A holttest tárolására szolgáló koporsó alapvető feladata a test védelme és megőrzése, azonban régen sokan hitték, hogy foglyul tartja az elhunyt szellemét.
Az ősi társadalmakban a temetés előtt a halottak testét fakéreggel, bőrökkel vagy szalmával tekerték be. A folyók és az óceánok közelében élő emberek gyakran kenukba temették halottaikat, a bronzkorszaki sírokban üreges tölgyfakoporsók maradványait találták. A kaldeusok és a régi görögök a holttesteket agyag koporsókba zárták, melyeket a gyászszertartást követően lepecsételtek.
A legnagyobb ismert kőkoporsók (szarkofágok) Egyiptomban találhatók. A bebalzsamozott testet a halott rangjának megfelelő számú festett szarkofágba tették. A több, egymásba helyezett koporsó arra szolgált, hogy a testet a lehető legnagyobb épségben őrizze meg. A múmia tárolására azonban fát és papírmasét is használtak. A koporsók fémmel való kibélelése csak a középkorban vált elterjedtté. A nyugati világban ma a koporsók zöme szilfából vagy tölgyfából készül, és bronzzal, rézzel, ólommal vagy cinkkel van kibélelve. A környezettudatos emberek körében nem ritka, hogy a fa helyett kartondobozból vagy más könnyen lebomló anyagból készült koporsóban temettetik el magukat.
A kínaiaknál az ősök és szülők tiszteletét hirdető konfucianizmus hatásaként a gondoskodás egyik formája volt a koporsókészítés vagy beszerzés. Az egyik legkedvesebb meglepetésnek számított, ha a hatvanadik születésnapján koporsóval ajándékozták meg a családfőt vagy annak első feleségét. Mindig nagy örömmel fogadták, a ház egyik szobájában helyezték el, és nagyon vigyáztak rá. Akinek már megvolt a maga koporsója, nyugodt lehetett jövője felől, hiszen tudta, hogy az a halála után is megőrzi testét. Kínában úgy hitték, hogy a testnek a halál után egyben kell maradnia, különben az elhunyt lelkének nem tudják biztosítani a túlvilági nyugodt életet, sőt ez a családra is bajt hozhat. A koporsót előszeretettel készítették olyan anyagból, amelynek démonűző képességet tulajdonítottak, így pl. őszibarackfából. Az előkelő emberek részére keményfából többrétegű koporsót készítettek, amelynek oldalán lyukat vágtak, hogy ezen, az újjászületés kapuján, a személyiséget alkotó lélek kiszállhasson, míg az ún. testlélek odabenn maradt. A koporsó ezáltal kettős szerepet töltött be: elzárta azt a lelket, amely a világban bajt okozhatott volna, miközben biztosította a másik lélek szabadságát.
A kereszténységben a koporsó a halálra emlékeztet. A katolikus szertartás keretében nagypénteken Krisztus-szobrot fektettek koporsóba.
A némaságot fogadó karthauzi rend tagjainak ágya saját, előre elkészített koporsójuk volt, mely naponta figyelmeztette őket a halálra. A szabadkőművesek a beavatás végső fázisában a leendő új testvért koporsóba fektették, amelyben benne hagyta régi énjét, s amelyből újjászületve, új emberként lépett ki.
A jobb módú férfiaknál nálunk is gyakori volt, hogy előre gondoskodtak végső nyughelyükről: a padláson vagy az ágy alatt tartották a kész koporsót, vagy az erre szánt deszkákat. Egyes vidékeken a koporsó színe az életkort jelezte: a sok helyütt használt festetlen koporsók mellett gyakori volt, hogy idősebbeknek sötét, fiataloknak világosabb színűre, gyermekeknek néhol fehérre, rózsaszínűre, világoskékre festették. A halott alá a koporsóba fejaljul és derékaljul legtöbbször a koporsó készítése közben keletkezett gyaluforgácsot tették.
A koporsó tartozékai közül általánosan elterjedt mágikus tárgy lett a koporsószeg, melyet a fog- és a fülfájás gyógyítására vagy általában a szerencsétlenség elhárítására használtak.
Az álomban látott koporsó az anyaméhet szimbolizálja. Ha üres, az álmodónak néhány területen kibékíthetetlen véleményeltérése van környezetével. A koporsóban látható holttest, depressziós időszakot jelez előre, melyet valószínűleg a személyi szabadság korlátozása okoz. Értelmetlen vagy rosszabbodó viszonyra, ügyre figyelmeztet. Itt az ideje a helyzet megszüntetésének vagy a kapcsolat felszámolásának.