Az indiai fiziognómia és kiromantia eredete című fejezet részleteiért kattintson a Bővebben gombra!
Ellentétben a nyugati világgal, amely a tenyérjóslást babonának tartja, Indiában a kéz- és a testjelek vizsgálatát mindmáig komoly tudománynak tekintik. Az indiaiakat már jóval az időszámítás előtti időkben foglalkoztatta a tenyér vonalainak tanulmányozása, s noha a kézjóslás eredete tisztázatlan, feltételezhető, hogy a kiromantia szülőhazája India. A hinduk több ezer éves Védáiban utalás található a test- és kézjelek megfigyelésére. Az ősi szent írásokból kiderül, hogy az ember külső megjelenésének vizsgálatával foglalkozó fiziognómiai tudomány, a szamudrika sásztra részeként indult önálló fejlődésnek a tenyérolvasás, a háth szamudrika sásztra.
A fiziognómia megalapítójának Szamudrát, a tengerek istenét tekintik, aki egy óind legenda szerint, miközben az égi tengerekben az ezerfejű Sesa kígyóisten hátán Visnu isten hitvese, Laksmí társaságában a jóga-meditációt élvezte, lejegyezte az isteni pár testén lévő szerencsés jegyeket avégből, hogy azok útmutatásként szolgáljanak az emberiség számára. A kezdeti irányelveket később olyan bölcs risik rendszerezték és fejlesztették gyakorlati tudománnyá, mint Nárada, Laksaka, Varáha, Mandavja és Kárttikeja. A testen fellelhető kedvező jegyeket a szerencse előjeleként értelmezték, a hiányukból viszont baljóslatú történésekre, problémákra, nehézségekre következtettek.
A filozófiai rendszereket megalapító risik munkásságának köszönhetően alakult ki az indiai tradícióban a jó és a rossz előrejelzésének nyolcfajta módszere. Ezek az anga (végtagok), a szvapna (álmok), a szvara (hang), a bhumi (attitűd), a vjandzsana (a testen található jelek), a laksana (ómenek, rossz előjelek), az utpatha (a véletlenszerű természeti jelenségek, mint például a földrengések), valamint az anthariksha (tér) gondos tanulmányozása. Közülük azonban - amint azt a felsorolásban elfoglalt első helye is jelzi - az anga örvend a legnagyobb megbecsülésnek. A végtagok közül ugyanis a kezet tartják a legfontosabbnak, jelentősége még a fejen is túltesz. A régi indiai bölcsek a kézre vonatkozó ismereteket három eszköz segítségével: a megfigyelés vagy szemrevételezés (darsana), a tapintás (szparsana) és az elemzés (vimarsana) gyűjtötték össze.
Jóllehet e könyv a Kárttikeja rendszert követi, azonban kizárólag csak a kézre, mindenekelőtt a tenyérre vonatkozó ismereteket tárgyalja. Ez a fajta tenyérjóslás elsősorban Dél-Indiában terjedt el, különösen kedvelt a Malabár- és a Kovalam-parton, ahol ma is sokan gyakorolják. A Kárttikeja szisztéma szerint Isten a Dharma (erkölcs, hit, vallás) és az Adharma (erkölcstelenség, hitetlenség, vallástalanság) következményeit minden egyes ember esetében a testen található vonalak segítségével állítja reflektorfénybe. Mivel a kéz kitüntetett szerve a testnek, ezért a tenyér vonalai mint elsődleges indikátorok, speciális jelentősséggel bírnak. Ebből adódóan a hibátlan tenyérvonalak kedvező eseményeket, míg a hibásak az ellenkezőjét jelzik.