A dermatoglífia a bőrlécekkel és redőkkel foglalkozó tudományág. A két görög szóból (derma = bőr, glyphe = véset, rajzolat) álló elnevezést Dr. Harold Cummins, a New Orleansi Tulane Egyetem Mikroszkopikus Anatómia tanszékének professzora és lengyel származású munkatársa Charles Midlo alkották meg 1926-ban. A dermatoglífia szó magyarra bőrrajzolatnak fordítható, de a hazai szakemberek szívesebben használják a német elnevezésből származó bőrlécrendszer kifejezést.
Jóllehet az ujjlenyomatok Grew, Bidlo és Malpighi érdeklődését, már a 17. század végén felkeltették, a kezek és a lábak papilláris bőrrajzolatainak tudományos igényű vizsgálata Purkinje munkájával, 1823-ban vette kezdetét. A dermatoglífia - mint önálló tudomány - iránti érdeklődést Galton 1892-ben megjelent könyve keltette fel.
A bőrlécek tudományos kutatása a 20. század elejétől gyorsult fel, az elmúlt évtizedekben pedig e téma művelői: antropológusok, genetikusok és orvoskutatók egyre nagyobb kedvvel kutatják. Kutatási kedvük fellendülésének két döntő oka, ami már a daktiloszkópiánál is meggyőző volt: elsősorban az, hogy az ujjbegyek mintázata minden embernél más és más; másodsorban pedig, hogy az ujjak rajzolata már a születés előtt kialakul és az életkorral sem változik, egészen a test feloszlásáig megmarad. A dermatoglífiai kutatások mellett szól még egy harmadik fontos szempont is, mégpedig az, hogy a bőrlécrajzolatok jellegzetességei egyes betegségekre és veleszületett rendellenességekre utalhatnak.
A huszadik század korai éveiben az amerikai Harris Hawthorne Wilder úttörő munkát végezve (H. H. Wilder: Tenyerek és talpak, 1902.) átfogó tanulmányokat készített a kéz és a láb borrajzolatairól, az ujjlenyomatok módszertanáról, valamint az örökletes és az emberfajok közötti változásokról. Az 1920-as években az ujjak mintázatáról további fontos genetikai tanulmányokat publikált a norvég Kristine Bonnevie, aki többek között megállapította, hogy az ujjbegy-rajzolatok rendkívül bonyolult módon alakulnak ki, és az ujjlenyomat-típusok az alattuk található perifériális idegek elrendeződésétől függenek (K. Bonnevie: Tanulmányok az emberi ujjak papilláris típusairól, 1924.).
Az ujjbegy-rajzolatokkal foglalkozók a mintázatok milyenségéből nemcsak az ember egészségi, erőnléti állapotára, esetleges örökletes betegségeire tudnak következtetni, hanem a személyiségére is. A bőrrajzolatok iránt, az ilyen irányú érdeklődést a palmisztria modern kori tanulmányozói tulajdonképpen az 1900-as évek elejétől mutatnak. A témával foglalkozók műveiben keveredik a kézjóslás "tudománya" vagyis a kiromantia a tudományos bőrlécrendszert tanulmányozó dermatoglífiával, mint például dr. Charlotte Wolff az 1940-es években, a kezekről készült tanulmányaiban, újabban pedig az izraeli Arnold Holtzman és Yael Haft-Pomrock munkáiban.
Számos kézelemző kutatta, vizsgálta és publikálta a kéz bőrrajzolat-formációk, -mintázatok és a pszichológiai jellemzők közötti kapcsolatokat. A témával foglalkozó tudományos világ azonban gyakorta nem értékelte kutatásaikat, többek között Cummins és Midlo ujjlenyomat-olvasó tevékenységét sem. Róluk, a neves humángenetikus, L. S. Penrose - a Londoni Galton Laboratórium professzora - e szakterület egyik legtekintélyesebb művelője 1973-ban meglehetősen elítélően nyilatkozott.
Cummins és Midlo megfigyeléseit negatívan értékelte, jövendőmondóknak bélyegezve meg őket, ugyanis Penrose azt hitte, hogy a tenyérolvasók munkájuk során nem veszik figyelembe a finom bőrrajzolatokat, melyek a dermatoglífia tudományának alapját képezik. Ítéletében Penrose tévedett, és valószínűleg az ő tévedésének az oka, hogy a kézolvasók tanulmányai csekély hatást gyakoroltak a dermatoglífiai tudományos kutatóinak munkájára. Pedig a kézelemzők már régen felismerték a dermatoglífiai típusok jelentőségét.
Csakhogy Penrose professzorhoz hasonlóan botorság lenne leértékelni az e témával kapcsolatos megfigyeléseket. Noha a szerzők tapasztalataikat nem tudományos művekben, hanem palmisztria könyvekben adták közre, a megállapítások elemzések óráinak tízezreit reprezentálják, és emberek tízezreivel készített interjúkon alapszanak. A hosszú évek gyakorlata során a szerzők mindegyike éles "látást" fejlesztett ki a dermatoglífiai típusok felismerésére. Sokan közülük az évek során kiváló jellemértékelőnek bizonyultak. Többen közülük mind a nyugati mind a keleti orvoslásban otthonosak.
Az orvosok körében már régóta ismert, hogy bizonyos betegségek jelei megfigyelhetőek a kézen, a körmökön és az ujjakon. Például dobverő ujjak a veleszületett szívproblémák vagy tüdőbaj, hippokratészi (duzzadt) körmök légzési problémák esetén. A kézzel foglalkozó biológusok, genetikusok, antropológusok viszont - a kézelemzők évszázadok során felhalmozott tapasztalatait is felhasználva - a
A kezek pszicho-fiziológiai vizsgálatai terén elsősorban a 20. század elején munkálkodó N. Vashide (N. Vashide: Esszé a kéz pszichológiájáról, 1909.) és az 1930-as években praktizáló pszichiáter, Dr. Ernst Kretschmer (Ernst Kretschmer: Testalkat és karakter, 1931.), valamint Dr. Charlotte Wolftevékenysége érdemel kiemelést, akik valamennyien a kézolvasás tudományos megalapozásán fáradoztak. Kretschmer
Az aktív kéz azonosítása nem jelent különösebb gondot, a jobbkezesek aktív keze a jobb kéz, a passzív pedig a bal kéz, a balkezeseknél fordított a helyzet. Általában az aktív kéz az, amelyikkel írunk. (Az csak elvétve fordul elő, hogy valaki mindkét kezét egyforma ügyesen használja.)
Az aszimmetrikus kézmintázat jelentőségét
A következőkben nem a palmisztriában jól ismert tenyérvonalakról, a rajtuk, illetőleg a tenyér dombjain található különféle szimbolikákról lesz szó (ezek ismertetése a Kézelemzés gyakorlatacímszó alatt megjelent írásokban részletesen megtalálható), hanem a tenyeret behálózó hajszálvékony bőrbarázdák és gerincek speciális - hurok és örvény - rajzolatainak értelmezésére kerül sor. A tenyéren
A kivételes - összetett vagy vegyes - mintázatok azok a ritkán előforduló alakzatok, amelyek a már eddig ismertetett nyolc csoport egyikébe sem sorolhatók. Lehet egy, kettő, de általában három, sőt ritkán négy deltájuk is van.
|
|
|
|
|
Jaquina kivételes ujjbegyrajzolatról gyakorlatias, materiális gondolkodású embert feltételezett. Azonban, ha
| |
Jaegers a kettős, illetve ikerhurkot Vízöntőnek nevezte, melynek viselőjét, duális gondolkodásúként jellemezte, akinek problémát jelent a valóság és a képzelet szétválasztása. Attól függően, hogy a képességeit mennyire sikerül kanalizálnia, az illető egy művész vagy hazudozó. Talán egy minden hájjal megkent, szélhámos művész.
Hoffmanarra a következtetésre jutott, hogy az ikerhurkok
Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható.