A siratás, amely a magyar nyelv értelmező szótára szerint valakinek a halála, távolléte vagy valaminek az elvesztése, pusztulása miatti sírást, vagy valaminek a keseregve történő emlegetését, fölidézését jelenti, néhány népszokás elnevezése is. A legismertebbek a leány- és legénysiratók, valamint a halottsiratók ceremóniái.
Leánysiratót tartanak a fiatalok falusi lakodalmat megelőző napon. Ilyenkor a násznagy, vagy a vőfély elbúcsúztatja a menyasszonyt, este aztán megjelennek a vőlegény és társai is, s tánccal fejezik be a leánybúcsút. Néhol a lányok az esküvő előtti éjjelt együtt töltik a menyasszonnyal, másutt a templomból kijövet csókkal - köznyelven: „menyasszonycsókkal” - búcsúznak el a menyasszonytól.
A legénysirató vagy legénybúcsú alkalmával a vőlegény búcsúzik legénytársaitól. Többnyire a kocsmában tartják, ahol az áldomást a vőlegény fizeti. Az ünnepséget néhol a legény eltemetését parodizáló tréfás szertartások kísérik.
A halottsiratás előzményei jóval korábbra, a bibliai időkbe nyúlnak vissza. Eredete valószínűleg Krisztus kínszenvedésének a keresztről levételt követő és sírba tételt megelőző jelenete lehet, melyben Mária, Anna, Magdolna, szent János és más jámbor férfiak és nők siránkoznak Krisztus holtteste körül.
Az ókorban a temetéseken a koporsó előtt hangosan jajveszékelő rokonok és bérbe fogadott siratóasszonyok vonultak, és így kísérték a halottat a sírig.
Nálunk és a környező szláv népeknél szokásos halottsiratás során a halált követő este a rokonok meglátogatják a gyászoló családot, ahol a háziak "utolsó vacsorával" látják vendégül a részvétlátogatókat. Éjfélkor a hozzátartozók, a család, a rokonok és a szomszédos öregasszonyok körülállják a halottat, s tetemére, vagy koporsójára borulva hangos siratóval búcsúznak el tőle. Felsorolják az elhunyt jóságos, szeretnivaló tulajdonságait, utolsó tetteit, cselekedeteit és mondásait, betegségének és halálának lefolyását. Szomorúságot, fájdalmat, mélységes gyászt kifejező mozdulatokkal ábrázolják azt az űrt, amelyet a halott maga után hagyott.