A dob a legősibb ütőhangszer. A fellelt dobábrázolások arra utalnak, hogy már i. e. 4000-ben voltak keretes dobok Egyiptomban. A Perzsiából fennmaradt leletek szerint az időszámítás előtti időkben már ismerték a különböző üstdobokat. Az idők során számtalan hangzású, funkciójú, alakú dobfélét készítettek.
Az emberek a dobnak gyakran mágikus erőt tulajdonítottak, és szent hangszernek tartották. A szibériai sámánok dobszóval hívják elő a szellemeket, majd azokat a dobjukba invitálják. Afrikában dobszóval gyógyítanak, jósolnak, varázsolnak, Kínában a dobpergés vihart idéz elő. Nepálban a dobszó hallatán a lányok úgy érzik, megszállják őket a szellemek.
A dob szerte a világban rituális események kelléke, Kelet-Afrikában szarvasmarhát áldoznak az üstdoboknak, amelyek védelmezik a hatalmat, és oltalmat nyújtanak a természeti csapások ellen. A szibériai sámánok számára a rénszarvas bőréből készült dob a rénszarvast jelképezi. A sámán ezen a dobon lovagolva jut el a túlvilágra. De a dobot hajóként, vagy a szellemek edényeként is elképzelik. A sámánok praktikáiban a dobolás az idegtevékenység javítására szolgál.
A mindennapi életben is fontos szerepe van a dobszónak, melynek bonyolult ritmikus jelei helyettesítik a beszédet, a sok kilométernyi távolságra elhallatszó dobjelzésekkel közlik mondandóikat. Különösen fejlettek ezek a dobjelbeszédek Nyugat-Afrikában és Óceániában. Kínában dobszóval adták tudtul a városkapuk és piacok zárását. Az elöljáróságok előtt felállított dobot megverve lehetett jelezni, ha valaki peres üggyel érkezett. Esténként a taoista templomokban a nagydob hangja válaszolt a harang kondulására.
Nálunk faluhelyen volt divatban dobolással tájékoztatni az embereket az időszerű tudnivalókról, hírekről. Katonai hangszerként is elterjedt volt, manapság azonban már ritkábban szólaltatják meg a dobot, melyet valamikor gyász idejére fekete lepellel takartak be.