Múltkorában, egy szombati napon annyira befelejtkeztem az írásba, hogy rápillantva az órára, meglepetten konstatáltam, hogy már jóval elmúlt 11. Mint akit darázs csípett meg, úgy ugrottam fel a gépem mellől, és indultam a konyhába főzni, sütni. Iparkodnom kellett, mert nálunk a vasárnapi ebéd déli tizenkettőkor kezdődik, a harangszó után, a Krónika kezdetekor kívánunk egymásnak jó étvágyat. Persze ehetnénk, fél kettőkor, vagy egykor, esetleg négy órakor is, nálunk azonban ez a szokás. Persze ne gondoljon senki semmiféle merevségre, de vallom, hogy az ember életében kell jó adag fegyelem, ritmus, kiszámíthatóság, sőt a sokak által lenézett megszokottságnak is olykor híve vagyok, persze csak a hasznosaknak, a jól beváltaknak, melyeken nem akarok, nem akarunk változtatni. Ahogy a közmondás mondja: „Amit megszoktunk, azt alig vagy egyáltalán nem tudjuk megváltoztatni.” Ezt láttam otthon és ezt látta a férjem is, minek változtatnánk rajta.
Az említett napon, talán tudat alatt előre sejtettem, hogy elúszom időben, már kora reggel kivettem a mélyhűtőből két szelet lazacot és egy csomag vajastésztát, s mire észbe kaptam, már mindegyik használható lett. A lazacot törlőpapírral leitattam, besóztam, majd kis idő múlva meghempergettem lisztben. Míg a forró olajban sült a lazac, hozzákezdtem a vajastésztához. Gyorsan kellett dolgoznom a tésztával, mert ez a fajta csak a hideget szereti, ha felmelegszik, nehéz kinyújtani, hajlamos ráragadni a gyúródeszkára. Vékonyra nyújtva, nagy pogácsaszaggatóval kerek lapokat szúrtam, melyeket elhelyeztem egy muffin sütőben, s valamennyi tészta közepére tettem egy mokkáskanálnyi szilvalekvárt. 
A felforrósított sütőbe tolva, mérsékelve a hőfokot, szép pirosra sütöttem a szilvalekváros batyukat. Míg sült a hal és a tészta, a mélyhűtőből kiemeltem egy adag lefagyasztott, dobozba zárt, apróra vágott, előzőleg megdinsztelt gombát, és kevés liszttel elkevert tejszínnel felöntöttem, megszórtam petrezselyem zölddel és kissé besűrítettem.
Közben kisült a tészta és a hal, már csak a saláta elkészítése volt hátra. Egy megmaradt fél jégsalátát darabokra téptem, kissé megsóztam, bazsalikommal megszórtam, ráöntöttem egy kevés olíva olajat és citromlevet, és már tálaltam is, talán legjobban a nyolckarú Sivához hasonlítva. Előzőleg arra gondoltam nem ártana köretnek egy kis krumplipüré, de elálltam ettől az ötlettől, mert ha abból is eszünk, akkor kevesebb sütemény fér belénk. Végül is egy csapáti lett a köret a krumplipüré helyett. Hogy ne csak a szájnak, hanem a szemnek is kívánatos legyen a feltálalt étel, a salátára félbevágott datolyaparadicsomokat tettem, a sült lazacra pedig egy vékony szelet citromot. Mire megszólalt a déli harangszó, már ott ültünk az asztalnál és jó étvágyat kívánva egymásnak, nekiláttunk megenni a gyorsan elkészült, finom, szombati ebédünket.