A botanikusok szerint a búzát, árpát, rozst, kölest már a bibliai Palesztinában ismerték: "És lőn, hogy szombatnapon a vetések között ment át Jézus és az ő tanítványai mentökben a kalászokat kezdték szaggatni" - olvasható az evangéliumban. A bibliai időkben nagy becsben tartották a pörkölt gabonát, amelyet kenyér helyett vagy kenyérrel ettek. A kenyeret elsősorban tönkölybúzából, rozsból és árpából sütötték, de babot, lencsét és kölest is tettek bele, úgy ahogyan azt Isten tanácsolta Ezékiel prófétának: "Végy magadnak búzát és árpát, babot, lencsét, kölest, tönkölyt és tedd ezeket egy edénybe, és ezekből csinálj magadnak kenyeret... És ételedet árpalepény formájában egyed..." A kenyeret főleg lepényként megsütve ették, ilyen lepénykenyeret fogyasztottak az utolsó vacsorán is. A melegtől a kovásztalan kenyér gyorsan kiszáradt, ezért folyadékba, például levesbe mártogatva ették. A kenyérfélék mellett kedvelték a mézes pogácsát, a szolos- és olajos kalácsot, s a szezámmagos süteményeket. A Bibliában emlegetett "égi kenyér" - a daraszerű, apró manna, amelyet Isten adott az Egyiptomból kimenekülő és a sivatagban vándorló izraelitáknak - valószínűleg a kellemes, zamatos ízű koriándrom mag lehetett - állítják a kutatók.
A bibliai időkben élők sok hüvelyest, babot, lencsét, borsót fogyasztottak, a zöldségfélék közül pedig gyakorta ettek salátát, hagymát és tököt, a kukoricáról és a burgonyáról természetesen akkor még nem tudhattak. Ételízesítésre mustárt, majoránnát, babérlevelet, sáfrányt, fahéjt, köményt, savanyításra erjesztett ecetet, sózásra Holt-tenger vizéből párolt sót használtak, a bors azonban ismeretlen volt számukra. Az Egyiptomba települt Izráel népe már a Nílus országában ismerte és kedvelte meg az uborkát, a vörös- és fokhagymát.
A "tejjel-mézzel folyó Kánaán"-ban bőven termett alma, füge, dinnye, egres, gránátalma, mandula és szőlő, ugyanakkor a narancsot, citromot, datolyát, banánt, kókuszdiót, körtét, szilvát, a kajszi- és őszibarackot, a diót és mogyorót nem ismerték. A gyümölcsöket szárították, aszalták, pépesen tartósították, a szőlő levéből mustot és bort készítettek. A köznép az étkezések alkalmával rendszeresen és szívesen ivott bort; Isten azonban az ószövetségi papoknak megtiltotta, hogy szolgálatuk alatt alkoholt fogyasszanak: "Bort és szeszes italt ne igyatok, hogy különbséget tehessetek a szent és a közönséges között, a tiszta és a tisztátalan között." Sem Krisztus, sem tanítványai nem ittak részegítő italokat, az utolsó vacsorán sem bort, hanem erjedetlen mustot fogyasztottak és az Apostolok "édes bora" is must volt.
A gabona- zöldség- és gyümölcsfélék mellett a Biblia nem említi a húst táplálékként. A földet elárasztó, s a növényzet nagy részét elpusztító özönvíz után Isten megengedte a húsfogyasztást, de már korábban is megkülönböztetettek az egészségre nem ártalmas "tiszta" és fogyasztásra alkalmatlan "tisztátalan" állatot. Noé a bárkájában a tisztákból hetet-hetet, a tisztátalanokból pedig a faj fennmaradása miatt kettőt-kettőt vitt. Jézus a szegény emberekhez hasonlóan halat és kenyeret evett, az utolsó vacsorán a tanítványaival pedig bárányhúst fogyasztott. A táplálkozásban a mértékletességre, jótékonyságra és vendégszeretetre intette az embereket. Ez utóbbiról Pál apostol ekként vélekedett: "A testvéri szeretet maradjon meg bennetek. És ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről, mert ez által egyesek tudtukon kívül angyalokat fogadtak be szállásra."
