A fenti kérdést tette fel Zs nevű olvasóm levelében, melyben a kedvese édesapjának balesetéről az alábbiakat írta:
„Egy szívroham következtében autóval belehajtott egy árokba, azóta kómában fekszik, nem akar felébredni. Mikor az autót visszakaptuk, akkor vettük észre, hogy a sérült egyik foga kitörött és úgymond "otthagyta a fogát". Hallottam olyanról, hogy dobozba kell tenni ezt az "otthagyott fogat", de nem találok semmit arról, hogy mit is kell csinálni a továbbiakban.
Ebben kérem a segítségét, mert félünk, hogy pont azzal ártunk, ha tartogatjuk ezt a fogat, "ezért nem ébred fel" a beteg.
Ha esetleg ön hallott valamit erről, vagy tud választ a kérdésemre, kérem, küldje el azt, mert bár nem vagyunk babonásak, azért jobb tiszteletben tartani a régi hiedelmeket.
Köszönettel: ZS”
Kedves ZS!
Az "otthagyott fog" dobozba zárásával kapcsolatban semmiféle információt nem találtam, az viszont még napjainkban is elterjedt szokás, hogy a gyermek első tejfogát talizmánként használják.
Megkerestem a kifejezés eredetét, és nyelvészeink következő magyarázatára leltem: "Az "otthagyja a fogát" szólásmód eredetileg a fogságban otthagyott, kínzással kihúzott vagy kitört fogakra vonatkozott. Ez a kínzási mód lassanként feledésbe ment, s ma a szólásmód harctéri halált jelent."
Magyarázatként ehhez még annyit fűznék hozzá, hogy Magyarországon a XVI-XVII. században a foghúzás elsősorban nem gyógyító beavatkozásként jutott szerephez, hanem mint az akkori jogszokások szerint elfogadott büntető módszer. Az ép fogak kihúzásával vagy kitörésével is kínozták, büntették az embereket. A török időkben gyakorlat volt, hogy a tehetős főrangú foglyot váltságdíjak megszerzése végett ejtett tehetős főrangú foglyokat kezesek állítása fejében engedték szabadon. Megkínozták a kezest, ha késett a váltságdíj. A kínzások közt gyakori volt a fogazat megcsonkítása.
Véleményem szerint a fog megőrzése nem lehet hatással a beteg állapotára, bízzanak erősen abban, hogy a kómából mihamarabb magához tér, és nem marad semmi károsodása. A fogat azért megőrizhetik.
Üdvözlettel:
Rosta Erzsébet