közreműködtek a szökésben. Egy férjezett asszonyt egy banda megerőszakolt Khaipurban. Tizenegy személyt letartóztattak Kotri környékén. Katonai tisztogató
A reggelt szereléssel kezdjük, megtisztítjuk a gyertyákat, megnézzük az olajszintet, utánatöltünk, átbogarásszuk a motort. A vendégház gondnokától barátsággal válunk el, a kedves fiatalembernek jókedvűen integetünk, ekkor még nem tudjuk mi vár ránk. Alig hagyjuk el Dalbandint, annyira durrogunk, hogy mindenki ránk figyel, érezzük most már súlyosabb a probléma, a motor
Ezúttal az iráni oldalon igen gyorsan végzünk, az Indában vásárolt ajándékainkat dróttal gondosan áttekerik és leplombálják. Azt mondják, azért, hogy ne kelljen elvámoltatnunk Iránból való kilépéskor. Az afgán szerelők munkájának eredményeként sikerül Zahedánig eljutnunk, de az alig 100 km-t csaknem három óra alatt, rángatva teszi meg a kocsi. Az indiai
Iránban négyféle kenyér (nán) kapható, mindegyiket frissen árusítják. A lavas nagyon vékony kenyérféle, azt mondják, hogy hónapokig eláll; a snagak már vastagabb, ovális alakú, mivel kőágyon sütik, jellegzetes kis gödröcskék vannak rajta, vigyázni kell vele, nehogy az ember kőre harapjon; a taftun ropogós, bordázott lepény; a legkiválóbb azonban a barbari,
Most hogy szabadon mozgunk, lépten-nyomon érzékeljük, hogy az irániak barátságosak, és kedvelik a magyarokat. Nemcsak ebédelni hívnak, többükkel beszédbe is elegyedünk. Fotókat készítek egy iráni családról, na meg egy kerékpáros kisfiúról, aki - mintha engedetlen csikóját regulázná - bringájának első kerekét magasba emelve, délceg pózba vágva magát villogtatja felém
Ha jól gazdálkodunk időnkkel, és nem jön közbe valami váratlan esemény, hét nap alatt hazaérhetünk, ám addig még több mint 4000 kilométert le kell gyűrnünk - spekulálok magamban, miközben Qum felé rójuk a kilométereket. A szent zarándokvárosba pont a déli istentisztelet kezdetére érkezünk. A moszkok felé bővizű folyamként hömpölyögnek
Teheránból, először osztott pályás városi gyorsforgalmi úton, majd autópályán haladva, könnyen kijutunk; ezúttal jóval kevesebb időre van szükségünk, igaz nincs velünk navigátorunk, Abdi. Amint elhagyjuk az ótóbánt, Kazvínban olcsó benzinnel gondosan feltankolunk, az egyik gyümölcsárusnál pedig finom magnélküli szőlőt vásárolunk. Szerencsénkre most nincs olyan dühödt szél, mint jövetelünkkor, ráadásul
A török oldalon még simább az ügyintézés, hisz itt is megismernek minket, mindössze az egyik vámos ijeszt rám, amikor a marmonkannákból ki akarja öntetni az olcsó iráni benzint. Kőszíve csak magyar mivoltunkra puhul meg. Kegyesen legyint; menjünk. Ez már nem „száraz”ország, úgyhogy a duty-free shopban rögtön veszünk néhány
Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható.