Vitray Tamás
újságíró, Magyar Televízió
A tenyérjóslásról elég keveset tudok, mindössze annyit, amennyit Joshi Bharattól hallottam a Telefere műsorban. Egyebet nemigen, ez viszont nem jelenti azt, hogy nem érdekel.
Egyszer az egyik kolléganőm elcipelt egy amatőr asztrológushoz, ő egy leszázalékolt nyugdíjas, aki egész életében csak ezzel foglalkozott. A legnagyobb kegy az volt a részéről, hogy vállalkozott a jövendölésre. Megjegyzem, nem pénzért csinálta; amiket mondott, az döbbenetes volt. Amikor első alkalommal voltam nála, nevetnem kellett egy sor dolgon. Tudniillik az illető gyermekkora óta süket, tehát nem hall, ezért nem néz televíziót, és nem hallgat rádiót. Ő engem nem ismert, még a nevemet sem tudta. Ezek után olyan fantasztikusan érdekes dolgokat közölt, amelyeket nem lehetett fumigálni, semmibe venni.
A foglalkozásomról, valamint a jövőt illetően képtelennek tűnő, vad dolgokat mondott, akkor. Azóta viszont ezek jelentős része szép sorban megvalósult már. Hogy mik voltak ezek? Arra már nem emlékszem, mert nekem nem volt nagyon fontos, csupán érdekelt az egész. De még a kéznél maradva. Általában nem nagyon szeretek kezet fogni, mert nem tulajdonítok neki jelentőséget. Ceremóniássá vált, nem képvisel semmit. Például utálom, ha valaki mint egy vizes mosogatórongyot teszi a kezembe a kezét. A nagyon hosszú, vékony, tehát az úgynevezett esztétikus kezeket sem kedvelem, sőt, a puha, húsos kezeket szintén nem. A széles kezeket szeretem, mert azokat megbízhatónak érzem. Bizonyára azért, mert nekem is ilyen kezem van.
A gesztusokból sem lehet nagyon következtetni, mert a sok évtizedes nevelés miatt egyre kevésbé gesztikulálnak az emberek. Nekem nem sokat mond a kéztartás sem, legfeljebb azt, hogy valaki görcsös. Még a szerepét játszó színészen is látszik, ha görcsben van.
Megelőzve a kérdését a hitről: Énnekem van egy olyan alapelvem, amelyből már nagyon sok bajom támadt a munkám során. Azt vallom a mai napig is, hogy ha valamit nem tudok megmagyarázni, attól még az létezhet. Ez látszólag nagyon banális, rém egyszerű igazság, mégis az emberek többsége nem akar róla tudomást venni. Sokat támadtak emiatt, például a Celladammal kapcsolatban is. Függetlenül attól, hogy én soha nem azt mondtam, hogy ez vagy az jó, vagy nem jó. Honnan is tudnám, hisz nekem nem ez a foglalkozásom. Ellenben igenis mondom, hogy amíg be nem bizonyítják az ellenkezőjét, addig nem lehet, nem szabad bármit is tagadni. Miért kell tagadni? Azért mert nem látom? Van isten, vagy nincs isten? Én nem tudom, de még senki sem bizonyította be, hogy nincs.
Érdekes volt, ahogy a két gyerekem felnőtt. Az volt a mániám, hogy felnőttnek tekintem őket, és aszerint beszélek velük. Tudtam, hogy nem értik, de azt is tudtam, hogy mindent meg fognak kérdezni. Egyszer valamelyikük (a kisebbik vagy a nagyobbik, már nem tudnám megmondani), amint hazajött az óvodából, azt mondta, hogy ő materialista. Erre én így szóltam: „Te akkor valamit tudsz, amit én nem, mert akkor neked tudnod kell, hogy az anyag volt előbb. Honnan tudod?” Erre azt válaszolta: „Hát onnan, mert a semmiből nem lesz valami”. „Pontosan erről van szó” - feleltem. Én ebben nem igyekeztem állást foglalni, mert amit nem értek meg, annak tudomásul veszem a lehetőségét.
Hogy én miben hiszek? Ezt nagyon nehéz megmondani. Ez olyan kérdés, mint az, hogy ki a nagyobb zeneszerző: Beethoven vagy Mozart. Bizonyos értelemben az ember saját magában hisz, ugyanis rendelkezik azzal a képességgel, hogy abból, amit hall, el tud vonatkoztatni. Végeredményben saját istenképét mindenki maga alakítja ki. Én magam vitraysta vagyok.
A Skorpió jegyében születtem, a kínai horoszkóp szerint pedig a majom jegyében. Egyikről sem tudok részleteket mondani. Furcsa mód egyszer kaptam egy olyan naptárt, amelyben a majomra vonatkozó megállapítások sok esetben stimmeltek. De át az ember be is beszéli egy kicsit magának. Különösebben nem érdekel a jövőm, horoszkópokat is csak olyankor olvasok, amikor a kolléganőknek német újságokból kell fordítanom.
Visszatérve a hitre. Én nem tudom a hitnek a definícióját, de véleményem szerint a hitnek két vége van. Az egyik szélsősége az, amelyik feltétel nélkül hisz valamiben. Ez nagyon jó az embernek, egy óriási előny, de nem lehet általa előrelépni. Kellemes állapot, ha valaki fenntartás nélkül hisz valamiben, jó is, mert megkönnyít sok mindent, magyarázatot ad a dolgokra, és a bajokat is könnyebb elviselni általa. Sajnos ugyanakkor sok gaztettet is el lehet követni a hit nevében.
Nos én úgy vélem, hogy a gondolkodó ember nem lehet semmiféleképpen sem vakbuzgó, nem hihet valamiben csak azért, mert a szülei vagy mások azt neki megparancsolták. Magyarán szólva – ha úgy tetszik –, semmilyen vallásban nincs bizodalmam, és a valláson nemcsak azt értem, ami az istennel függ össze, hanem ami általában az ideológiával van kapcsolatban. A hit másik oldala, másik vége, amit az imént mondtam: nekem is kell annyi megnyugvás, hogy ne tagadjam a lehetőségét valaminek, amit nem tudok megmagyarázni. Körülbelül ennyi az én hitem.
Nem tudom, hogy most mi terjed, és mi nem terjed, egy bizonyos: minél nehezebben lehet létezni, annál nyilvánvalóbb, hogy az ember valamihez folyamodik, amit egyszerűen tudomásul vesz és nem magyaráz. Miért volt bigottéria a középkorban? Mert a szerencsétlen nyomoronc abban hitt, hogy a túlvilágon jobb lesz neki, ha ő itt a földön tűr.