A szinte mindenütt honos nád a Földközi-tenger keleti részén - elsősorban Egyiptomban - a királyi hatalom megtestesítője volt, ezzel szemben a kereszténységben a béketűrésnek, az igazságosságnak a szimbolikája. A keleti keresztényeknél a feltámadás hármasságát - a nád, a liliom, a tölgyfalevél - ábrázolja, a feltámadást a liliom, a gyengeséget a nád, s az erőt pedig a tölgy képviseli. A közép-amerikaiak körében a náddal asszociálják az aszályt, valamint az elmúlt ifjúságot és az éltető erőt.
Prométheusz, a görög mitológia hőse, amikor megsajnálta az embereket, egy nád üreges szárába rejtve hozta el számukra a tüzet. Nádból készült Pán sípja. A történet úgy szól, hogy görögök szőrös, szakállas, kecskeszarvú, kecskelábú Pánja, a nyájak, erdők, mezők istene, nagyon kedvelte a mulatságokat és a bort. Szerelmével gyakorta üldözte a nimfákat. Pántól való félelmében az egyik nimfa, Szürinx nádszállá változott, ebből a nádból Pánsípot készített. Azóta mindig Pán választja ki a pásztorok közötti sípjáték verseny győztesét.
A bambusz a kínaiak és a japánok életében játszik jelentős szerepet, állandó jelenlévője, az újévi, a lakodalmi és a temetési szokásoknak. Mivel belül üreges, üres, a tökéletes megnyugvás, a kiürített elme jelképe is egyben. Kínában a hosszú élet szimbóluma, míg Indiában a barátságot jelképezi. A bambuszról köztudott, hogy nagyon ritkán - fajtától függően 18-60 évenként - virágzik, épp ezért, ha a kínaiak azt mondják: „majd, ha a bambusz virágzik”, ez annyit tesz, hogy sohasem. Mások viszont a bambusz virágba szökését a közelgő éhínség jelének tekintik. Számos délkelet-ázsiai országban - többek között az Andamán-szigeteken is - úgy tartják, hogy az első ember a bambusz törzséből bukkant elő. A Fülöp-szigeteken szerencsetárgyként bambuszból készült kereszteket használnak a parasztok. Japánban a sinto szentélyek némelyikét - a gonosz ellen védelmet nyújtó szent akadály részeként - bambuszligetek övezik.