Rosta Erzsébet weboldala

Az érett magzat világrahozatalának folyamata régóta fontos esemény a családok életében, a szülés szerencsés kimenetelének biztosítása érdekében számos mágikus eljárás volt ismert, a szülőanya és a gyermek védelmét különféle népgyógyászati praktikák szolgálták.


Szüléskor a fiatalasszonyt - ha tudtak a terhességéről - általában nem hagyták magára, a rokon asszonyok, ők, valamint a bábaasszony, majd később orvosok is, segítettek az újszülött világrahozatalában. A szülésnél jelenlévők, segítők köre azonban kultúránként változik.
A spanyol nyelvű országokban, a leendő apa feleségével együtt „vajúdik”, vagyis - mintha maga is szülne - átéli nejének szülési fájdalmait, görcseit, és negyven napig ugyanúgy viselkedik, mint nemrég szült asszonya.

Ugyanakkor a portugálok hagyományos szülésénél elképzelhetetlen volt a férfiak, köztük a férj, jelenléte. A vajúdásnál, a szülésnél csak asszonyok segédkezhettek, és a megszületett gyermek és a szülésen átesett fiatalasszony ellátása is az ő feladatuk volt. Hagyományosan még az orvos sem lehetett férfi, egyébként is a portugál asszonyok mélységesen megbíztak a bábaasszonyokban. A fájdalmakat többnyire csendben viselik, a szülés során nem sikongatnak, mert ezt a gyengeség jelének tekintik.

A férj jelenléte a szülésnél nálunk sem volt szokásban, Csongrád megyében például csak miután az asszonyt és az újszülöttet megmosdatták, és rendbe tették, nézhette meg őket az apa. Valamikor a Szeged környéki tanyákon a szülőágyat, Szűz Mária ágyának nevezték. Szülés közben a vajúdó anyát meghintették szentelt vízzel, és szentelt gyertya füstjét fújták rá. A szülés alatt az elsötétített szobában csak gyertyák éghettek, hogy a gonosz szellemeket távol tartsák. Ezen a vidéken a kismamák szívesen szültek az istállóban vagy az akolban, a szalmával megrakott és lepedővel letakart ágyon is, mert ez a környezet Szűz Mária szüléséhez hasonlított. Később a szobai ágyra szórtak szalmát, hasonló elgondolásból. A csongrádiak a terhes nőt óva intették, hogy forró kemencének támaszkodjon, mert a szülése nagy fájdalmat okoz; a szülő nőnek meg azt tanácsolták, hogy szülés alatt ne nyissa ki a szemét, mert ha kinyitja, a születendő gyerekének kiguvadt szeme lesz.

Az ausztrál őslakosok körében, amíg az asszony vajúdik, a férj különböző rítusokat hajt végre, hogy könnyebb legyen a szülés. Szülés után az anya pár napig az özvegyek táborában pihen, majd visszatér férjéhez. Ebédet főz párjának, azután eléje helyezi csecsemőjét, és ha a férje elismeri saját gyerekének, az arcát vörös okkerral jelöli meg, a dárdahajítójával pedig óvatosan megérinti az apróságot. A pápua-guineai apák, a szülés ideje alatt kunyhójuk előtt strázsálnak, nehogy a született pici lelkét ellopják a rossz szellemek.

Az afrikai maszai asszonyok a szülés után azonnal felkelnek, hogy csecsemőjüknek megmutassák a család nagy kincseit, a teheneket. A mama bemutatja apróságának, hogyan kell fejni. A fejés után az apa átlövi az állat torkát, hogy friss vérrel keverje össze a frissen fejt tejet, amelyben elsőként fürösztik meg az újszülöttet. Abban a hitben élnek, hogy ezáltal a csecsemő felnőttként sebezhetetlen lesz az ellenségeivel szemben.

Ausztráliában a bennszülöttek a gyerek születésére emlékeztető fafaragványt vagy kőfigurát készítenek. Más népeknél, életfát ültetnek. Polinéziában a szülés után nagy ünnepséget tartanak. Az afrikai dogonok a méhlepényt a megszületett csecsemő kisebb testvérének vélték.

A kínaiaknál az asszonyokkal szembeni elvárás, hogy a szülés során bátran viselkedjenek. A fájdalmak csillapítására gyakran erős gyógynövényfőzetet isznak. Amikor a gyermek megszületik, az anya imádkozik, és hálát rebeg az égieknek, hogy segítették a megfogantatásban és az egészséges gyermek megszülésében.

Az indonézeknél nem szerencsés, ha a leendő apa fekve eszik, mert ez felesége nehéz szülését eredményezheti. Hogy a feleség könnyebben szülhessen, minden ajtót és ablakot ki kell nyitni a szülés idejére. A megszületett gyerek méhlepényét tanácsos az udvaron, ház hátsó bejáratánál elásni, hogy a gyerek sohase szenvedjen szükségben. Ha egy terhes nő vendégségben hirtelen el kezd vajúdni, és megszüli gyermekét, tanácsos a háziaknak új lakásba költözniük.

A román zsidók, ha a szülés nehéznek ígérkezik a házban, azt javasolják, hogy a hajadon lányok bontsák ki hajfonatukat, hogy lazán omoljon hajuk a vállukra. A fehérorosz zsidók azt hiszik, meghosszabbodik annak a kismamának a szülése, amelyik egyedül megy a bábaasszonyhoz.

Thaiföldön, ha a férj és a feleség elmennek otthonról, arra kell ügyelniük, hogy ne lássanak meg együtt egy kígyót, mert az asszonynak nehéz szülése, vagy abortusza lesz.

A törökök úgy vélik, hogy a hétfőn született gyerek becsületes tekintetű; a keddi tele van kedvességgel; a szerdai viszont nagyon bánatos; a csütörtökön világra jött utód sikeres életű lesz; a pénteki gyermek szerető és adakozó jószívű; a szombatinak keményen meg kell dolgoznia a megélhetéséért; a hetedik napon, vagyis a vasárnap világra jött gyermek becsületes és bölcs, jó és vidám lesz életében.

Nálunk a szülés megkönnyítése érdekében minden zárat kinyitottak a házban, helyenként még a fiókokat is kihúzgálták. Az első orvosságot, amelyet a gyermek szülése után kap, hogy hatásosabb legyen, hagyományosan a férje kanalából kell bevennie az asszonynak. A szülés időpontjára vonatkozó hiedelmek közül legelterjedtebb volt az, hogy kedden és pénteken, továbbá Luca napján és Szent György napjának éjszakáján nem szerencsés szülni.

Az indiai nők a szülést követő időszakban, valamint a menstruáció során nem vehetnek részt semmilyen összejövetelen. Még a konyhába sem léphetnek be, és nem vegyülhetnek el a tömegben, mert ebben az időszakban tisztátalannak számítanak. A mögöttes gondolat persze az, hogy ilyenkor az asszonyoknak pihenésre van szükségük, ezért védik őket minden fölösleges kifáradástól.

A pandzsábi szikheknél gyerekszületés idején az anya szobájának ereszére vagy tetejére tüskés ágakat tesznek, hogy egy, náluk a betegség előjelének tekintett, macska véletlenül se mehessen át rajta. Gondosan ügyelnek arra is, hogy szülés alatt nehogy seprű legyen a szobában, mert az elsöpri az újszülött szerencséjét. Hogy könnyebbé tegyék a szülést, a jutából készült mózeskosáron meglazítják a csomókat. A szobában lévő acélkés megvédi a szülőanyát és gyermekét a gonosz szellemektől.

Ha a magzat valami oknál fogva elakad a szülőcsatornában, esetleg ha más egyéb rendellenesség akadályozza a természetes szülést, az orvosok császármetszést alkalmazva, műtéti úton emelik ki a magzatot az anyaméhből.

A császármetszés mint orvosi műszó minden bizonnyal a középkori latin sectio caesarea „caesari metszés” laza fordításából keletkezhetett. A latin kifejezés feltehetően Gaius Julius Caesarra utal, aki állítólag ily módon jött a világra az időszámítás előtti 100-ban. A római természettudós, id. Plinius (23 – 79) viszont - a „metsz” jelentésű latin caedere, caesus ige alapján - a Caesar nevet eredezteti e műtétből, ami azonban aligha lehet igaz, ugyanis a nagy államférfinak már az ükapját is Caesarnak hívták. A történészek azonban kételkednek abban, hogy így született volna Julius Caesar. Valószínűbb magyarázatnak vélik azt, hogy a császármetszésre, vagy császári vágásra, Caesar rendeletet adott ki miszerint: a haldokló vagy az éppen meghalt várandós asszonyokból emeljék ki magzatukat, hátha életben maradnak.

Egyébként a régi görögök is ismerték a császármetszést, legalábbis a mitológiában az apa, Apollón emelte ki Aszklépioszt, a gyógyítás istenét, a halott Korónisz nimfa méhéből. Találni utalásokat a magzat világra segítésének műtéti módjáról a hindu, az egyiptomi, a római és más európai hagyományban valamint a zsidó írásmagyarázatban, a Talmudban is.

Fennmaradt írásosokból kiderül, hogy egy ilyenfajta beavatkozást először a 16. század elején élt túl egy svájci asszony és újszülöttje. De a kismama a császármetszést követően a 25 napon meghalt. Évszázadokig, a császármetszések következtében az anyák nagy számban elvéreztek, vagy vérmérgezésben haltak meg. Egészen a 19. századig csak azok a beavatkozások voltak sikeresek, amelyeket vidéken, asztalon vagy ágyon, orvosok közreműködése nélkül, az állattartásban jártas férj segítségével hajtottak végre. Ugyanis a kórházakban a mosatlan kezű személyzet és a szennyezett műszerek miatt olyan nagy volt a fertőzések veszélye, hogy a hasi műtétet kívánó császármetszést csak kevesek élték túl.