A pokol a fényes mennyei birodalom sötét torzképe, ide kerülnek a gonosz lelkek és szellemek, az istentagadó, megtévedt, gőgös angyalok, akik haláluk után az örök szenvedésre kárhozottak.
A világ vallásainak legtöbbjében létezik egy olyan hely vagy létállapot, amely elválasztja a jót a gonosztól, az élőt a holttól. A poklot a halottak, a holt lelkek sötét, komor országaként, olykor távoli szigetként, vagy feneketlen mélységként írják le, melyben a gonosz lelkek tűzben vagy állandó szomjúságban szenvednek. Más elképzelések szerint egy fagyos, hideg világ, vagy az elhunytak lelkének égi lakóhelye, ahol a holt lelkek felhővé változva az esők hordozói, de van olyan hiedelem is, hogy ez nem más, mint az alvilág ködös tartománya, ahol jók és rosszak egyaránt árnyékként élnek, reménytelenül vágyakoznak, vagy kárhozottként szenvednek. A kumráni szövegekben a pokol nem a sötétség, hanem az örök tűz világa, ahol kénköves tűzzel büntetnek.
Az Újszövetség szerint a pokolban lobbanó és szétoszló lángnyelvek csapnak fel, legtöbbször az örök gyötrelem helyét jelenti, de jelzi a halál komor és örömtelen oldalát is. Olykor a poklot úgy is ábrázolják, mint az isteni igazságszolgáltatás kínzókamráját, ahol túlvilági törvénykönyv alapján ítélkeznek. A bűnösök bűnt elkövető testrészeit büntetik, a rágalmazók nyelvét tépik ki, vagy a nyelvüknél fogva akasztják fel őket, a hazugok száját tűzzel kínozzák meg, a lustákat tüzes ágyra fektetik, a magzatukat elhajtó asszonyoknak kígyókat kell szoptatniuk.
A pokol a keresztény vallásban, a zsidó és az iszlám hitben egyaránt szerepel. Az iráni próféta, Zarathusztra (i.e. kb. 630-553) követőinek hitregéiben a holt lelkek három napig várakoznak az ítéletre, s ha jónak minősülnek, akkor egy hídon át a mennyországba mehetnek, de ha rossznak, akkor a bűzös, fagyos pokolba kerülnek, ahol a feltámadásukig szörnyű kínzásokat kell elszenvedniük.
A zsidóknál a pokol neve gyehenna, ahol a gonosz lelkek bűnhődnek. A keresztényeknél a pokol a Sátán és gonosz angyalainak birodalma, olyan emberek kerülnek ide, akik nem bánták meg bűneiket haláluk előtt. Az iszlám a poklot, a dzsahannamot, tüzes katlannak képzeli, amelyen keresztül egy híd vezet a mennyország felé, a rosszak leesnek a hídról, és addig szenvednek, amíg Allah meg nem bocsát nekik.
A hinduk örök körforgás elméletében a pokol a lélek életében mindössze egy stáció, a dzsainák hitében a pokol a démonok helye, akik meggyötrik a bűnösöket. A buddhizmusban és a lámaizmusban a pokol kozmikus birodalomnak felel meg. A kínaiak hite alapvetően a buddhizmuson alapszik, ezért náluk a pokol lényegében inkább valamiféle purgatóriumhoz hasonlít. A kínai hit szerint a pokol nem a földi életben elkövetett vétkekért kirótt örök kínok színtere, hanem a megtisztulásé. Mindenki annyi időt tölt a pokolban, amennyit megérdemel, majd előbb-utóbb elhagyja azt, hogy feltámadjon egy új életben, esetleg a mennyekben. A kínai taoisták szerint a holt lelkek először a pokol első ítélőszéke elé kerülnek, ahol az életükben elkövetett tetteik alapján büntetésükről ítélkeznek, vagy pedig a pokol tízedik udvarába kerülnek, ahol újjászületnek. A bűnösök 49 nap után szállnak alá a pokol országába. Miután megbűnhődtek, megisszák a feledés főzetét, és felkapaszkodnak az újjászületés kerekére, amivel átjutnak következő életükbe.
A keresztény-zsidó kultúrában azonban a pokol a reménytelenség és a kilátástalanság szimbóluma, vagyis jól mondja a legnagyobb itáliai költő, Dante (1265-1321) Isteni színjátékában a pokol kapuján szereplő felirat utolsó sora: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” (Lasciate ogni speranza voi ch’ entrate.)