Nagy Bandó András
humorista
Kezdjük egy közelmúltból származó emlékemmel. 1987 tavaszán az Egyesült Államokban jártam, s a látnivalók közül sikerült közelebbről megismerkednem Disneylanddel is. (Nem akarok jóslásokba bocsátkozni, de sok szennyezett víznek kell még lefolyni a Dunán ahhoz, hogy a Vidám Park olyan tiszta legyen, mint ez a játékbirodalom!…) Szóval a sok látnivaló között akadt egy automata jósnő is, hasonló nagyságú, mint a játékautomaták, csakhogy ez egy no volt, aki – ha jól emlékszem – 25 centért kidobott egy kártyát, melyen a véletlenre volt bízva a jóslat tartalma, hiszen azt azért mégsem hihetjük el, hogy személy szerint nekünk osztogatja a lapokat!… A kártyán elolvashattam, hogy mit jósolt nekem… Ha belegondolok, azért érdekes kép tárulna elém abban a nyomdában, ahol a – nagyjából – 10-20 féle típusú jóslatot nyomtatják!… Tehát itt már sablonosították a jóslást, így aztán feltételezhető, hogy legalább néhány százan vagy ezren kaptuk meg ugyanazt a jóslatot egyetlen nap alatt… És érdekes, az ember ezen akkor nem gondolkodik, mert mindazt, amit írva kapott, megpróbálja beépíteni az akkori életképébe, jelenébe és jövőjébe, s a valótlanságokra is valós képet húz, immáron megadva a lehetőséget a gépi jósnőnek, hogy akár igazat is mondhatott… Hát még ha be is teljesülne valami a véletlen folytán!… Ugye, a dolog úgy fest, teljesen mindegy, hogy igazi vagy gépi jósnő mondja el nekem, hogy mit várhatok a jövőtől, mert hiszem, minden csak hit kérdése. Ha akarom, elhiszem, ha nem, hát nem! Hihetek egy gépnek is, és kételkedhetek egy ember szavaiban is… Különben úgy rémlik, hogy a társaságunk minden tagjának jókat jósolt ez a gépi – azt hiszem Esmeralda… – jósnő, tehát bizakodhattunk… Mert itt az üzlet az első: fizettünk egy negyed dollárt, hát akkor legalább jót jósoljon, nem?! Mikor lesz így az életben? Hogy amiért fizetünk, azért jót is kapjunk?…
Szegeden a Minerva Színpad tagja voltam. Egyik előadásunk után egy borozó felé tartottunk, s ekkor keveredtünk egymás mellé egy „pártoló tagunkkal”, a nagy Radó család egyik Szegeden élő hölgytagjával – mi csak Monának hívtuk –, s mint egy megtestesült Esmeralda, kezdett velem beszélgetni a különféle jegyekről. Megkérdezte, hogy milyen jegyben születtem, én akkor még nem tudtam a magam csillagképét sem, s az ő tippje az volt, hogy Skorpió vagyok. Mikor elmondtam, hogy november 12-én születtem, fölsugárzott az arca, mert hiszen telibe talált. A dolgot nem értettem. Miből tudhatta, hogy én Skorpió jegyben születtem? Mik voltak az árulkodó nyomok? Hiszen semmi más nem történt, mint hogy látta az előadásunkat, meg előtte egy-két próbát, s hallott beszélgetni, véleményt mondani stb. Azt mondta, mi veszedelmesen jók vagyunk, majd sorolni kezdte a ránk jellemző tulajdonságokat, én meg csak bólogattam, mint egy szakszervezeti bizalmi, mert érzésem szerint minden stimmelt.
Én addig azt hittem, hogy az összes rám jellemző dologról egyedül én tehetek, hiszen én formáltam magamat olyanná, amilyenné addig lettem, miközben egyre erősebb teret kapott az az elgondolás, hogy nem is tudtam volna más lenni, mássá válni, mert Skorpió vagyok, tehát ez a „megírt” sorsom, életem, ilyen marad, és ilyenné válhatott az egyéniségem, az énképem. Ugye, hányszor előfordul, hogy azt mondjuk „nézd, ne haragudj, ilyen vagyok, nem tehetek róla, nem tudok megváltozni”… Vannak dolgok, melyeken tudunk változtatni kisebb vagy nagyobb akarattal. De az is elképzelhető, hogy ezt sem mi akarjuk igazán, hanem a személyiségünk olyan, hogy nem tudunk mást tenni, akarnunk kell azt, hogy megváltozzunk, mert hiszen teszem azt, hogy én a skorpióságommal nem lehetek olyan, amilyen előzőleg valamilyen oknál fogva voltam. A sorsom irányít a személyiségem kibontása, megvalósítása felé. Talán túl elméleti ez a fecsegésnek is mondható eszmefuttatás, de konkrétumokkal tudom bizonyítani, mennyire nehéz kibújni a bőrünkből.
Először is azt mondják rólunk, Skorpiókról, hogy jók vagyunk, de együtt élni velünk, az maga a pokol. Lehet. De ugye érthetetlen, hogy hogy fér össze a jó és az ördög. A dolog egyszerű: régóta érzek kényszert, hogy jót tegyek az emberekkel, az embereknek, mégpedig naivan, hittel, senkiről semmi rosszat nem gondolva. Ebből indulok ki. Maximalista vagyok. (Ez is Skorpió.) Egy maximalistával nem tud együtt élni egy középszerű, nem igazán „nagyra törő” személyiség, tehát eleve kizárt, hogy a „mennyekbe” jussanak, marad tehát a pokol. Ezért szerencsés talán, ha egy olyan jegyben született kerül a Skorpió mellé, aki meg tud felelni az elvárásoknak, de úgy, hogy ne kelljen feladnia magát, a személyiségét, egyéniségét, azt a sok kis apró tulajdonságát, melyet az ő jegye kényszerít rá.
No de nemcsak ilyenféle együttélésről – családiról – van itt szó. Magáról az életről, a munkahelyről stb. Számomra elviselhetetlen, hogy fölöttem tudjak egy – teszem azt – nálamnál butább, kisebb képességű, rosszabb szervező, hányaveti, nem rámenős, gyenge vezetőt. Épp ezért ott, fölöttem is csak maximalista legyen, aki tud még újat mondani nekem, s jobbat tenni nálam, s mindezt magasabb szinten, hogy tanuljak tőle. Épp ezért van, ezért is volt eddig olyan az életem, hogy nem tartottam magam mellett közvetlen főnököt, vagy ha nem jöttünk ki, távoztam más mezőkre. Kerültem a durranást, s vállaltam az újat, de magam fölött nem tudtam megtűrni. (Hála istennek, egy-két főnököm a múltamban jó főnökként dereng föl, s egy idő óta meg nincs főnököm…!)
Nos, ahogy mondtam, szeretem az embereket, az Embert, És mindaddig nem tudok más lenni, míg nem okoznak csalódást. Vagy mégis másképp van?…
Egyszer fölvettem egy stoppos srácot. (remélem, nem szagos könyvet adnak ki!) Olyan büdös volt, mint a romlott hal, s már kitenni nem akartam, hát elvittem, úgyis egy falunyit jött. Addig kibírtam. De megfogadtam, hogy soha többé nem veszek föl olyat, aki ilyen fazon, mert, ha már a segítségemre támaszkodik, tiszteljen meg azzal, hogy stoppolás előtt tisztálkodik egy kicsit. Mentem vagy húsz kilométert, újabb stoppos állt előttem. Szakadtan, kicsit viseltesen, kopottan, arasznyi szakállal – mellesleg ugye én is szakállt viselek, és stoppoltam is valaha! –, s komolyan mondom, magától állt meg a kocsi. Ha nem akartam volna megállni, akkor is megáll! Tehát hiába fogadkoztam, hogy legközelebb már nem veszek föl ilyen alakokat, nem ment. Beült a fiú. Lehetett vagy huszonöt-harminc éves. A rádióm komoly zenét sugárzott, egyik kedvencemet hallgattam, s a stoppos srác megszólalt: „Ezt nem hittem volna, hogy beülök egy kocsiba, ott ül egy szakállas manus és Mendelssohn E-moll hegedűversenyét hallgatja!…” Mit mondjak? Leesett az állam!
Ugye, milyen szerencse, hogy nem tudtam kibújni a bőrömből? Soha nem tudtam volna meg, hogy ilyen is lehet egy topis srác, aki mellesleg zenész volt, tehát félig-meddig elmondható, hogy nem az átlag… Szóval nem szabad az első rossz benyomás alapján ítélkezni!…
Egy másik példa. Valaha – amikor magam is bicikliztem – szokásom volt, hogy lerugdossam az útra hullott köveket, mert arra gondoltam, hogy ha ezekre rámegy egy motoros, talán el is repül, s kész a baj. Vagy például rámegy egy autó, kipattan alóla, eltalál egy gyalogost, s kész a baj. Jót akartam tenni…
Egyszer aztán egy bitumenbe beleragadt követ próbáltam lerúgni, de a körmöm bánta… Ekkor is fogadkoztam: francba a kövekkel! Soha nem fogom lerúgni őket többé!… Aztán ezt sem tartottam be… Továbbra is lerúgom a szemetet az útról, de most már elővigyázatosabb vagyok, s megnézem, beleragadt-e a bitumenbe… Az ember nem tud kibújni a bőréből…
Vagy például hiába fogadkoztam én azután, hogy betörtek hozzánk, hogy én bizony soha többé nem lépek föl, elegem van mindenkiből, mert amíg én szeretetet adok át, addig mások ezt teszik velem!… Lehet, hogy ott ült egykoron a nézőtéren az a három alak is, aki betört hozzám!… Én mondom nekik a poénokat, ők meg viszik mindazt, amit azért kaptam!… Ezt sem tudtam betartani!… Másnap már mondtam a magamét Salgótarjánban, mert nem szabad általánosítani három ember miatt! Azokért érdemes beszélni, akik még jók, vagy van lehetőségük arra, hogy jók legyenek. Én sem tudtam kibújni a bőrömből…
Sokszor eltöprengek: ha valaki egy bizonyos jegyben születik, az teljesen mindegy, hogy milyen akar lenni? Képtelenek vagyunk hatni magunkra?… Lehet, hogy a Skorpiók valamennyien egyformák?… Ez sem lehet igaz!… Ha nem tudjuk magunkat formálni, akkor ezek szerint fölösleges a hajtás, az akaraterő, a küzdelem, a becsületesség, az ész, a szív, a szeretet és a barátság?… Mert hiszen úgyis csak olyanok lehetünk, amilyenek mi, Skorpiók vagyunk… Talán így sem igaz. Mert a jegy ránk kényszeríti a küzdést, a hajtást, a szeretetet, s mindazt, ami olyanná változtat bennünket az évek gyarapodásával, amilyenné lennünk kell…
A tenyérjóslásról nem sokat tudok, bár volt már eset, hogy belenéztek a tenyerembe, s azt mondták, szép kort fogok megélni, mert szép nagy „M” betűt ír le a életvonalam. Állítólag ez a vitalitást és a szellemi kapacitást jelenti. Ennek ellenére azt szoktam mondani, hogy „Szívem szerint száz évig élnék, de a szívem szerint nem élek addig!…” Túl erős a tempóm, amit diktálok magamnak, illetve amit a skorpióságom diktál nekem… Aki soha nem hagyja pihenni a tenyerét, az ne bízzon a tenyerében!…
Mostanában már bevett szokásom, hogy a nyarat pihenéssel, feltöltődéssel töltöm. Valahogy úgy, mint a méhecskék… Gyűjtögetek, összehordom a „kaptárba” mindazt, amit majd ősztől átadok mézként az embereknek. Pihenés munkával… Igazi pihenést nem enged meg a jegyem… Unatkozni utálok leginkább, minden az után jön!… A maximalista általában a munkában is az, nem véletlen hát, hogy gyakran nyilatkozom: „munkamániás vagyok”! Nem is tudnék más lenni. Az ember nem bújhat ki a bőréből… Tűz és víz, hideg és meleg, ártatlanság és őrület, mind és mind ilyen kettősséggel hasítja szét az életünket, mert a Skorpiók ilyenek…
És még egy érdekesség: a pénz nem játszik szerepet a végzendő munkánál. Fizetség jár érte, természetesen mindenki így van vele, de nálam első a munka, a vele járó öröm és siker, s mellékes, részletkérdés, hogy rendben legyen az elvégzett munka értékének megfelelő pénz is. Nem tudok kibújni a bőrömből…
Különben a tenyér „lakhelye”, a kéz, számomra mindig valami csodát jelentett. Egykori falumbéli, Józsi bácsi, aki „föstögetett” a falu utcáin, azt mondta egyszer, hogy rajzoljak kezet, mert ha kezet tudok rajzolni, akkor mindent tudni fogok. Ma már értem őt: egyetlen testrészünk sincs olyan formagazdag, mint a kéz! Hány és hányféle írásban, hány és hány indulattal, érzéssel ábrázolható, erőtől duzzadva, szelíd simogatással stb. Ezt csak a kéz „tudja”! A szem a lélek tükre, de a kézzel beszélni lehet az emberről. A tenyérjóslás is itt kapirgálhat talán valamit, de ebben nem vagyok biztos. Egy bizonyos: mint ahogy a szem sem, a kéz sem hazudik. A kezünkben minden „rá van írva”!…
Az újságokban megjelenő horoszkópok számomra nem fontosak, kicsit sablonosak, s bár fölcsigázzák az érzéseimet, de nem elégítenek ki. Humorforrás lehet egykor talán, ezért tartogatok belőle egyet-kettőt, de csak akkor fogom fölhasználni őket, ha céllal helyezhetem a horoszkópokra valamilyen anyagomat.
Hogy melyik az uralkodó planétám? Fogalmam sincs.
A hitről. Deszken – tehát faluhelyen – születtem, 47-ben. A falunak két temploma van ma is, éppúgy, mint akkoriban: egy „szerb templom” és egy „magyar”, azaz a délszlávok temploma és a katolikusoké… Voltam elsőáldozó, voltam ministráns, engem meg is bérmáltak, jártam hittanórára is. A templomkertben fociztunk, szóval egyház közelben éltünk… Az én szüleimet soha nem az vezérelte, hogy egy bizonyos szakma felé orientáljanak, csupán az, hogy ember legyen belőlem. Jó és becsületes, egyenes és magyar.
Babits azt mondta: „Hiszek abban, hogy élni érdemes.” Ha néha bele is halunk, azért jó tudni, hogy csináltunk valamit ezen a Földön! Egy jelet, hogy itt jártunk. Talán egy jelet, mely sugározza a jegyet, melyben születtünk. Mint Skorpió nem távozhatok eredmény nélkül az élők sorából. Ezzel nem tudnék megbarátkozni. Maximalista és munkamániákus, nyugtalan és szenvedélyes embernek érzem magam, aki hite szerint él, s hisz abban, hogy eredménye lesz a munkájának. Számomra a hit egy segédeszköz, mely nélkül nem valósulhat meg a fő cél. A hit egy kapaszkodó, hogy megálljam a helyem a becsületesek között, s hogy ne essek le a becstelenek közé. A hit egy mozgatóerő, hogy a jó felé lépjek, s kerüljem a rosszat. Nem kötöm a hitemet vallásokhoz, de bennem is törvényszerűen kialakultak az emberi félelmek, melyek végül is az istenek fenti jelenlétét megalapozták.
Az ősember félelme soha nem a földi erőktől való félelem volt, mert a mamutnak is nekirontott, hanem a láthatatlan, a villámokat föld felé irányító, a mennydörgést hallató, a Hold és a Nap képében testet öltő istentől félhetett inkább. Mert az valószerűtlen volt.
Kell, hogy legyen nekünk egy ilyen megfoghatatlan istenségünk! E nélkül nem lehet élni! Szükség van a hitre, arra még inkább, hogy legyen lelkiismeretünk, mely arra kényszerít, hogy a hitünk szerint éljünk. Ha nem sikerül így élni, akkor bújik elő a legfontosabb: a lelkiismeret-furdalásunk, mely a végső segítséget adja, hogy legalább vezekeljünk, bocsánatot kérjünk, sőt legtöbbször épp a lelkiismeret-furdalásunk előrejelzései állítanak meg bennünket, ha olyat akarunk tenni, ami összeférhetetlen a hitünkkel, egyéniségünkkel, idegen a jegyünktől…
Ma sok fiataltól elvették azt a lehetőséget, hogy önálló hitet formáljon magának, s egyáltalán, a hitről sincs talán elfogadható, kialakult véleményük. Mert nem nevelkedtek a deszki templom kertjében… Egyház közelben… Nem, ne értsék félre, nem vallási nevelést hiányolok! A Hit hiányát jelzem!… Mely nélkül még a szocializmust sem lehet építeni!…