A férjem javasolta, hogy írjak erről a témáról, ötletén napokig gondolkodtam, azon törve a fejem, mit is javasolhatnék. De mindhiába erőlködtem, csak néhány praktika jutott eszembe: például az, hogy ha elsózott levesbe, pörköltbe, egy meghámozott, félbevágott krumplit teszünk, az felszívja a felesleges sót, de vízzel is lehet hígítani az ételt. Vagy, ha túl híg lett ételünk, akkor kevés vízzel elkevert grízes- illetve rétesliszttel, vagy kukoricakeményítővel javíthatunk az étel állagán. Eszembe jutott az is, hogy elveszi a só ízét egy késhegynyi szódabikarbóna, néhány csepp almaecet, citromlé vagy kevés cukor. Nekem viszont a sózással soha nem volt problémám, mert elvből kerülöm a sok só használatát, pedig egyáltalán nem magas a vérnyomásom.
De nem vagyok híve a túlságosan édes, az eltúlzottan fűszerezett, a zsiradékban úszkáló ételeknek sem. A levest - ahogyan azt illik - hígabbra készítem, mint a főzeléket, vagy a mártást. A túl sűrű főzelék vagy mártás, melyben - mint a betonban a lapát - megáll a kanál, meglehetősen gusztustalan. A halpaprikást vagy a lecsót szaftosan kedvelem, soha nem adom asztalra olyan vizes lével, amiben úszkálnak a hozzávalók.
Időközben szerencsémre felbukkant emlékezetemben, hogy kezdő háziasszony koromban, miket rontottam el, és miként tettem ízletesen ehetővé néhány ételemet. Bevallom, ez nem minden esetben sikerült, volt olyan harapnivaló, amit sehogyan sem tudtam megjavítani. Például életem első pogácsája lett ilyen. Tudtam, mi kell hozzá, de azt nem, hogy az élesztőt kizárólag csak langyos tejben lehet felfuttatni. A forró tejes élesztőből készült pogácsáim olyan kemények lettek, mint a kő. Azóta megtanultam, hogy a süteményeknél mindig úgy kell eljárni, ahogy a recept ajánlja. A főzés viszont elsősorban rutin dolga, ám az új, kísérleti ételeknél jobban odafigyelek, mint egyébként. Ami azonban bevált, azon nem változtatok. És azt sem hagyhatom ki, hogy alapvetően fontosnak tartom a kóstolást, valamint azt is, hogy amikor hosszú a hajam, tűzzem hátra vagy kössem lófarokba, mert nem valami étvágygerjesztő látvány az ételben hajszálakat találni.
Mivel bárkivel - még a legjobb szakáccsal is - megeshet, hogy túlfőzi, odaégeti, elsózza, vagy a kelleténél jobban megfűszerezi az ételt, a főzési és sütési gyakorlatomban született néhány megoldásomból kötöttem csokorba néhányat. Ezt az írásomat bevezetőnek, kedvcsinálónak szánom. Olvasóimat ezért arra kérem, ha ismernek valami más praktikus megoldást, hozzászólásként vagy - a „Kapcsolat” menüponton keresztül - emailben, írják meg nekem. Valódi vagy anonim névvel, szívesen teszem őket az oldalamon közzé. Közreműködésüket előre is köszönöm.
A túl édes ízt néhány csepp citromlével közömbösíthetjük.
A savanyú ízt kevés cukor hozzáadásával szüntethetjük meg.
Az elsózott leves (vagy mártás) esetében - a már említett hígítás és a krumpli mellett - a petrezselyem vagy a zeller zöldje is segíthet, ha viszont a halat (vagy a húst) sóztuk el, hibánkat a körítéssel - melyre a fűszerezetlen krumplipüré, főtt tészta vagy rizs a legalkalmasabbak - korrigálhatjuk.
A kissé odakozmált ételt megmenthetjük, ha az edényt néhány percre meleg vízbe tesszük, majd óvatosan egy másik edénybe szedjük.
Az ételen úszó zsiradékot szalvétával, törlőpapírral itathatjuk fel.
A csomós rántást nehéz megjavítani, igazán jó eredményt csak azokkal érhetünk el, melyeket lehet turmixszolni. Megelőzhető viszont a probléma, ha a meleg rántást hideg, a hideget pedig meleg vízzel eresztjük fel.
Ha a leves, főzelék vagy a mártás ízetlen, feljavíthatjuk tejföllel, joghurttal, tejszínnel, esetleg egy kevés krémsajttal.
Ha nagyon csípős lett az étel, jó szolgálatot nyújt a méz, melynek édessége kompenzálja a paprika erősségét. Egyszerre azonban csak egy egész keveset adjunk hozzá, és csak akkor növeljük a méz mennyiségét, ha továbbra is csípősnek érezzük az ételt.