Az évszakok változásának alapvető oka, hogy a Nap körüli keringése során a Föld forgástengelye nem merőleges a keringési pályája síkjára (ekliptika), hanem ahhoz képest 23,5 fokos szöget zár be.
Ez azt jelenti, hogy amikor a forgástengely északi pólusa van közelebb a Naphoz (a tavaszi és az őszi napéjegyenlőség között), akkor a Nap hosszabb ideig tartózkodik a horizont fölött, és magasabbra emelkedik az égen. Ennek következtében több ideig ontja sugarait, és magasabbról süt, ezért az adott terület több meleget kap. A legnagyobb delelési magasságát a nyári napforduló napján, június 22-én éri el, ilyenkor nyár van az északi féltekén. Szeptember 22-ével megfordul a helyzet, innentől kezdve a déli félteke kap több napsugárzást. Miközben nálunk egyre kevesebbet süt a Nap, és csökken a hőmérséklet, a déli félgömbön folyamatosan melegszik az idő, és december 22-én beköszönt a nyár, mely március 21-éig, a tavaszi napéjegyenlőség napjáig tart. A Nap látszólagos éves járásának, a különböző földrajzi szélességeken elhelyezkedő megfigyelők más és más módon lesznek tanúi. A póluson tartózkodók számára a Nap majdnem fél évet van a horizont felett, és közel ugyanennyit alatta, azaz a sarkokon fél évig tart a nappal és újabb fél évig az éjszaka. Bár csillagászati értelemben négy évszak van, az évnek a tavasz, nyár, ősz, tél felosztása elsősorban a mérsékelt égövre jellemző.
A trópusi régiókban megszokottabb esős (monszun) és száraz évszakról beszélni, mert a csapadék mennyiségében jóval nagyobb az eltérés, mint az átlaghőmérsékletben. Két évszakból áll az év a sarkkörökön túli területeken is, a rövid nyarat hosszú és hideg tél követi. Az ősi Egyiptomban három évszakra osztották az évet: a Nílus áradásának évszakára, az ár levonulásának, megszűnésének évszakára, és a termés betakarításának meleg idővel jellemzett évszakára. Észak-Ausztrália őslakói, valamint India egyes törzsei pedig hat évszakot tartanak számon.
Az egyes évszakok kezdetének időpontja még a mérsékelt égövi területeken sem egységes, a csillagászati, meteorológiai szempontok mellett ebben a helyi hagyományok is szerepet kapnak. Az Amerikai Egyesült Államokban az évszakok kezdetét a napfordulók és a napéjegyenlőségek időpontjai határozzák meg. Az Egyesült Királyságban a hagyományok szerint az évszakok hét héttel korábban kezdődnek: a tavasz Gyertyaszentelő napján, a nyár május 1-jén, az ősz augusztus elsején (Aratás ünnepe), és a tél a Mindenszentek napján. Apró eltéréssel – a tavasz kezdetét február 1-jén ünneplik az ír kalendárium is ugyanezt a beosztást használja. A meteorológusok átlaghőmérsékletekre alapozott beosztása szerint a tavasz március, a nyár június, az ősz szeptember, a tél pedig december első napján kezdődik. A koreaiak, kínaiak és a japánok luniszoláris kalendáriumaiban az évszakok úgy lettek meghatározva, hogy a napfordulók és a napéjegyenlőségek pontosan az évszakok közepére essenek.
A görög mitológiában az évszakok rendszeres változásait a természet rendjének istenasszonyai, a Horák személyesítik meg. Homérosz szerint a növényi természet és termékenység istenasszonyai, és Zeusz szolgálóiként ők nyitják és zárják az ég kapuit. A görög költő Hésziodosz (i.e. 8. sz.), aki Zeusz és Themisz lányainak tartja őket, már hárman vannak, és a mezei munkák őrei. Neveik: Eunomia (törvényesség), Diké (igazságosság) és Eiréné (béke). Számuk a rómaiaknál éri el a négyet, innentől kezdve a művészeti alkotásokon a négy évszakot megszemélyesítő, lebegő lényekként jelennek meg.
A négy évszak jelképezi a négy napszakot: a tavasz a reggelt, a nyár a delet, az ősz az estét, a tél az éjszakát. A négy évszak négy korszaka: a tavasz az aranykor, a nyár az ezüstkor, az ősz a bronzkor és a tél a vaskor. Tavasszal köt házasságot a fény a káosszal, a nyárban formát ölt az anyag, az őszben megjelenik a halál, a télben megszületik a remény.
Az indiaik szerint a hónapok és az évszakok kezdetét az istenek irányítója, az eget és a földet bevilágító Varuna állapította meg. A kelták képzetében, jóságos főistenük, Dagda gyönyörű hárfajátékának hangjaira köszöntöttek be az évszakok. Amikor a lantján csodálatosan játszó görög Apollón mély húrokat pengetett, a telet idézte meg, a magas húrok hangjai a nyarat hívták, és amikor hangszerét dúr hangnemben szólaltatta meg, a világmindenség tavaszra hangolódott.
A három évszakot jól példázza Démétérnek, a görög mitológia „zöldellő, terméshozó, a paraszti munkát segítő” kegyes istennőjének a története. A mítosz elmeséli, miként rabolta el leányát, Perszephonét Aidész, az alvilág ura, hogy arra kényszerítse, legyen a felesége. Amíg Démétér lánya elvesztésén kesergett, a földet szárazság, éhínség sújtotta, kiszáradtak a növények, sivatagossá vált a táj. A lányát sirató anya láttán, Zeusz megparancsolta, adják vissza neki Perszephonét. Aidész nem akarta végleg elveszíteni új feleségét, s hogy emlékezzen rá, megkínálta búcsúzóul gránátalmamaggal. A megállapodás szerint Perszephoné az év kétharmadát Démétérrel tölthette, az év egyharmadát pedig Aidésszel. Amikor anyjával volt kivirult a természet, virágba borultak és gyümölcsöt hoztak a fák, gabonát érleltek a kalászok, amikor Perszephoné Aidésznél tartózkodott, a természet mintha meghalt volna, csak arra várt, hogy mikor virulhat ki újra.
Kínában a tavasz, az emberszeretetet, a nyár az illemtudást, az ősz az igazságosságot, a tél a bölcsességet szimbolizálja. Némely mítoszban a szélsőséges hidegben vagy az elviselhetetlen nagy hőségben a gonosz munkálkodik, a finom, langy melegben, amikor permetező esőzések áztatják a földet és nyílnak a virágok, a jóság valósul meg. A 13. századból, ismeretlen szerzőtől fennmaradt, Verses Eddában, amíg a nyár atyja, gondtalanul él, addig a tél atyja hideg, rideg akár a szél. A tél atyjának fia, pedig kegyetlen és gonosz.
A tél és a nyár közötti évszak, a tavasz, beköszöntét sok kultúrában szertartásként ünneplik meg. Jöttére kezdődik el a földművelők aktív munkálkodása, az állatvilágban, számtalan faj ekkor ébredezik téli álmából, hogy aztán az elkövetkezendő hetekben szaporodjon.
A népi hiedelem feltételezi, hogy az első tavaszi virág megpillantásának időpontját, attól függően, hogy erre a hét melyik napján került sor, előrejelzésként lehet értelmezni. Tavaszi virágot megpillantani hétfőn jó szerencsét; kedden jelentős erőfeszítések árán elért sikert; szerdán házasságot jelent; csütörtökön alacsony jövedelemre figyelmeztet; pénteken jómód ígéretét jelzi; szombaton balszerencsés jel; vasárnap viszont hetekig tartó jó szerencse előjele.
Az algonkin indiánok mítoszában a menyét, segítőtársaival egy rést vágott az égen, amelyen beáramlott a meleg, ennek hatására beköszöntött a nyár. Az elmúlást idéző ősz első napján, ha az ember elkap egy hulló falevelet, egész télen nem fog megfázni. Noha a telet a karácsonyfa és a hóember jelképezi, mint a rossz időt hozó évszakot, az emberek haragosnak, átkosnak tartják.