A só már a történelem előtti időkben is az emberi táplálkozás része volt. Az állatok ösztönösen - a természetes előfordulási helyeit megkeresve - elégítették ki só szükségletüket. A vadászó ősember az állatok húsának elfogyasztásával jutott sóhoz.
Amikor áttért a földművelésre, és az étrendje megváltozott, rájött arra, hogy a só, vagy talán a tengervíz, hasonló ízt kölcsönöz a növényi táplálékának, mint amilyet a húsok fogyasztása során megszokott. Az évezredek során megtanulta, hogy a só felhasználható az élelmiszerek tartósítására, a bőr pácolására és a sebek gyógyítására. A vándorló nomád törzsek sót vittek magukkal, melyet más törzsekkel különféle árukra cseréltek.
Bár arra nézve, hogy ez a fontos étkezési cikk az özönvíz előtt is ismert lett volna, s noha nincs bizonyíték, mégis ahhoz kétség sem férhet, hogy már a kereszténység előtt nagyra becsült ízesítőszer volt. A zsidó-keresztény kultúrkörben a görög filozófus, Philon fordítása révén vált ismertté Sanchuniathon - az i.e. 14-13. században élt - föníciai író írása, mely szerint a só használatának felfedezése Noé fiának, Sémnek tulajdonítható.
A mexikói aztékok valószínűleg nem olvasták Philon fordítását, mert számukra Huixtocihuatl, a tengervíz és a csapodár asszonyok istennője volt a só készítésének a feltalálója. A legenda szerint erre akkor jött rá, amikor egy vitát követően testvérei, az esőistenek a tengerbe hajították.
A Biblia a sóról először - Mózes I. könyvében - Szodoma és Gomorra városok elpusztításával kapcsolatban tesz említést, amikor Lótné a figyelmeztetés ellenére hátrafordul, és sóbálvánnyá változik.
A só - az életet és a növényzetet elpusztító ereje révén - olykor a terméketlenséget jeleníti meg, ez látható a Holt-tenger környékén. Isten büntetése volt, ha egy virágzó vidék sós pusztasággá vált. A só pusztító tulajdonságát a hadviselésben is felhasználták; a Bírák könyve szerint, miután Abimélek király lerombolta Sikem városát, a helyét sóval hintette be, mely a győzelem teljességét volt hivatott kifejezni.
Ízesítő szerként való használatával legkorábban Jób könyvének hatodik fejezetében találkozhatunk: „Lehet-e só nélkül enni, mi ízetlen, tojásfehérjének jó talán az íze?” Ennek alapján a zsidók már történetük kezdetén ismerték a só ízesítő és tartósító hatását. Az áldozatbemutatáshoz hozzátartozott az étel, illetve az áldozat megsózása; az Úrnak szentelt illatszer is tartalmazott sót. Ugyanakkor nem valószínű, hogy ennek oka abban lenne keresendő, hogy az áldozatot az Úr számára élvezhetővé kellett volna tenni, értelme inkább az, hogy a só megóvja a bomlástól, és így a tisztátalanná válástól az áldozatot.
A keleti országokban régi szokás, hogy az idegen elé az asztalra a barátság és a jó szándék jeléül sót helyeznek. A „valakinek a sóját enni” kifejezés régen az illető szolgálatában állni jelentéssel bírt, így az Ezsdrás könyvében olvasható: „a palota savával (sójával) sózunk” kifejezés a király szolgálatát jelenti; és a sójának fogyasztása egyúttal hűséget és lojalitást is feltételez.
Fertőtlenítő és tartósító hatásának tulajdoníthatóan a só a maradandóság és az állandóság jelképe; innen ered a „sószövetség” kifejezés. Emellett a bölcsesség szimbóluma is volt, az utóbbi értelemben használta Szent Pál, amikor azt mondta Kolosszé lakóinak, hogy beszédüket meg kellene ízesíteniük egy kis sóval.
A görögök közül, a költő Homérosz (i.e. kb. 9. sz.) a sót isteninek tartotta, míg a bölcselő, Platón (i.e. 427-347) az isteneknek kedves anyagként jellemezte. A filozófus Plutarkhosz (46. k.-120 k.) megjegyezte, hogy só nélkül semmi sem finom, és hogy a só egy olyan plusz ízt ad a borokhoz, melytől azok vidáman csúsznak le az ember torkán. A matematikus, filozófus, Püthagorasz (i.e. 580-500) a sót az igazság jelvényének tekintette, mivel - akárcsak az igazság - mindent megőriz és konzervál. Ezért környezete számára úgy rendelkezett, hogy az étkezéseknél sótartót tegyenek az asztalra, hogy emlékeztesse az embert a só e jelképes erényére.
A régi időkben a létfontosságú konyhasó nagyon drága volt és főleg orvosi célt szolgált. Értékénél fogva egy időben a pénz szerepét is betöltötte. Az egyiptomi geográfus Cosmas (i. u. 6. század), útleírásai alapján Afrikában, míg Marco Polo beszámolói szerint a 13. században egyes ázsiai törzsek között a só volt a közös csereeszköz. Ezért aztán mindenáron igyekeztek elkerülni a kiborítását. Az a gondolat, hogy ez balszerencsés, sokak szerint onnan ered, hogy az utolsó vacsorán Júdás kiszórta a sót. Egy másik magyarázat azért tartja ezt szerencsétlennek, mert a só, a minden próbát kiálló, barátságot jelképezi.
A vacsorákon, lakomákon a só került elsőként az asztalra, és a só volt az, amit a legutoljára vettek el onnan. Elődeink ugyanis azt gondolták, ha a vendégek sót látnak az asztalon, rögtön tudják, hogy szeretettel várják, szívesen látják őket; és az a tény, hogy csak azután vették le, miután a fogások maradékait eltávolították, azt jelképezte, hogy míg az ünnepek, sok más egyéb dologhoz hasonlóan egyszer véget érnek, a szeretet és a barátság örökké tarthat.
A néphitben a véletlenül kiszórt só bosszúságot, esetleg kisebb veszekedést jelent, de nem rossz ómen, ha az illető egy csipetnyit vesz belőle, és átdobja a bal válla fölött, az ott várakozó gonosz arcába.
Az utóbbi eljárás a népgyógyászati praktikákban is gyakran szerepelt. Ha a betegséget nem lehetett már megakadályozni, a második legjobb megoldás az volt, ha sót szórtak a gonosz szemébe, hogy a betegség átmenjen rá. Azt gondolták, hogy a rontó szellemek az ember válla fölött leselkednek és várják az alkalmat, mikor csaphatnak le.
Marokkó régi lakói a sót a gonosz ellen talizmánként használták, és a nápolyi szegények amulettként egy kis kősót hordtak a nyakukban.
A Harz-hegység parasztjai azt remélték, hogy a tejesedénybe tett három só szemcse távol tartja a boszorkányokat a tejtől; és megóvja a belőle készülő vajat a káros hatásuktól. A skóciai Aberdeenben a 19. század második felében még sót tettek a tejeskanna fedelére. Normandiában a parasztok egy kis sót szórtak a tejesedénybe, hogy a tejelő tehenet megóvják a boszorkány rontásától.
A svájci Bern kantonban azt hitték, hogy az ember mindenféle szellemi lény ellen védett, ha a jobb zsebében friss kenyér, a balban imakönyv található, és ruhája minden zsebében van egy kis só.
Csehországban a mama úgy próbálta megóvni lányát a rontástól, hogy egy kis kenyeret és sót tett a ruhája zsebébe; amikor pedig a fiatal leány sétálni ment, egy kis sót szórt utána, hogy el ne tévedjen.
Indiában a skorpió csípés helyét sóval és borral dörzsölték be, abban bízva, hogy a só természetfölötti ereje képes elűzni a fájdalmat okozó démonokat.
Szicíliában helyenként még a múlt században is szokás volt, hogy a keresztelőn a pap egy kis sót tett a csecsemő szájába, hogy bölcsességet adjon a gyermeknek. Emiatt mondták régen a nehéz felfogású emberre, hogy a pap kevés sót tett a szájába.
A só használata kereszteléskor a keresztény egyházban a negyedik századtól szokásos. Régi gyakorlat, hogy a csecsemő szájába egy csipetnyi, előzőleg megáldott sót tettek, ezzel szimbolizálva eredendő bűnösségének feloldozását.
A sót szívesen használták, hogy megszabaduljanak a nem kívánt személy jelenlététől. Ha például kellemetlen vendég érkezett a házhoz, és meg akartak szabadulni tőle, elegendő volt a házigazdának egy csipetnyi sót szórnia az illető háta mögé. A só ereje távozásra késztette a hívatlan látogatót. Ha viszont valaki veszély elől menekül, nem szabad hátranéznie, mert úgy jár, mint Lót felesége, sóbálvánnyá változik.
A démonok, boszorkányok és az ördög távol tartására, az új ház küszöbére egy marok sót szórtak. Elterjedt népszokás volt, hogy a ház szellemei jóindulatának elnyeréséhez, az új lakásba költözéskor sót és kenyeret vittek.
A cigányok kenyeret és a sót az eskü megerősítésére használták. A Falk Miksa által szerkesztett Pesther Lloyd 1881. július 1-jei számában volt olvasható, hogy egy nyugat-magyarországi cigánybanda valamelyik tagja ellopott egy bizonyos pénzösszeget, melyről értesítették a cigányvajdát, aki tanácskozásra hívta össze a tábor öregeit. Egy függőleges kereszt két sarkára egy-egy sóval megszórt kenyeret helyeztek, és mindegyik cigánynak efölött kellett megesküdnie, hogy nem ő volt a tolvaj. A valódi bűnös megtagadta a szent eskütételt, így lelepleződött.
A kenyér tésztájába, de a különböző tésztákba, még a süteményekbe is, démonűző hatása miatt tettek sót. A hoppon maradt, szitkozódó koldus után, nehogy az átka megfoganjon, egy csipetnyi sót szórtak. A japánok szerint - a balszerencse megelőzése érdekében - minden esetben sót kell szórni arra a helyre, ahol előzőleg egy koldus tartózkodott. Ha kétes, rossz benyomást keltő ember járt a házban, a tűzbe vetett marék só használt abban, hogy az illető személye ne kísértsen. Az egyik legismertebb hiedelem, az elsózott leves, amelyről azt feltételezik, hogy a szakács szerelmes. Az indonézek az elsózott ételre azt mondják, hogy készítője nagyon vágyik már a házasságra.
Sóról álmodni, új ízek és ragyogó élmények megjelenését jelzi. Az álmodó egyéni értékeinek jobb elismerését, hangulatának javulását, életerejének növekedését mutatja. Az erőfeszítések eredményre vezetnek. Alternatív módon, a só a megbízhatóságot, az igazságot és a hosszú életet is szimbolizálja.
Hús sózásáról álmodni, az adósság felhalmozódását jelzi, melynek eredményeként folyamatosan zaklatják a pénzbeszedők.