Rosta Erzsébet weboldala

Dr. Benkó Sándor
a Műszaki Egyetem adjunktusa, a Benkó Dixiland együttes vezetője



Nem jósoltattam eddig, és ennek valószínűleg egy gyerekkori élményem az oka. Édesanyám mesélte, hogy amikor édesapámmal eljegyezték egymást (ez a két világháború közötti időre esett) elmentek egy cigányasszonyhoz jósoltatni.<

A jósnő a következőket mondta apámhoz fordulva: a családban volt már egy katonatiszt, aki erőszakos halállal fiatalon meghalt, Ön is sajnos erre a sorsra jut, sőt elsőszülött fiára is ugyanez a szomorú végzet vár. Tehát a generáció három tagja azonos módon halálozik el. Édesanyám ezt akkor hitetlenkedve hallgatta. Miután édesapámat a II. világháborúban agyonlőtték, édesanyám azért reszketett, hogy véletlenül se válasszam a katonai pályát, nehogy a harmadik jóslat is beteljesedjen.

Szerencsére én nem voltam katona, és most már a korom miatt valószínű, hogy nem is leszek. Tehát a rám vonatkozó jóslás nem válhatott valóra. Feltételezem, hogy e miatt a szomorú emlék miatt hagytam ki életemből a jóslást.

A tenyérjóslásról annyit tudok, hogy létezik, hogy sokan hisznek benne, sokan foglalkoznak vele. Több könyvet láttam, ami ezzel foglalkozott. Ezeket a könyveket nagyjából végigolvastam, de soha nem tudtam semmiféle hasznosítható jó tanácsot kiszűrni belőlük. Nagy szakadékot érzek a fizikai valóság és a szellemiség között, nem látom, hogy a szellemiség által elképzelt, kigondolt dolgokat a fizikai valóság végrehajtaná.

Ha a jóslást az extrapolálni, feltételezni, következtetni szavakkal helyettesítem, akkor mint tevékenységet értelmesnek tartom. Elképzelhető, hogy bizonyos jelekből, például egy emberi szervezet öröklött tulajdonságaiból, felépítéséből, születési adottságaiból olyasmire lehet következtetni, aminek egyes embereknél nagyobb valószínűsége van, mint mások esetében. Abban a pillanatban viszont, amikor az összefüggések nem láthatók, azaz a logika helyébe a vakhit lép, szkeptikussá válok.

A kézforma értékelésénél úgy gondolom, hogy az öröklött tulajdonságoknál nagyobb szerepe van az életvitelnek, tevékenységünknek, munkánknak. Ha megnézem a kezem, kicsit robusztus alkatból finom kéz lett az idők folyamán. A bőröm finom, nincsenek rajta keményedések, valamiféleképpen a kezem is a klarinéthoz idomult a közel negyven év alatt. Van olyan barátom, aki fizikai munkával foglalkozik, és a hozzám hasonló kézformából erős, izmos, kérges keze lett. Én úgy fogalmaznék, hogy a kéz alakja, formája, tapintása, nedves vagy száraz volta valamire utalhatnak, de jövendőmondásra alkalmatlanok. Elképzelhetőnek tartom, hogy a tenyér természeti tükör, azaz mutatja a szervezet belső adottságait, állapotát, és ezáltal megfelelő szakértő bizonyos következtetésekre is képes az ember egészségi állapotát illetően. Ezt azonban nem tekintem jóslásnak. Óvakodom attól, hogy kézfogásnál kategorizáljam az embereket, azonban ez nem zárja ki, hogy bennem is kialakulnak bizonyos érzetek. Ha kézfogásnál egy férfi beleejti a kezét a tenyerembe, ha ráadásul ez a kéz nedves, nyálkás tapintású, akkor magamat próbálom meggyőzni, hogy ez semmit nem jelent. Lehet szív- vagy érbeteg, magas vérnyomású vagy ideggyenge. Valószínűleg sok problémája van, tenyere azért nedvesedik. Nem fizikai munkás: olyan alkat, aki kicsit befelé forduló, ezért nem drasztikus, kemény a kézfogása. Így próbálom értékelni, de nem tagadom, hogy bennem is bizonyos benyomást kelt az illető.

Véleményem szerint a kézfogások változhatnak. Sok embernél, ha az élete során jó házasságba, sikeres állásba kerül, akkor leszárad a keze, kellemesebb fogású, magabiztosabb lesz; jól odacsapja a tenyerét, jól megszorongatja a másik kezét. De megtörténhet az ellenkezője is. Elkezd otthon inni, maga alá kerül, a szervezete összeomlik, ennek következtében a keze esetleg izzadt, nyirkos lesz. Tehát az ember életmódja befolyásolja a kézfogását is.

A kéz egyediségében hiszek, hisz tudományosan is elfogadott, hogy az embernek a kézrajzolatai különbözőek. A különbözőség számomra még nem jelenti azt, hogy bármiféleképpen az visszautalhatna az ember jellemére. Ezt a fajta összefüggést tagadom, és nem hiszem el, hogy ez egy természeti adottság. Azt el tudom fogadni, hogy bizonyos betegségek, belső szervi változások, érrendszeri problémák a tenyérben észrevehetők, azaz elváltozásokat okozhatnak.

Asztrológiával nem foglalkoztam, de sokan jósolgattak nekem. Ezek túl jók voltak, hogy elhiggyem mindazt, amit rólam mondanak, ezért leálltam ezzel a vonallal.

1940. augusztus 25-én, a Szűz jegyében születtem, a kínai horoszkóp szerint ez a sárkány jegye, a feleségem ugyanebben az évben, ugyanebben a jegyben látta meg a napvilágot.

Ha nagyon furcsán fogalmaznék, akkor azt mondanám, hogy a hit olyan, mint egy mankó. Az embernek támasza, segítsége, fogódzkodója, ami a cselekvések előtt vagy a cselekvések után, esetleg kétségbeesésben vagy örömben valamit pótol. Érdekes, hogy a hit végeláthatatlan hegeli kör szerint megy fölfelé, csigavonal szerint hol eltűnik, hol megjelenik. Igazán nagy tudósok, materialisták vagy az anyagban hívő tudósok egyszer csak idealistává változnak, azért, mert a megértésnek csak egy olyan fokozatára jutottak, ahol bizonyos dolgokat nem tudnak megmagyarázni. Ennek következtében önmagukkal ellentmondásba kerülnek. Szerinte ilyenkor jön segítségként a hit. Amikor elkezdenek valamiben hinni, akkor ismét jöhet egy következő fokozat, ahol bizonyos összefüggéseket vesznek észre. Ezeket a világi dolgokra visszavonatkoztatván rájönnek arra, hogy a hitet lehet helyettesíteni a tudománnyal is. Ez egy végeláthatatlan folyamat. A hit szerintem az emberiség életének a megszépítője. Hit abban, hogy létezik túlvilág, megkönnyíti a halált. Az a hit, hogy nekem valaki segítsen, megkönnyíti a harcot, a feladatok elvégzését. Az az ember, aki nem hisz, bizonyosan szegényebb. Rögtön hozzáteszem, hogy én nem vagyok hívő ember, tehát a szegényebb kategóriába tartozom. Hiszek viszont az emberi barátságban. Van olyan barátom, akiért tűzbe merném tenni a kezemet. Ezt azonban nem nevezném hitnek.

A társadalomban két szélsőséges esetben van szüksége az embereknek arra, hogy más kiutat keressenek a lelki egyensúlyukhoz. Ez a két helyzet az, amikor egy kicsit rosszabban, vagy amikor nagyon jól megy, szinte értelmetlenül jól megy nekik. Ezért minden olyan szituációban, ahol szorultabb a helyzet, ahol lehet félni egy világháború veszélyétől, helyi konfliktusoktól, attól, hogy a gyermekemet behívhatják katonának, hogy elvihetik idegen földre háborúzni, az emberek önkéntelenül is olyan áltudományok felé sodródnak, amelyekben válaszokat kaphatnak a jövőre vonatkozóan. Szeretnék a múltjukat megfelelően értékelni, szeretnének szebbeket hallani magukról, szeretnének rosszat hallani, hogy annak kivédésre kellőképpen felkészülhessenek. Ilyenkor romlanak az emberek egymáshoz való viszonyai, furcsán megváltozik a társadalom. Valahogy itt lehet a gyökere a misztikum terjedésének, a műveltségnek a leértékelődése. Amikor viszont a szellemiség van a zászlón, a szellemiség prosperál, úgy érzem, hogy az okkult tudományok iránti kereslet lecsökken.

A vallás önmaga már egy olyan forma is, ahol vannak törvények, előírások, közös összejövetelek, ezzel kapcsolatos cselekvések, valamint a vallást irányító, szervező emberek. Tehát a vallás egyéni elképzelések összegezett, szervezett, irányított formája. A vallást gyakorolni közösen lehet, misztikus dolgokat űzni viszont elegendő két ember is. Én ebben látom az okkult tudományok nagyobb térhódításának az okát.