A személyek egyedi megjelölésére használt szóhoz (szókapcsolathoz) társult jelzők, mint a híres, hamis, dicső, ismert, jeles, halhatatlan, történelmi, fölvett, védett, idegenszerű, jó hangzású stb., alapján az emberek számára mindig fontos volt a nevük. Már az ősember is ragaszkodott hozzá, a saját tulajdonának érezte. A mai embernek a tulajdonneve ugyancsak sokat jelent, ez határozza meg az egóját, ezzel különbözteti meg magát a többi embertől. Nevük kigúnyolását, szidalmazását, átkozását durva sértésként, míg dicséretét, felmagasztalását elismerésként élik meg az emberek. A halott nevének kimondásával pedig az elhunyt szelleme idézhető meg.
Egy jól csengő névről úgy tartják, hogy általa a viselője kedvező színben tűnhet fel, míg egy rossz hangzású név esetében az ellenkezője igaz. Sokan védik a nevüket, óvják, elrejtik vagy titkolják, de gyakori az ún. névtabu, amelyekkel a legszentebb neveket, vagy a szűk körben ismert neveket, kiagyalt nevekkel helyettesítik. Ezzel összefüggésben különbség van a köznapi, a titkos és az igazi név között, a valódi neveket szerencsés titokban tartani az istenek és a szellemek előtt. Az Ótestamentumban olvasható példa szerint, Jahve nevét tilos volt bárkinek is a száján kiejtenie, ugyanis a babiloni fogság után tabunak számított, csupán négy betűvel: JHWH lehetett jelölni.
Világszerte elterjedt a kettős névadás, a természeti népeknél előszeretettel illették két névvel a gyerekeket, például az ősi Egyiptomban az igazi, nagy név mágikus erővel bírt, amely megvédte viselőjét a gonosztól, viszont a kicsi és jó név volt az, amely mindenki számára ismert lehetett, ezen állhattak bosszút a szellemek. A zsidóknál, ha egy csecsemő a családból vagy az ismerősi körből egy olyan valaki után kapta a nevét, aki rövid ideig élt, akkor kompenzálásként egy másik nevet is adtak neki, mégpedig egy hosszú életű személyét.
A vietnamiaknál a nevek manapság is nagy jelentőséggel bírnak. A valódi nevüket gyakran csak maguk és a szüleik ismerik. A név titokban tartásától remélik a védelmet a rossz szellemek ellen. A gyerekeket sokszor születési sorrendjük szerint nevezik el, mint például Chi-hai, Chi-ba, vagyis leány kettő, leány három.
A szerelemjóslások egyikének azonban nem a név elrejtése, hanem éppen ellenkezőleg, a jövendőbéli mátka kilétének a kitalálása a célja: a kíváncsi ifjúnak, öt vagy hat lány nevére kell gondolnia, akit szívesen elfogadna házastársaként. Miközben egy alma szárát csavargatja, magában egymás után kell mondogatnia a neveket. Amelyik névnél a szár elválik az almától, az a lány lesz a fiatalember felesége.
Egy kínai babona szerint senkinek sem szabad a nevét piros színnel leírni, mert náluk a piros a vér színe, s mint ilyen rosszat jelent, ugyanis minél többször írják le valakinek a nevét pirossal, annál rövidebb lesz az élete.