Rábai Attila
meteorológus
A szó hétköznapi értelmében nem, azaz sem tenyérből, sem a csillagok állásából, sem egyéb módon nem jósoltak nekem. Ha viszont a szó eredeti meghatározását fogadjuk el, miszerint a jóslás: minden jövőre vonatkozó állítás vagy kijelentés, akkor bizony azt kell válaszolnom, hogy gyakran veszek igénybe különféle „jóslatokat”, sőt azt is mondhatnám, hogy foglalkozásom szorosan összefügg ezekkel.
Úgy gondolom, hogy az emberek többsége – legalábbis azok, akik nemcsak a mának élnek – gyakran kerül olyan helyzetbe, amikor döntéséhez a jövő ismerete szükséges. Lehet ez egy játék, például fogadás valamilyen sportesemény vagy verseny kimenetelére, de lehet ettől lényegesen komolyabb probléma is. Gondoljunk a szövetséges haderők nyugat-európai partraszállására a II. világháborúban. Kedvezőtlen időjárás esetén az egész akció kudarcba fulladhatott volna. Bár a totó vagy a fogadás esetén inkább tippelésről vagy esélylatolgatásról; az időjárásnál pedig – gondolván a meteorológusok érzékenységére – előrejelzésről beszélünk; valójában mindegyik a jövőre vonatkozóan ad többé-kevésbé határozott kijelentéseket.
Az általános felfogás szerint azt, hogy ezeket szemfényvesztésnek vagy tudományos előrejelzésnek kell-e tekinteni, az dönti el, hogy minek az alapján, milyen eszközökkel, módszerekkel készültek. Ennek a részletezése azonban nagyon messzire nyúlna; egyébként is az emberek többségét elsősorban a végeredmény, a gyakorlati alkalmazhatóság érdekli. Ilyen értelemben valaminek a tagadása vagy negatív minősítése – pusztán csak azért, mert az nem látszik ésszerűnek, vagy nem illeszkedik bele a kialakult világképünkbe – semmit sem bizonyít, legfeljebb a tudatlanságunkat. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a haladás, a fejlődés alapfeltétele, hogy – bízván tapasztalatainkban – levetkőzzük a sok esetben mások által táplált előítéleteinket, azaz sose gondolkozzunk dogmákban; választásunkban, cselekedeteinkben mindig a gyakorlati felhasználhatóság legyen a döntő. Vannak azonban olyan előrejelzések is, amelyek ily módon nem értékelhetők, hiszen a cél éppen az, hogy ne váljanak be, azaz valamilyen kedvezőtlen esemény, esetleg katasztrófa elhárítása a feladat. Ilyenek például a világ túlnépesedésére, a Földünk légkörét fenyegető környezetszennyezés által előidézett katasztrófára utaló prognózisok.
Ezeknek az előrejelzéseknek közös jellemzője, hogy a jelenleg fennálló összefüggések, tendenciák, trendek elemzésével, extrapolálásával figyelmeztetnek a veszélyre, ezáltal időt hagyva a beavatkozásra a fenyegető katasztrófák elhárítása érdekében. Tehát amíg az első esetben az alkalmazkodáson van a hangsúly, itt már az ember aktív részese jövőjének. Tevékenységével alakíthatja, befolyásolhatja azt.
Szerintem a hit elsősorban bizalom. Bizalom valaminek az igazságában, valódiságában, ami egyáltalán nem vagy csak rendkívüli erőfeszítések árán igazolható. Ezen megfogalmazást elfogadva bizony meglehetősen tág értelmezése lehet a hitnek, hiszen szélsőséges esetben akár azt is kétségbe vonhatjuk, hogy az érzékszerveink a valóságot közvetítik számunkra. Észleleteink illúziók, hallucinációk, álomképek is lehetnek, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mennyire tökéletlenek érzékszerveink. Másrészt viszont gyakori, hogy még a legvalószínűtlenebb, az emberi logikának ellentmondó állításokat is habozás nélkül elfogadjuk.
Úgy gondolom, hogy egyik szélsőség sem helyeselhető. A túlzott kétkedés, bizalmatlanság rengeteg energiát, értelmetlenül sok fölösleges munkát követel tőlünk; veszélyhelyzetben pedig kifejezetten önpusztító tulajdonságnak minősül. A másik véglet – a vakhit – legalább ennyire helyteleníthető, hiszen az számos tévedés, ballépés forrása lehet.
Az előbbiből következik, ha mindent nem is szabad elhinnünk, bizonyos hitre mindenkinek szüksége van. Hogy a határvonalat hol húzzuk meg, azt az embernek magának kell eldöntenie. A helyes döntés viszont alapos önvizsgálatot igényel, amire bizony nem mindig vagyunk képesek.
Elvonatkoztatva a tartalmától, a hit, mint fogalom se nem jó, se nem rossz; minősítést minden esetben az ember által nyer. Amíg valakinek vagy valakiknek a felemelkedését, kiteljesítését, odaadását segíti, erősíti, miközben másokra semmilyen káros hatással nincs, addig bármilyen hitről is legyen szó, feltétlenül hasznosnak kell tekintenünk. Amikor viszont már nem jelent fejlődést, egyre inkább akadállyá válik, az egyénre és a közösségre egyaránt károsan hat.
Megoldást azonban nem a hit kiirtása vagy elpusztítása jelent, hanem valami újjal, a korábbinál jobb, ösztönzőbb dologgal kell helyettesíteni.
Horoszkópot nem csináltattam, sőt néhány éve még azt sem tudtam, hogy mi fán terem. Azóta nyugati újságokban több horoszkópot is láttam, ezek azonban nem gyakoroltak különösebb hatást rám, többnyire csak általános megállapításokat, intelmeket tartalmaznak.
A Rák jegyében születtem, az uralkodó planétámat nem ismerem.
Hogy az okkultizmus terjed-e vagy sem, nem tudom megítélni, ehhez túlságosan kevés emberrel állok kapcsolatban. Azt viszont látom, hogy a titokzatos, ismeretlen dolgok iránt az utóbbi időben erősen megnövekedett az érdeklődés. Persze egyáltalán nem biztos, hogy a jelenség új keletű, lehet, hogy csak azért ilyen szembetűnő mert ez a kereslet (érdeklődés) nem volt kielégítve.
Okkultizmus régen is létezett, azonban a valódi tudomány és az áltudomány nem vált szét annyira élesen, mint manapság. A másik lényeges különbség, hogy a vallás jóval mélyebben gyökerezett az emberek tudatában, ezáltal mindent, ami misztikus, ami megmagyarázhatatlan volt számukra, valamilyen földöntúli, isteni lénynek tulajdonítottak. Ez végül is megnyugtatta őket. Századunkban azonban sok támadás, kritika érte a vallást, úgyhogy a vallásos hit bástyái megrendültek, az emberek elbizonytalanodtak. Bár a tudományok sokat fejlődtek, az embereket legközvetlenebbül érintő lelki problémákra sok tekintetben még a mai napig sem tudnak választ adni. Valószínűleg ez is közrejátszik az áltudományok térnyerésében.
A tudománytalan tudományokról mi a véleményem, elsősorban a tenyérjóslásról? Bár a könyv írása közben – lévén az egyik szerző a feleségem – sok mindent megtudtam a tenyérjóslásról, azonban úgy érzem, ahhoz keveset, hogy megalapozott véleményt formálhassak róla. Másrészt viszont az időjárás előrejelzése révén épp elég tapasztalatot szereztem, hogy kételkedjek az asztrológiában, a tenyérjóslásban vagy más ezekhez hasonló jövendölési eljárások megbízhatóságában. Kételkedésemet elsősorban a feladat bonyolultsága táplálja, gondoljunk csak arra, hogy sok esetben még egy orvosi diagnózis sem készíthető el tökéletesen, hiszen egyidejűleg képtelenek vagyunk az emberi test összes sejtjét megvizsgálni.
Neumann János matematikus, az elektronikus számítógép egyik megalkotója mondta, hogy a legnehezebb az emberi viselkedés előrejelzése, közvetlenül utána az időjárás prognózisa következik. Nos, azóta rengeteget fejlődött a számítástechnika, de az előbbi kijelentés semmit sem vesztett igazságából. Az említett feladatok még napjainkban is csak meglehetősen korlátozott időtartamra és korlátozott pontossággal oldhatók meg, azaz míg a számítógépek elterjedése egyes területeken látványos eredményeket produkál, addig az emberi viselkedés, az időjárás előrejelzésében a probléma nehézsége miatt, csak kis lépésekkel sikerült előrehaladni. Gondolom, hogy főleg ennek tulajdonítható, hogy napjainkban ismét virágzó üzletet folytatnak egyes amatőr időjósok vagy asztrológusok.