Számos nép képzetében él az a hiedelem, hogy az istenek szeméből patakzó könny olyan, mint a tiszta vizű forrás. Egy észak-amerikai indián törzs mítosza egy csontvázzá soványodott, állandóan síró emberről szól, akihez odamennek a birkák, hogy igyanak a könnyeiből. Amikor az ember abbahagyja a sírást, a könnycseppek helyében sós vizű forrás fakad.
Sírni sokféle okból lehet: sír a csecsemő, sírnak a felnőttek régen várt találkozás örömére, sírva térnek haza a fogságból, sírhatnak elégedetlenségükben az emberek, de sírhat egy megbántott asszony is, és lehet sírni mások megtévesztésére „krokodilkönnyeket”. A sírás azonban főként a fájdalmat, szomorúságot kíséri. Különösen fájdalmas a sírás, ha nincs vigasztalás.
A közhiedelem szerint a férfiak ritkán sírnak, nyilvánosan szinte soha, vagy csak elvétve, ugyanis a gyengeséggel azonosított zokogás, sírás egyáltalán nem illik az erős férfiakhoz. A gyengébb lelkületű nők gyakoribb sírásához nemcsak érzékeny pszichéjük járul hozzá, hanem az is, hogy a nők sejtik és vallják, hogy napi egy könnycsepp lecsillapítja idegességüket, oldja stresszüket, megőrzi egészségüket.
A népi bölcsesség úgy tartja, hogy amikor sírunk, a kihullajtott könnyek által csökken az agyunkban lévő víz mennyisége. Aki pénteken sír, vasárnap nevet, és fordítva, aki pénteken nevet, vasárnap sírni fog.