A kígyókövet, vagy a „kígyótojást”, ahogyan Plinius nevezte a druida papok egykoron megkülönböztető jelvényként viselték, de nagy népszerűségnek örvendett a római uralkodók körében is, mert viselőjét megóvja a veszedelmektől, és sikerre vezeti a csatákban.
A misztikus hatású kígyókövet az indiaiak égetett csont, mész és gyanta keverékéből nyerik, a mexikói indiánok égetett szarvasagancsból készítik. Van egy harmadikféle variáció is, miszerint tavasszal a kígyók összegyűlnek, és gyakori sziszegések közepette tajtékot fújnak. Ha ez a tajték megkeményedik kígyókő lesz belőle. A néphit szerint a Szent György-nap előtt fújt "kígyókövek" mágikus hatással bírnak.
Az indiai Pandzsábban különösen a kígyó fején képződött kígyókövet tartják nagyon értékesnek, mert feltételezik, hogy jómódot és gazdagságot hoz a családnak, amelyik birtokolja ezt.
A kígyókő hasznos mindenféle betegségre, szerencsét hoz, sőt nélkülözhetetlen a rejtett kincsek felderítésében is. Ha kígyómarásra kígyókövet tesznek, nedvszívó képességének köszönhetően kiszívja a sebbe jutott kígyómérget. Indiában, ha a kígyóbűvölőt megmarja egy kígyó, kígyókövet tesznek a sebére, amely ez által hamar összeforr. A seb begyógyulása után a kígyóbűvölő megmossa tejben a követ, és egy darabka ruhába göngyölve elteszi a következő kígyómarásig.
Gyógyító ereje nálunk sem ismeretlen, Jókai Mór A Damokosok c. regényében a kőről a következőket írja: „Az ilyen kígyókő minden sebeket begyógyít, rögtön és azonnal: az eltört csontokat összeforrasztja, s a golyókat a sebből kihúzza. (…) De még ez nem minden. Még arra is használ a kígyókő, hogy ha ezt egy vízbe esett ember a szájába veszi: soha bele nem fullad a vízbe, ha egész nap a fenekén hever is: mert ez a kígyókő annyi életesszenciát izzad ki magából, hogy a lelkét visszatartja.”
Persze van egy kevésbé misztikus felfogás, amely azt mondja, hogy a színtelen, áttetsző, üvegszerű kígyókövek nem mások, mint egyszerű kvarcdarabok.