De nem csak a krémes lepényt ette szívesen, hanem a kókuszos édességeket is, ahogy mondta, „ezek a gyengéim”. Ha mentem hozzá, látogatásomat kis kitérővel megszakítva, elkanyarodtam a környék legjobb cukrászához, hogy vegyek pár darab krémest, képviselőfánkot, vagy valamilyen kókuszos süteményt. Már a becsomagolt finomságok láttán észrevettem felcsillanó szemeit, hogy sikerült örömet szereznem neki. Emlékszem, mennyire dicsérte magam készítette krémesemet, pedig az enyém csak ízre hasonlított az eredeti krémesre, a magassága kismiska volt az igazihoz képest.
Amikor bekerült a kórházba, hiába kívánta a krémest, nem tudtam vinni, hisz egy ágyban fekvő beteg képtelen megbirkózni a vajastészta porcukros lapjával, mert a cukor kegyetlenül szóródik mindenfelé, nyakra, karra, párnára, lepedőre, s ragadóssá tesz mindent. A krémes iránti vágyát a magam készítette csokoládés, mascrpone krémmel, vagy a cukrászdából származó kókuszos piskótával próbáltam helyettesíteni. Ez azonban nem nagyon sikerült, nem terelte el figyelmét kívánságától, mert a látgatóba érkező fiaitól gyakorta kért krémest, hozzátéve, olyat, amilyet az Erzsikétől kapott. Hiába állítottam, hogy én a kórházba nem vittem neki krémest, kizárólag csak a betegség előttiekre emlékszik, nem tágított.
Amikor aztán egyik vásárlásom során megláttam egy zacskós házi krémes krémport, azonnal döntöttem, készítek egy álkrémes lepényt, tészta nélkülit, amiben csak a töltelék lesz igazi. Közben romlott anyósom állapota, és én csak halogattam a krém kikeverését. Addig vártam, hogy késő lett, már nem volt értelme megcsinálnom.
Hónapok teltek el azóta, hogy (2012 februárjában) Emi mama eltávozott közülünk, amikor végre eldöntöttem, megesszük úgy a krémest, ahogy elterveztem, vajastészta lap nélkül. A krémporhoz azonban az előírtnál több tejet adtam, így inkább hasonlított a vaníliás pudinghoz, de valójában sem annak, sem krémnek nem volt igazi. Ebéd után szótlanul ettük meg a kompótos tálnyi hamis krémest, jól nézett ki, mert meglocsoltam csokoládémártással, a tetejét aprónyi cukrokkal színesítettem, a középére pedig egy pötty tejszínrózsát tettem. Miközben szótlanul kanalaztuk a vaníliás édességet, egyfolytában az járt a fejünkben, mennyire szerette Emi mama a krémes lepényt, a kókuszos süteményeket, a csokoládét, a fagylaltokat, a krémeket, és persze az is eszünkbe jutott, hogy ő tudta a legfinomabb tejfölős pogácsát elkészíteni, kelt tésztái feledhetetlenül finomak voltak, nem szólva a barackos gombócairól, és még hosszan lehetne a sort folytatni. Ám a legszomorúbb az, hogy már nem kérdezhetjük meg, nem kérhetjük ki többé a véleményét, nem tudunk vele elbeszélgetni semmiről.
