Rosta Erzsébet weboldala

Ennek, az érrendszerben keringő vérplazmából és sejtekből (vörös vérsejtek, fehér vérsejtek, trombociták) álló, szövetre jellemző tulajdonságokat mutató, folyadéknak elsődleges feladata a test szöveteinek ellátása tápanyagokkal (oxigén, glukóz) és építőelemekkel, valamint a hulladék termékek (szén-dioxid és tejsav) eltávolítása. A vér emellett lehetővé teszi sejtek (leukociták, abnormális tumorsejtek) és különböző anyagok (aminosavak, zsírok, hormonok) szállítását a szövetek és a szervek között. A vér összetételével és keringésével kapcsolatos problémák a szövetek rendellenes működését okozhatják.


A gerinctelen állatok vére normálisan színtelen vagy sárga színű, míg a gerinceseké - az amphioxus lanceolatus (lándzsahal) kivételével, melynek ugyancsak színtelen vére van - skarlátvörös, egészen sötét meggyszínű.

A hippokratészi orvoslás a vért - a flegma, a sárga és a fekete epe mellett - a négy humor (testnedv) egyikének tekintette. Mivel számos betegség okának a kelleténél több vért tartották, az érvágás a 19. századig egy általánosan elfogadott orvosi beavatkozás volt. Egyes ritka vérbetegségek esetén még ma is alkalmazzák. A klasszikus görög orvoslásban a vért a levegővel és a tavasszal, valamint a vidám, nagyétkű, szangvinikus személyiséggel társították. Azt hitték, hogy a vért kizárólag a máj termeli.

Életfontossága miatt a vérhez számos rituálé, jelképes értelmezés kapcsolódik. Szinte valamennyi kultúrában az élet, az életerő, a lélek szimbóluma. Az ember számára ugyanaz a vér, mint a világmindenség számára a víz: megtermékenyítő és megtisztító erő.

A skandináv mitológia ősóriása, Aurgelmir (másik nevén Ymir) véréből keletkeztek a tengerek. Egyes mítoszok szerint a vér adott életet a növényeknek. A termékenységi szertartásokban a jó termés érdekében az áldozati állat vérével locsolták a földeket. A germán törzsek, az angolszászok, vikingek, azt tartották a vérről, hogy magában hordozza tulajdonosa erejét, ezért a falakat, az istenszobrokat, valamint a szertartás résztvevőit a leölt áldozati állat vérével spriccelték be.

Az aztékok és a maják állat- és emberáldozataikban a vér a föld táplálását és az istenek kiengesztelését szolgálta.

Kínában a friss, piros vér az élet szimbóluma, a lélek lakhelye, mágikus erőt ad mindenkinek, aki megérinti. Ugyanakkor a piszkos, alvadt vér balszerencsét és betegséget hoz.

Az ókorban termékenységi és áldozati jelentése egyaránt ismert volt. Odüsszeusz alvilági útja során a holtak lelkei az áldozati állatok vérét isszák; egy másik monda szerint a vadkan alakját öltő Árész - más források szerint Apollón - által megölt ifjú Adónisz kihulló véréből kökörcsinek nőttek.

A Bibliában a halál, az Úr pusztító haragjának jele a folyók vizének vérré változása. Védelmet jelentett a zsidók számára: ajtófélfáikat az áldozati bárányok vérével jelölték, így megóvták elsőszülötteiket a tíz csapás öldöklő angyalától. A zsidó vallás még a legkisebb mennyiségben is tiltja a vér fogyasztását, mely az étkezési előírásokban is visszatükröződik. A húsból sózással és pácolással távolítják el a vért. A magyarázatot a Tóra adja meg: “Mivel minden állat lelke a vérében van, a vér nem fogyasztható el, mert azt az áldozati szertartásnál kell használni, a Jeruzsálemi Templomban.”

Krisztus vére - ellentétben a zsidó rituálé során feláldozott állatok vérével - szent és tiszta; kiontása a megtisztulás és az emberi bűnök feloldozásának kifejezője. A Jézus testét és vérét jelképező kenyér és bor elfogyasztásával az utolsó vacsorán (úrvacsora) köttetik meg az Isten és hívei között az új szövetség.

Később a kenyér megszegését az áldozat fogalmával hozták kapcsolatba, és a középkorban a kereszténységben általánossá lett a hit, hogy az úrvacsorában lévő kenyér és bor Krisztus valódi testévé és vérévé lényegül át.

Jehova tanúi szó szerint veszik a Biblia előírását, mely szerint nem szabad hasznot húzni a vérből. Nemcsak a vér elfogyasztása tilos náluk, hanem a vérátömlesztés is. Egyedül a műtét előtt levett saját vér visszajuttatását tartják közülük néhányan elfogadhatónak.

A régi korokban a titkos társaságok tagjai eret vágtak, és vérüket egy kupába csepegtették, amelyből - egész életre szóló hűséget és szövetséget esküdve - mindegyikük kortyintott egyet. Gyakran két személy egymás vérének felhörpintésével, vagy vérátömlesztése révén kötött vérszerződést, miáltal a természetes testvéri kapcsolatnál is szorosabb kötelék, ún. vértestvérség jött létre közöttük. Ez a szokás szinte az egész világon elterjedt és kölcsönös segítségnyújtást, véd- és dacszövetséget jelentett. Magyarországon a vérszerződés utal arra, hogy őseinknél is szokásban volt a vértestvérség.

A vérszerződés eredetéről kialakult tudományos magyarázat szerint, az általánosan uralkodó meggyőződés abból az elgondolásból ered, hogy a vér maga az élet, és mint a vér forrása, minden egyénnek a szíve az igazi lelke, vagyis a vércsere tulajdonképpen lélekátvitel, a vérmegosztás az emberek vagy ember és isten között, biztosítja természetük egyesülését; és az emberi tulajdonság összeforrása az istenével, a legmagasabb végső cél, mely a legprimitívebb és a legpallérozottabb emberi elme számára elérhető. A műveletlen és barbár népeknél e rítus a kannibalizmus megalapozása, ez motiválja az áldozatot, amelyben állatot ajánlanak az istennek az emberi vér helyettesítése céljából. Egyik formájában a vércseppeket borba öntik, és azzal isszák meg, később bort isznak, a vér tényleges jelenléte nélkül. Innen ered a barátság és a házasság megpecsételésére a bor használata.

A különböző szertartások, vallási előírások, misztikus történetek mellett, a vérrel kapcsolatban számos babonás hiedelem, népszokás is kialakult.

Régen például sokan úgy vélték, hogy az arisztokraták vérerei sötétebb kék színűek, mint az alacsonyabb rangú embereké, ezért a kék vért a nemesség, az előkelő származás bizonyságának tekintették.

Míg a vörös vér a bátorság, a kurázsi jele volt, a sápadt vérű embereket gyávának, anyámasszony katonájának, nyúlszívűnek tartották.
Egyes afrikai törzsek tagjai abban a meggyőződésben éltek, hogy ha a halott ember vérét krétával összekeverve a homlokukra kenik, az elhunyt összes jó tulajdonsága átszáll rájuk.

Sokáig élt az a furcsa babona, hogy szerencsétlenséget okoz, ha hagyják a vért lecsöppenni a földre, különösen, ha egy király vagy magas rangú személy véréről van szó. Ennek egy történeti példája a Nagy Britannia részét képező Man-szigetéről származik. A mai napig úgy emlékeznek rá, hogy amikor William Christiant - az 1608-ban született Man-szigeti politikust - 1663-ban a Hango Hillnél lelőtték, ahol állt, egy lepedőt terítettek le, nehogy egy csepp vére is a földre hullhasson.

Régen általános hiedelem volt, hogy csecsemő vére fokozza a vitalitást, megújítja az életet.

Írországban azok a családok, akiknek a gyermeke nagyon fiatalon halt meg, a küszöböt csirke vérével spriccelték be, hogy a rossz szellemek a gyenge lélek helyett ebbe költözzenek.

A korai kereszténység idejében a hősök vérét hatékony talizmánnak tekintették. Azt gondolták, ha a tornyokat mártírok vérével kenik be, védetté válnak a villámcsapások ellen. A királyok a koronájukra és uralkodói jelvényeikre a saját vérüket mázolták, hogy távol tartsák a betegségeket. Drakón törvényeit vérrel írták, mivel minden vétséget halállal büntettek. A gonosszal kötött szerződést az ember vérébe mártott tollal kellett aláírni. A madagaszkári emberek áldozatai során hangsúlyt kapott az a gondolat, hogy a vér hatékony eszköz a bűnök vezeklésére.

A zsidó rituálékban a vér mellett az áldozat zsírjának felajánlását tartották a leghatásosabbnak. Egyes folyókban a víz közepén álló sziklákat zsírral dörzsölték be, ezzel áldoztak a folyó szellemének. A család őseinek tiszteletére a síroszlopokat ugyancsak vérrel és zsírral kenték be.
Burmában elterjedt hiedelem volt, hogy semmit sem lehet tartósan befejezni előzetes vérontás nélkül, és rendszerint néhány szerencsétlen fickónak kell megfizetnie a büntetést. Ha például egy új kapu épült a városban, az első parasztot, aki átment alatta, megragadták, megölték, és a küszöbön elhantolták.

A muzulmánok körében szokás volt, hogy állatot áldoztak minden jelentősebb vállalkozás megkezdésekor. Amikor a Jeruzsálem és Jaffa között megépült vasútvonalat átadták, a Szent Város állomásain a vasúti kocsikat erre az alkalomra leölt birkák vérével festették vörösre.
Az arab emberek nem érintették meg a vért, és beszennyezettnek érezték magukat, ha csak egy csepp vér is a ruhájukra esett, ezért a henteseket számos arab törzs szinte a bűnözőkként kezelte, és a szakma megbecsülése nagyon alacsony volt. Kivételt a május végi ünnepük jelentett, ekkor a falu legkövérebb birkáját levágták, és a főnök vagy a sejk az ujját a birka vérébe mártva, mindkét ajtófélfára egy keresztet rajzolt, hogy távol tartsa a gonosz szellemeket.

A távol-keleti - különösen a kínai és a japán - kultúrákban, ha egy férfi orra vérzik, még manapság is gyakran annak a jeleként értékelik, hogy az illető szexuális vágyat él meg. Ez számos alkalommal megjelenik a hongkongi filmekben. A japánoknál ugyancsak jellemző, hogy a férfi karakterek általában vérző orral láthatók, ha egy hiányosan öltözött vagy meztelen nőt pillantanak meg, vagy ha érzéki gondolataik támadnak.

Úgy tartották, hogy mogorva, barátságtalan természetet mutat, ha a vér nehezen mosható ki az ember ruhájából.

Hasonló jelentést hordoz a „rossz vért szül” szólásunk, mely általában ellenséges érzületet kelt, bosszúságot, fájdalmat okoz értelemben használatos.

A vérvonallal, vérrokonsággal kapcsolatos a „vér nem válik vízzé” közmondásunk, mely azt jelenti, hogy az ember nem tudja megtagadni származását; válságban, szükségben mindenki jobban húz saját rokonához, mint idegenhez; vagy más értelmezésben: válságos helyzetben mindenki az alaptermészete szerint cselekszik.

Az álomban látott vér életet, szerelmet és szenvedélyt valamint csalódásokat mutat. Ha a vér szó leírva jelenik meg, valamilyen végleges, megváltoztathatatlan életkörülményre utalhat.

Ha az ember vérzik vagy vérveszteség éri álmában, az a fizikai kimerültség vagy az érzelmi kiüresedés érzésének a jele, de utalhat az álomlátó és a barátai közötti kegyetlen összeütközésekre is. Az illető múltbeli tettei megbosszulják magukat. Az asszonyok gyakran álmodnak vérvesztésről a menzesz vagy a terhesség idején.

Valamilyen vérrel írt szöveg álma, az illető feladatába fektetett energiájára utal. Azt jelzi, hogy oly sok erőfeszítést hozott a cél eléréséért, hogy már nem adhatja fel a szándékát.

Álomban vért inni, az álmodó kirobbanó életerejéről és energiájáról árulkodik.