A+ A A-

Kés, kanál, villa, pálcika

  • Közzétéve itt: Vegetáriánus és halas ételek

Az ősember még pattintással, kőből vagy kagylóhéjból készült késeket használt, azonban az ókori népek, i.e. 1500 tájékán már bronzkéseket gyártottak, kovácsolt pengékkel. Az egyiptomiaknak kovaszilánkos fafoglalatú késeik voltak, a gazdagok díszes késekkel ettek. A görögök bronz késeket használtak, az egyre jobb pengék készítése viszont a rómaiak érdeme. A késő középkorban, 1200-tól az angliai Sheffield lesz a késgyártás központja, de hírnévben a német Solingen - ahol a kések nyeleit szépen díszítették, az egyszerűbb kések pedig fa- vagy csontnyéllel készültek - sem maradt le mögötte.

EvoeszkozokÉvszázadokon át szokás volt, hogy a férfiak magukkal hordozták késeiket, csak a gazdagabb házaknál kaptak vágószerszámot evéshez a vendégek. A bronz késeket később vasból, majd acélból készültek váltották fel, melyeknek a nyele gyakran nemesfém volt. Alakjuk, megjelenésük óta, lényegesen nem változott, de a nyelek díszítése mindig igazodott az adott kor stílusához.

A kanalak használata még a késénél is régebbi időkre nyúlik vissza, azt is mondhatnánk, hogy a kanál az emberiség egyik legrégebbi „találmánya”, feltehetően azóta létezik, mióta az ember forró italokat fogyaszt. Már az őskőkorszaki barlanglakó ember kagylóhéjakat használt kanálként, Észak-Európában pedig fából készítették, faragták-vájták ki a kanalakat. A történeti időkből ismert legkorábbi kanalak feltehetően égetett agyagból készültek. Az egyiptomiak bronz kanalaik nyelét hegyesre formálták, hogy a csigákat ki tudják piszkálni a házukból. A kelták rövid, széles nyelű bronz kanalai praktikusan illeszkedtek a tenyérbe. A görögök és a rómaiak bronzból, néha ezüstből készítették a kanalakat, az öblös részük, mely eredetileg kicsúcsosodott, a középkor végére már kiöblösödött, gyakran fügealakra emlékeztetett.

A nemesfémekből készült kanalakról elsőként a Mózes Második Könyvében (a Kivonulás Könyvében) történik említés, amikor Mózes az izraelitáknak tolmácsolja az Úr parancsát, hogy színaranyból készült kanalakat és edényeket hozzanak a tabernákulumra. A próféta Becaleelt (Bésaléelt) kérte meg, hogy aranyból, ezüstből és rézből készítsen kanalakat. Mivel Becaleel - Mózessel együtt - Egyiptomból érkezett, valószínűleg ott tanulta ötvös mesterségét. Egyébként a többnyire nyeles edényre emlékeztető, fedővel (és olykor kifolyócsővel is) ellátott egyiptomi „kanalak” még nem voltak igazán praktikusak. A ma használt kanalakra a görögök és rómaiak kanalai inkább hasonlítanak.

A rómaiaknak kétféle kanaluk is volt: a „ligula” a levesek és puha ételek evésére, míg a hegyes nyelű „cochleare” a kagylók és a tojás elfogyasztására szolgált. A kanál általános használata náluk terjedt el először. A régészeti leletek szerint a kanalaikba kis lyukat fúrtak. Ennek feltehetően az lehetett az oka, hogy kanállal csak az étel sűrűjét ették, a folyékony részét kenyérrel „kitunkolták”, vagy egyszerűen felhörpintették. A román és a gótikus művészet korában az előkelőségek gazdagon díszített nyelű, ezüstkanállal ettek. A reneszánsz-korban a 15-16. században nagyjából hasonlóak voltak a kanalak, tulajdonképpen ekkor kezdődött el a kanál igazi kultusza, az ezüstkanalakhoz figurás nyél és pajzs alakú fej társult. Az 1600-1750 közötti barokk-kor cikornyás, túldíszített pompás kanalai, többnyire aranyból készültek. Ebben a korban a nők, kanalaikat a késsel együtt, díszes bőrből, vagy aranyozott ezüstből készült tokban, az övükről lecsüngve hordták. A 17. század vége felé az emberek már nem hordozták magukkal étkezési késüket, de úti evőeszközöket és poharat tartalmazó utazókészletet még a 19. században is készítettek. Az összeillő kanál- és villakészletek a 18. század közepére váltak általánossá. Az evőkés-hordozás szokásának megszűnése, a manapság használt letompított élű és lekerekített végű étkezési kések elterjedése valószínűleg XIV. Lajos (mások szerint Richelieu bíboros) rendeletének köszönhető, aki a sok erőszakos cselekmény miatt megtiltotta e veszélyes vágóeszközök utcai és étkezési használatát.

Az evőeszközök közül a villa használata alakult ki legkésőbb. A 15. századig a késsel feldarabolt húst még az előkelő emberek is puszta kézzel emelték szájukhoz. A villának nevezett kis szerszámnak, ugyanis eredetileg csak egy ága volt. A középkorban nagy alakú kétágú lapos villát adtak a tálaláshoz. Az étkezéshez használt villák lassan nyerték el hegyes végüket, amelyek átmenetet képeztek a kés és a villa között. A kétágú, majd háromágú villák nyele néha nemesfémből vagy más értékes anyagból: ébenfából, elefántcsontból, ezüstből, a villa része pedig aranyozott ezüstből készült. Használata az olasz fejedelmi udvarokból indult hódító útjára. Állítólag, amikor 1533-ban az itáliai nemesasszony, Medici Katalin férjhez ment II. Henrikhez, magával vitte a villáját Franciaországba. Amikor Thomas Coryate 1601-ben az Itáliából hozott villa használatát be akarta vezetni az angol főúri körökben, kinevették, gúnyos mosolyú, csípős megjegyzésekkel illették, használóit nőiesnek tekintették. Egy időre az olaszok körében is eltűnt a villa használata, mert a velencei papok szerint az ember nem pártolhat el az ujjaitól, amelyeket Istentől kapott. Csak később, a higiéné fejlődésével, a 18. század vége felé jöttek rá, hogy a többágú villa igen hasznos segédeszköz a kissé ragacsos vagy nyúlós, s a kezeket összepiszkító ételek elfogyasztásához. Ennek köszönhetően az 1800-as évektől a villa már nemcsak Nyugat-Európában, hanem Amerikában is népszerű evőeszközzé vált.

Az ipari technológia fejlődésével a 20. század elejétől sokféle formájú, változatos anyagú evőeszközt készítenek, elterjedt a rozsdamentes acél, a galvanizált nikkelötvözet, az alpaka valamint az alumínium; a repülőgépeken vagy a gyorséttermekben, cukrászdákban pedig a műanyag evőeszközök: kések, villák, (fagylalt)kanalak használata.

Ugyanakkor Távol keleten - legalább is, ami a történelmi időket illeti - egészen más utat járt be az evőeszközök fejlődése. A manapság mintegy másfél milliárd ember által használt evőpálcikákat mintegy 5000 évvel ezelőtt Kínában találták fel. Kezdetben két vékony, letisztított faágat használtak az ételdarabok kivételére a főzőedényből. A kést ugyan már korábban ismerték, és az étkezés során használták is, ám később a tüzelőanyaggal való takarékosság érdekében, vagyis hogy ételek gyorsabban elkészüljenek, főzés vagy sütés előtt a húsokat apró darabokra vágták, így - miután az étel elkészült - a késre már nem volt tovább szükségük, evőeszköz-funkcióját az egyre tökéletesebbre formált, bambuszból és egyéb anyagokból: fából, fémből készített evőpálcikák vették át. Napjainkban az evőpálcikák Kelet-Ázsia - pontosabban a négy „evőpálcika ország”: Kína, Japán, Korea és Vietnam - hagyományos evőeszközei. Thaiföldön - miután V. Rama király a 19. században bevezette országában a nyugati evőeszközök használatát - ma már csak a tésztákat eszik pálcikákkal. Persze olykor - például a leveseknél, vagy a makaróni fogyasztásához - kanalat és villát is használnak. Kínában és Japánban azonban a kanalak anyaga hagyományosan a porcelán lett.

Ám az évezredek során nemcsak az evőeszközök elterjedtsége vált általánossá, hanem - elsősorban az utóbbi néhány évszázadban - használatukra vonatkozó előírások, viselkedési szabályok is kialakultak. Az alábbiakban ezekből idézek néhányat:

Sohase fogjuk a kést és a villát marokra, csak a hüvelyk- és a mutatóujj közé, a végüket pedig a tenyérrel kell megtámasztanunk.

Kanállal együk a főzeléket, a mártást, a lágy tojást, a krémet, a fagylaltot, a puha tortát és süteményt, a gyümölcsök közül az epret, málnát.

A leveses és a befőttes kanalakat ne merítsük tele.

Ha villával és késsel eszünk, akkor a kést a jobb kezünkben, a villát a bal kezünkben tartsuk.

Villával együk az előételt, a főtt tésztát, főzeléket, gombás ételt, gombócot, omlettet, karfiolt, pástétomot, pörköltet, rétest, sajtot, salátát, süteményt, tojásételt, tortát, fasírozottat stb. A halat vagy két villával, vagy halkéssel és halvillával fogyasszuk.

Késsel semmit ne együnk, a túrót, szendvicskrémet, vajat, pástétomot késsel kenjük a kenyérre, péksüteményre. A kés nemcsak arra jó, hogy vágjunk vele, hanem, hogy a villának segítségére legyen a falat felemelésében.

A már felszeletelt ételt nem illik felaprítás után csak villával enni.

Késsel, villával együk az őszibarackot, a felvágottakat, a sonkát, sült húst, kelt tésztát, amit villával nem lehet elvágni.

Ha olyan étel kerül az asztalra, amelyről nem tudjuk, miként kell ennünk, akkor várjuk és nézzük meg, a többiek hogyan eszik.

Kézzel ehetjük az almát, körtét, banánt, narancsot, mandarint stb. apró száraz süteményeket, fánkot, kelt tésztát, pogácsát, rákot, békát, csirke combot, hamburgert, szendvicset, lángost, főtt virslit, kolbászt, bonbonokat, desszerteket stb.

A kést soha nem szabad szájba venni, lenyalni, fogat piszkálni vele.

Ha vendéglőben, étteremben kis szünetet tartunk étkezés közben, de később folytatni akarjuk az evést, akkor a villát és a kést hagyjuk úgy, ahogy használtuk. Az étkezés befejezése után viszont helyezzük egymás mellé az evőeszközöket úgy, hogy a nyelük jobbra álljon.

Az étkezési etikett betartására többek között azért is érdemes ügyelnünk, mert az evőeszközökkel kapcsolatosan számos hiedelem is kialakult, márpedig ha nem vagyunk figyelemmel e szabályokra, könnyen lehet, hogy megbántjuk babonás vendéglátónkat, asztalnál ülő ismerősünket. Többfelé élő hiedelem például, hogy nem szabad kést tenni a villa ágai közé, ha az asztalra tett villa ágai felfelé állnak. Azt mondják, az előírás megszegője veszekedni fog az asztaltársával, ha pedig egyedül étkezik, azzal, akivel a legközelebb leül enni. Ha a vendég az evés befejezése után a kést és a villát egymáson keresztbe fektetve hagyja a tányéron, azt jelenti, hogy az étel pocsék volt, és balszerencsét kíván a szakácsnak.

További olvasnivaló

Papesz kézelemzése

Az enyhén kúpos formájú kezek látszatra finomnak tűnnek, ami gazdája érzelmességére, érzékenységére, de mindenekelőtt összetett személyiségére utal. E megállapítást támasztja alá a tenyeret behálózó sok, szerteágazó, apró vonalka, melyek...

Folytatás...

Nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat

A katolikusok húsvét előtti hetet nagyhétnek nevezik. A keresztény hívők ekkor emlékeznek a megváltásra. A 4. században élt alexandriai Atanáz, valamint a 367-ben Constantia egyházi elöljárójának megválasztott Epiphanosz püspökök...

Folytatás...

Már ősidők óta ismeretes a sokujjúság, a…

  Dr. Métneki Júlia biológus, az Országos Közegészségügyi Intézet munkatársa   A tenyér-bőrlécrajzolat már az embrionális élet második, harmadik hónapjában kialakul, és az egész élet során változatlan marad. Miután ez egy öröklött...

Folytatás...

Szempilla- és szemhéj hiedelmek

Szempilla babonák A szempillákról nem sok babona forog közszájon a népi hiedelemvilágban. A szemhéj szőrzetével összefüggő előjelek, jóslások legtöbbje a kívánsággal, hírrel és boldogsággal, szerencsével kapcsolatos. A kihullott szempillát...

Folytatás...

Névnapi időjárási regulák

A vidéki emberek sokféle előjelből tudnak következtetni az időjárás változásaira. Megfigyeléseik helyességéről, esetleg téves következtetéseikről napi mint nap megbizonyosodnak. Néhány ilyen népi időjárási előrejelzés valóságtartalmáról magunk is meggyőződhetünk. Az...

Folytatás...

A tenyérnek nincs szőrzete, de vannak ve…

A tenyér bőrének egyik lényeges jellemzője, hogy - noha vannak verejtékmirigyei - nincs rajta szőrzet, ezáltal a bőrredők, tenyérvonalak fejlődése, változása jobban felismerhető, észlelhető, ugyanis a megfigyelést nem zavarja a...

Folytatás...

Az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása céljából. Az oldal böngészésével elfogadja ezt.
Elfogadom

Ezeket olvasta már?