A dermatoglífia a bőrlécekkel és redőkkel foglalkozó tudományág. A két görög szóból (derma = bőr, glyphe = véset, rajzolat) álló elnevezést Dr. Harold Cummins, a New Orleansi Tulane Egyetem Mikroszkopikus Anatómia tanszékének professzora és lengyel származású munkatársa Charles Midlo alkották meg 1926-ban. A dermatoglífia szó magyarra bőrrajzolatnak fordítható, de a hazai szakemberek szívesebben használják a német elnevezésből származó bőrlécrendszer kifejezést.
Jóllehet az ujjlenyomatok Grew, Bidlo és Malpighi érdeklődését, már a 17. század végén felkeltették, a kezek és a lábak papilláris bőrrajzolatainak tudományos igényű vizsgálata Purkinje munkájával, 1823-ban vette kezdetét. A dermatoglífia - mint önálló tudomány - iránti érdeklődést Galton 1892-ben megjelent könyve keltette fel.
A bőrlécek tudományos kutatása a 20. század elejétől gyorsult fel, az elmúlt évtizedekben pedig e téma művelői: antropológusok, genetikusok és orvoskutatók egyre nagyobb kedvvel kutatják. Kutatási kedvük fellendülésének két döntő oka, ami már a daktiloszkópiánál is meggyőző volt: elsősorban az, hogy az ujjbegyek mintázata minden embernél más és más; másodsorban pedig, hogy az ujjak rajzolata már a születés előtt kialakul és az életkorral sem változik, egészen a test feloszlásáig megmarad. A dermatoglífiai kutatások mellett szól még egy harmadik fontos szempont is, mégpedig az, hogy a bőrlécrajzolatok jellegzetességei egyes betegségekre és veleszületett rendellenességekre utalhatnak.
A huszadik század korai éveiben az amerikai Harris Hawthorne Wilder úttörő munkát végezve (H. H. Wilder: Tenyerek és talpak, 1902.) átfogó tanulmányokat készített a kéz és a láb borrajzolatairól, az ujjlenyomatok módszertanáról, valamint az örökletes és az emberfajok közötti változásokról. Az 1920-as években az ujjak mintázatáról további fontos genetikai tanulmányokat publikált a norvég Kristine Bonnevie, aki többek között megállapította, hogy az ujjbegy-rajzolatok rendkívül bonyolult módon alakulnak ki, és az ujjlenyomat-típusok az alattuk található perifériális idegek elrendeződésétől függenek (K. Bonnevie: Tanulmányok az emberi ujjak papilláris típusairól, 1924.).
Az ujjbegy-rajzolatokkal foglalkozók a mintázatok milyenségéből nemcsak az ember egészségi, erőnléti állapotára, esetleges örökletes betegségeire tudnak következtetni, hanem a személyiségére is. A bőrrajzolatok iránt, az ilyen irányú érdeklődést a palmisztria modern kori tanulmányozói tulajdonképpen az 1900-as évek elejétől mutatnak. A témával foglalkozók műveiben keveredik a kézjóslás "tudománya" vagyis a kiromantia a tudományos bőrlécrendszert tanulmányozó dermatoglífiával, mint például dr. Charlotte Wolff az 1940-es években, a kezekről készült tanulmányaiban, újabban pedig az izraeli Arnold Holtzman és Yael Haft-Pomrock munkáiban.
Számos kézelemző kutatta, vizsgálta és publikálta a kéz bőrrajzolat-formációk, -mintázatok és a pszichológiai jellemzők közötti kapcsolatokat. A témával foglalkozó tudományos világ azonban gyakorta nem értékelte kutatásaikat, többek között Cummins és Midlo ujjlenyomat-olvasó tevékenységét sem. Róluk, a neves humángenetikus, L. S. Penrose - a Londoni Galton Laboratórium professzora - e szakterület egyik legtekintélyesebb művelője 1973-ban meglehetősen elítélően nyilatkozott.
Cummins és Midlo megfigyeléseit negatívan értékelte, jövendőmondóknak bélyegezve meg őket, ugyanis Penrose azt hitte, hogy a tenyérolvasók munkájuk során nem veszik figyelembe a finom bőrrajzolatokat, melyek a dermatoglífia tudományának alapját képezik. Ítéletében Penrose tévedett, és valószínűleg az ő tévedésének az oka, hogy a kézolvasók tanulmányai csekély hatást gyakoroltak a dermatoglífiai tudományos kutatóinak munkájára. Pedig a kézelemzők már régen felismerték a dermatoglífiai típusok jelentőségét.
Csakhogy Penrose professzorhoz hasonlóan botorság lenne leértékelni az e témával kapcsolatos megfigyeléseket. Noha a szerzők tapasztalataikat nem tudományos művekben, hanem palmisztria könyvekben adták közre, a megállapítások elemzések óráinak tízezreit reprezentálják, és emberek tízezreivel készített interjúkon alapszanak. A hosszú évek gyakorlata során a szerzők mindegyike éles "látást" fejlesztett ki a dermatoglífiai típusok felismerésére. Sokan közülük az évek során kiváló jellemértékelőnek bizonyultak. Többen közülük mind a nyugati mind a keleti orvoslásban otthonosak.
