SÁFRÁNY
A színpompás, kis csészére emlékeztető, kora tavasszal vagy ősszel nyíló sáfrány, a Földközi-tenger térségében, Kis-Ázsiában valamint Iránban őshonos. Régóta ismert Keleten, az ókori Egyiptomban, a görögök és a régi rómaiak gyógyító hatása miatt és fűszerként is kedvelték. Illatszerként a görögök és a rómaiak a palotákat, a színházakat, a bíróságokat és a fürdőket sáfránnyal hintették be, használata különösen a hetérák körében volt igen népszerű. Róma utcáit sáfránnyal szórták be, amikor Néró császár (37-68) bevonult a városba. Az ókori Indiában a sáfrány bibéiből aranyszínű, vízben oldható festéket készítettek. Buddha halálát követően, papjai ezt a festéket használták ruháik színezésére. A középkori Európával a mórok, de még inkább a keresztes háborúk ismertették meg. Közkedvelt fűszerré vált, igen sok ételt ízesítettek és színeztek vele. Nálunk elsősorban a Felvidéken termesztették, és a felföldi szlovák vándorárusok, a sáfrányosok vagy safranyikok házaltak vele.
A jóféle ételízesítésre és gyógyításra használt sáfrány elsősorban Iránban és Kasmírban terem nagy számban.
A sáfrány afrodiziákumként felkelti és erősíti a fiatal férfiak nemi vágyát. A görögök szerint pedig a nők érzéki vágyát lobbantja fel. Izgató hatása felfokozott orgazmus érzetet kelt. Nőknél a méh erősítésére és a menstruációs zavarok ellen javallják. A sáfrányból készült illóolaj nagy adagban magzatelhajtó és mérgező hatású szer.
SAKÁL
Lásd: állatimádás
SALAMON-PECSÉT
Lásd: csillagok
SALÁTA
Lásd: gyógynövények
SÁMÁN
A sámán kifejezés a mandzsu-tunguz szóból ered, jelentése „tudó”. A sámánizmus a primitív vallásokban alakult ki, és abból a hitből táplálkozott, hogy a kiválasztottak, vagyis a sámánok, meggyógyítják a betegségeket, és - kapcsolatot teremtve a természetfölötti világgal - közvetíteni tudnak az emberek és a szellemek között, rendkívüli tudásuk birtokában alkalmasak a felfoghatatlan erők befolyásolására. A világ sok részén manapság is megtalálhatók, de fő működési területük elsősorban Szibéria és az Ural-Altáj, valamint Amerika és Afrika.
A sámánok varázslók, kuruzslók valamint papok és látnokok is, akik mély meditációban vagy eksztázis révületében érintkezésbe lépnek a túlvilággal.
Segítséget nyújtanak az élet valamennyi jelentős eseményénél, különösen a születés, a házasságkötés és a haláleset során. Fontos tevékenységük a gyógyítás. A betegséget okának a lélek elvesztését tekintik, ezért elsődleges feladatuk annak megállapítása, miért tévelyedett el a beteg testéből a lélek. Ha szellemek lopták el, és tartják fogva a másvilágon, a sámánok elfogják a lelket, és visszahelyezik a beteg testébe, vagy leszállnak érte az alvilágba, hogy onnan hozzák vissza.
A halált úgy magyarázzák, hogy az elhunyt lelkek mindaddig céltalanul bolyonganak, mígnem a sámánok nem kísérik el őket a túlvilágra. Gyógyításaikon kívül, rituális munkájuk keretében megszerzik a szellemektől a levadászott állatok lelkét, szerencsét hoznak a vadászoknak, csecsemőt biztosítanak a gyermektelen házaspároknak, megfékezik a viszontagságos időjárást. Emellett a sámánok közösségi áldozatokat mutatnak be, szertartásokat végeznek, jövendölnek, kiűzik a gonosz szellemeket az emberekből és lakóhelyükről, törődnek a holt lelkekkel, varázslatos energiával ruházzák fel az amuletteket, a különböző használati tárgyakat, fegyvereket.
A sámánok különös képességeikhez öröklés útján vagy tanulás révén jutnak, esetleg belső indíttatás, elhívatottság viszi őket erre a pályára. Kiválasztásuknál fontosak a külső jelek megléte, ami lehet valamilyen különleges testi hiba, mint például a kelleténél több fog vagy a sokujjúság, valamint az olyan lelki és szellemi sajátság, mint az intuitív képesség, a túl érzékeny idegrendszer, valamint előny a görcsrohamokat produkáló epilepszia is. A sámán kiválasztási procedúra során a jelölt aláveti magát az őt kiválasztó szellem akaratának, aki ezután a sámán főszelleme lesz. Néha ez a procedúra évekig is eltarthat, ugyanis a legtöbb esetben a kiválasztott személyek csak a szellem hosszas kínzásának hatására hajlandóak alávetni magukat a szellem akaratának. Ezt követően az extázisba került sámánjelöltet elhagyja a lelke, hogy a szellemek birodalmába jutva az ősök szellemei oktassák a lelkét. A sámánná válás másik feltétele, hogy az állati formát öltött sámánok megküzdjenek egymással, aki győz, annak jutalma jólét, a vesztesre pusztulás vár. A révületbejutás és a misztikus párviadal folyamán dobot, dobverőt, csörgőt használnak, sámánénekeket kántálnak, ráolvasási formulákat mantráznak, és állathangokat is utánoznak. A rituális öltözék is meghatározott, része a köpeny és a fejdísz, melyhez gyakran agancsos vagy szárnyas állatot idéző díszítés járul. A sámánszertartásokat mindig esti tűzfénynél tartják. Ilyenkor a sámán a dob és a csörgő hangjára rögtönzött táncot jár, önmagát is hipnotizáló énekeket kántál.
Miközben a sámánok szertartásukat végzik, a segítőszellemeik megvívják küzdelmüket a betegségdémonokkal, ráolvasással és rábeszéléssel kényszerítik a gazdaszellemeket, hogy teljesítsék a kérésüket. A segítőszellemek jövendölnek a cél érdekében, s amikor megkapják például a betegnek lelkét, az újszülött életerejét, a vadász szerencséjét, azt lehozzák a földi megbízóinak.
A sámánok hőstetteiről mítoszok szólnak, melyek beszámolnak arról, hogyan teszi meg a lélek vándorútját; elmesélik a sámán utazásait, párharcait, ismertetik a csodatettek trükkjeit, lelkének elrablását; miként történnek az alakváltozások. A sámánok segítői és ellenfelei átváltozásai között nemcsak gonosz szellemek vannak, hanem ártalmas fekete, vagyis rontást okozó, a lelkeket felfaló idegen sámánok is. A sámánok között rangbéli különbségeket példázza, hogy amíg a fehér sámánok a jótékony hatalmakhoz fordulnak, és a jó szellemek segítségét kérik, addig a fekete sámánok a gonosz istenségekhez és a szellemekhez folyamodnak. Rangjukhoz és erejüket tekintve a sámánok lehetnek nagyok, közepesek és kicsik, de mindenképpen ravasz varázslók.
SAPKA
Lásd: ruházat
SÁRDONIX
Lásd: drágakövek
SÁRGA
Lásd: színek
SÁRGARÉPA
Lásd: gyógynövények, gyógymódok
SÁRKÁNY
A sárkány sokféleképpen él az emberek képzeletében. Jobbára hatalmas testű, lófejű, kígyófarkú állat, oldalain szárnyakkal, mancsain négy karommal. A képzeletbeli sárkányok között olyan is van, amelyiknek feje a tevére, szarva a szarvasra, szeme az ördögre, nyaka a kígyóra, hasa a csigára, pikkelyes bőre a halra, a karma a sasra, talpai a tigrisre, füle pedig az ökörre emlékeztet; de ábrázolják denevérszárnnyal, tarajos farokkal, fején koronával, szűk torokkal, kiöltött nyelvvel, vagy fületlenül is. Ez utóbbi esetben a hallószerve a szarva. Van, amikor nyakát gyöngykaláris díszíti, amelyben az ereje rejlik. Bárhogy is néz ki a sárkány, tény, hogy meghal az, akit a farkával körbefon, lehelete halálos, és járványt terjeszt, kitátott szája pedig maga a pokol bejárata.
Tiamat, a kaldeusok sárkánya négylábú, pikkelyes testű, és szárnya is van. A János Jelenéseiben szereplő sárkány sokfejű szörny, a görög Hüdrához hasonlít. Homérosz Iliászában Agamemnon király pajzsát díszítő sárkányt háromfejű kék színű kígyó reprezentálta. Ellenségeik megfélemlítésére – harci szimbólumként - a skandináv harcosok sárkányt festettek a pajzsukra, a viking hajósok pedig sárkányfejet faragtak hajóik orrára. A sárkány, lévén a legerősebb mennyei és földi hatalom megtestesítője, az egyiptomi Ozirisz és a görög Démétér jelképe. A görög Iaszón, a germán Szigurd sárkánnyal küzdöttek meg a mesés kincs elnyeréséért. Angliában sárkány volt a legfőbb királyi hadijelvény, sárkány vigyázta a kelta valamint a germán királyi és nemzeti uralmat.
A Közel-Keleten, ahol nagytestű, veszedelmes kígyók élnek, nemcsak a kígyó, hanem a sárkány is a gonoszság jelképe. Egyiptomban a sárkányt a sötétség birodalmának nagy kígyójaként képzelték el. Nyugaton mindig gonosznak tartották. A kereszténységben a bűn és a pogányság szimbóluma. A hősök: Herkules, Szent Mihály, Szent György legyőzik vagy megölik a sárkányt.
Ezzel szemben a Távol-Keleten a sárkányt tisztelik, és jóindulatúnak tartják. A Változások könyvében a sárkány a bölcsességet reprezentálja. Lung sárkány, a kínaiak fantasztikus lénye hosszú fejű és testű, fején szarvakkal, vagy taréjjal; olykor láb nélküli, pikkelyes lény; de látható szárnyakkal is. Lung sárkány, a négy mágikus állat egyike, olyan mint egy isten, vagy mint egy angyal, esetleg oroszlán. Ő testesti meg a jang erőt, vagyis az eget, az aktivitást, és képviseli a férfiasságot, uralkodik a felhőkön, az esőn, úszik a fellegekben vagy a hullámokon, többnyire lángnyelvek veszik körül.
Kínában a sárkány szerencsét hoz, és távol tartja a démonokat, ezért a kisgyerekek cipőjére sárkányt varrnak vagy hímeznek. A sárkány évszázadok óta a kínai császár őrállata, védelmezője, a császári jelvényt és a kínai zászlót 1911-ig sárkánnyal díszítették. A császár trónját Sárkány-Trónnak nevezték, s a császár elhunyta után azt mondták, hogy egy Sárkány hátán felment az égbe.
A kínaiak az öt őselemmel kapcsolatban öt különböző színű - sárga, zöld, vörös, fehér, és fekete - sárkányt különböztetnek meg. A sárkányok tavasszal felköltöznek az égbe, ősszel alámerülnek a vizekbe. A Mennyei Sárkány a hátán hordja az istenek palotáit; az Isteni Sárkány, esőt hoz, és szelet vet; a Földi Sárkány a vizek folyásáért felelős; a Föld Alatti Sárkány pedig az elrejtett kincseket őrzi.
Kínában hisznek a sárkányokban, az ősök születését a mennydörgés-sárkánnyal kapcsolják össze, a szivárványról pedig úgy vélik, hogy egy ív alakú sárkány, mindkét végén egy-egy fejjel. A világos színű hím sárkány a hung-szivárvány, a sötét színű nőstény sárkány a ni-szivárvány. Kínai szólás-mondás szerint, amikor az eső esik, akkor "a Föld egyesül a Sárkánnyal".
A kínai sárkánynak szarva és karma van, teste pikkelyes, gerincéből tüskék állnak ki. Gyöngysorából, ha lenyel egy szem gyöngyöt, elveszti erejét. A kínai emberek annyira becsben tartják a sárkányokat, hogy hitük szerint ők alkotják a hegyek gerincét, ők adnak vizet, ők jelölik ki a csatornák és a házak ideális helyét.
A japánok képzetében élő sárkány változtatni tudja a nagyságát, és képes láthatatlanná is válni. A kínai és a japán sárkányok, bár a levegő hatalmasságaiként szerepelnek, legtöbbször szárnyatlanok. A taoizmus sárkányai a természet isteni erői közé tartoznak. A kínai álomfejtők szerint, akinek álmában sárkány lép be a lakásába, nagy szerencsében lesz része.
A vietnamiak viszont már nem látják szívesen házaikban a sárkányokat, a kéretlen látogatás megelőzése érdekében a bejárati ajtóikra tükröt szerelnek, ugyanis az arra járó sárkány, ha meglátja a tükörképét, azt gondolja, hogy odabenn van már egy sárkány, ezért továbbáll.
A mesék gyakori szereplője a sárkány. A népmesékben hol három, hol hét, hol tizenkét feje van. Egyszer szárnnyal, másszor szárnyatlanul ábrázolják, néha tüzet okád, máskor nem. Repüléskor nagyon felhevül, ezért a legjobban az elefánt vérében tud lehűlni. Tavasszal székrekedésben szenved, ilyenkor salátával táplálkozik, de emberhúst is fogyaszt, és szüzeket rabol el. A felnőtt sárkány sokáig kibírja evés nélkül, de hogyha neki kezd enni, nehezen lakik jól.
Nálunk a tatárjárás után sárkánykígyók lepték el az országot, ezek kiirtásában jeleskedő vitézek elismerésére, IV. Béla megalapította a Sárkányrendet. Gyakorta szerepel sárkány címereinken. A népi gyógyászok szerint, gyógyító erő lakozik a sárkányok csontjaiban és fogaiban, sőt a nyáluk is gyógyhatású.
SÁRKÁNYKŐ
Erről a mágikus kőről azt feltételezik, hogy a sárkány agyában lelhető fel, de csak akkor hat, ha élő sárkánygyíkból operálják ki. Ez a művelet, amikor a férfiak bemerészkednek a sárkánygyík rejtekhelyére, és az állat fejét széthasítva kiveszik belőle a követ, azonban nagy bátorságot feltételez.
A sárkánykő viselete állítólag hatalommal, kurázsival látja el az embert, ezen kívül bűvös varázserőt is kölcsönöz viselőjének.
SARLÓ
Lásd: fagyöngy
SARLÓS BOLDOGASSZONY
Lásd: július, Szűz Mária
SARU
Lásd: lábbeli
SAS
A sas mint égi madár, az erő, a tűz és a halhatatlanság jelképe. Számos hagyományban a sas az uralkodók jelképe, a sastoll a hatalom kelléke, és gyakorta a sas - olykor kétfejű sas - tölti be a címerállat szerepét. Az oroszlánfejű sas motívum már a sumeroknál megtalálható. A sas nemcsak az ókori Róma, Bizánc és a cári Oroszország, hanem számos mai ország címerében is szerepel. A Balkán-félszigeten fekvő Albániának, albán nyelven a jelentése: a „sas földje”.
A sas a világfa csúcsával tart kapcsolatot, az aztékoknál a kaktusz tetején foglal helyet. Több mítoszban a sas nemcsak a tűzszerzésről számol be, hanem arról is, hogy milyen szerepe volt az édesvíz megszerzésében. Például a tlingit indiánoknál az édesvizű kút gazdája a sas.
Afrikában és Szibériában szinte minden testrészéhez - karmaihoz, szárnyaihoz, tollazatához - mágikus hiedelem tapad. Az isteni természet és a halhatatlanság szimbólumaként szerepel. A keresztény hitben nemcsak a keresztelést és a feltámadást jelképezi, hanem jelzi az isteni szeretetet, a fiatalságot, a lelki frissességet, a lángoló vallásosságot, ugyanakkor megjeleníti a gőgöt is. Szent János apostol jelképe egyike a négy apokaliptikus állatnak. A román templomokban, de a pravoszlávoknál is fellelhetők a sasos katedrák, a sasos papi öltözékek valamint tárgyak.
Néhány hagyományban a sas a viharisten - Zeusz, Jupiter, Indra, Perkunasé - madara. Az ókori rómaiak, ha sast láttak, a közelgő viharra következtettek. Sas lopta el Indrának a varázslatos italt, a szómát.
A kínaiak számára a sas általában az erőt szimbolizálja. Gyakran egy fenyőn ülő sas képét ajándékozzák idős embereknek, melynek jelentése: legyen erős, akár a sas, és hosszú életű, mint a fenyő.
A mesék gyakori szereplője a sas: hol megmenti a kígyótól a madártojásokat; hol elhozza az alvilágból az élet vizét; hol megszerzi a tűzszerszámot, a világosságot, a Napot.
Gyakorta szerepel együtt a hollóval: például a sas a fiókáit, csak a holló segítségével tudja visszaszerezni; a holló azért lett fekete, mert megcsipkedte a sas; a hollónak és a sasnak egyidejűleg azonos a feleségük, akinek mindkét férjétől származik egy-egy holló és sas fiókája.
Eurázsiában és Amerika északi részén - mint a duális társadalom szimbólumát - olykor egymással szöges ellentétben állóként ábrázolták e két madarat. A sámánok között a sas a fehér sámánok, a holló a fekete sámánok madara. Sűrűn előforduló motívum, amikor a sas csodás módon gyereket, csecsemőt ment meg.
A néphit szerint, ha több sas repül együtt, békességet jelent. Viszont a mozdulatlanul ülő sas egy közelgő ellenség jöttét jelzi. A sas vijjogása, a közelgő halál eljövetelére utal. Ha két ember ugyanannak a sasnak a tojását eszi meg, védelmet nyernek a boszorkányok ellen.
SÁTOR
Lásd: pálma
SELLŐK
A sellők, más néven hableányok női felsőtestű és halfarkú vízi tündérek, a vizek szellemei, képzeletbeli tengeri lények. Tulajdonképpen az ógörög regékből ismert madártestű szirének középkori megjelenési formája. A sellőférfiak, más néven tritonok szintén félig férfiember, félig hal formájú teremtmények, ők tartják ellenőrzés alatt a tengervizeket.
A sellők és a tritonok, a tündérekhez hasonlóan, varázserővel és látnoki képességgel bírnak. Kedvelik a zenét, és gyakran énekelnek. A szépséges sellők sokszor segítőkészek, ám meglehetősen veszélyesek, ugyanis dalaikkal a vízbe csalják áldozataikat, ahol azok megfulladnak, vagy fiatal férfiakat arra csábítanak, hogy kedveseik legyenek, és velük éljenek lenn a víz mélyében. Azt mondják róluk, hogy nem halhatatlanok, de sokáig élnek, és nincs olyan lelkük, mint az embereknek.
Ha bántódás éri őket, árvizet küldenek az emberekre, vagy más természeti csapással válaszolnak sérelmükre. Tengerészhiedelem szerint, hajóról megpillantott sellő hajótörésre utal.
Gyakori szerepelői a népmeséknek, visszatérő motívum, hogy a fiatal férfi elcseni a sellő tükrét, fejdíszét vagy fésűjét, azt remélvén, hogy ezzel magához kötheti, ám a sellő csak addig marad vele, amíg a tárgyak rejtve vannak, amint megtalálja őket, azonnal visszamegy a tengerbe. Némely esetben még házasságot is kötnek, amely addig tart, amíg meg nem szegik a szabályokat.
A magyarok képzetében a sellők hableányok, hegyi kis patakok vagy zuhatagok habjában tűnnek fel.
SEPRÉS
Lásd: seprű
SEPRŰ
A hiedelem, mely szerint a boszorkányok seprűnyélen repülnek, feltehetően onnan ered, hogy valamikor a pogányok a mezei aratási rituálé során le- és felugráltak a seprűnyélről, és a szellemeik azóta is hasonlót művelnek a seprűnyéllel. A söprűvel kapcsolatos rituálék hagyománnyá szelídült változatai – főleg az esküvői mulatsághoz, lakodalomhoz kapcsolódóan – még ma is fellelhetők. Egyes afroamerikai esküvőkön például az ifjú pár – az új életet szimbolizálva – egy szalagokkal és virágokkal feldíszített seprű felett ugrik át; míg a Lousiana államban élő cajunoknál a menyasszony és a vőlegény idősebb testvérei és nővérei a lakodalomban söprűvel táncolva gúnyolják ki házasulatlan mivoltukat.
A seprű szerte Európában a népi hiedelemmondák varázslatos tárgyaként szerepel. Ez nemcsak a bűbájos boszorkányokkal van összefüggésben, hanem a tisztasággal, az örök megújulással, megtisztulással is. Emellett a seprű a mágikus szeméttel, és a ház lakóival is kapcsolatban áll. Mivel régente az életerőt jelképező nyírfa vesszőiből készültek, azt hitték, hogy ez által a seprűk is az életerő szimbólumává váltak. Ez a magyarázata annak, hogy sok helyütt a seprűt a bejárati ajtó elé helyezik, hogy megvédje a házat a gonosz erőkkel, a rosszindulatú szellemekkel és a kellemetlen látogatókkal szemben.
A seprű tisztító és védelmező funkciójának köszönhetően számos szokásban, hiedelemben szerepet kap. Például nem ajánlatos az ágynak támasztani, mert a seprűben lakozó gonosz szellemek varázslatot küldenek a benne alvóra. Ha az ember sötétedés után söpri ki ajtaján a szemetet, hamarosan egy ismeretlen látogatóra számíthat. Nem fog férjet találni az a lány, amelyiknek a lábát seprűvel megverik. Egy másik változat szerint, senkit nem szabad megverni seprűvel, mert ez lustává teszi az illetőt. De a söpréssel is vigyázni kell, mert akinek átsöpörnek a lába fölött, sohasem fog megházasodni.
Költözéskor nem szabad elvinni a söprűt az új helyre, mert ez balszerencsét hoz. A régit el kell dobni, és egy újat kell vásárolni helyette. Megakadályozható a kellemetlen vendég visszatérése, ha távozása után kisöprik a szobát, amelyben tartózkodott. Az útra kelő családtag után viszont nem szabad kisöpörni a szemetet, mert baj érheti az úton. Elhagyják annak az udvarát a békák, aki nagycsütörtökön körbesöpri a házát. A békák elriasztásával kapcsolatos az a mai napig élő szokás, hogy a ház körbesöprésekor mindig a ház falától elfelé söpörnek.
A rontás veszélye miatt a gyermeket nem szabad egyedül hagyni, ha mégis szükséges, egy söprűt kell mellé tenni. Kisgyereket, kutyát és macskát nem szabad megütni seprűvel, mert hamarosan meghalnak.
A kínaiak képzetében különösen sok babona él a seprűkkel kapcsolatban. Náluk a seprűt csak a ház, az üzlet, illetőleg az egyéb közösségi helyek tisztítására szabad használni. Mivel a seprűben szellem lakozik, tilos játszani vele. Viszont szerencsejáték közben, ha valaki hívogatja a seprű szellemét, jóra fordulhat szerencséje. Nem szabad seprűvel a házi isteneket és az oltárt megtisztítani, mert ez illetlenségnek számít. Időnként templomi szertartásokon igénybe vesznek seprűt, amikor egy-egy hívő testét végigtisztogatják a balszerencse eltávolítása miatt, de a seprűt ezután összetörik. Az év első söprésének valóságos rituáléja van. Az újév napjától számított három napig nem szabad felsöpörni a padlót, mert elsöprik a jó szerencsét. A három nap letelte múltán a szemetet a falaktól a szoba közepébe söprik, majd négy részre osztva, a szoba négy sarkába helyezik el, és otthagyják az ötödik napig. Erre a szemétre tilos rálépni, és csak a hátsó kijáraton szabad kivinni a házból. Seprűvel sohasem érinthetik meg valakinek a fejét, ez ugyanis nagyon rossz ómen. A kínaiak szerint, ha az ember seprűvel megüt valakit, az évekig szerencsétlenséget hoz az illetőre, ám ez a sorscsapás megszüntethető, ha a megütött testrészt többször megdörzsölik.
Már a régi rómaiaknál balszerencsésnek tartották akkor söpörni, amikor egy ünnepi összejövetelről a vendégek éppen távozóban voltak. Indiában ma is élő hiedelem, hogy nem szabad söpörni a földet napnyugta után, mert ezzel Laksmi istennőt söprik ki a lakásból. Ez a szokás még a villanyvilágítás bevezetése előtti kor óvintézkedése volt, nehogy valami értékes dolgot elveszítsenek. Az indonézeknél sem szabad éjszaka söpörni a házban, mert ez megnehezíti a szerencse megragadását. A galíciai zsidók meg úgy vélik, azért nem szabad éjszaka kisöpörni a szobát, mert nyugtalan lesz az alvás, vagy valamelyik kedvelt tárgy elveszik.
Az angolok azt mondják, hogy megvédi a házat a boszorkánytól, ha az ember estére egy söprűt a tesz az ajtaja elé, ugyanis a boszorkány, mielőtt belépne a házadba, elkezdi megszámlálni a cirokszálakat, ám mire a végére érne, már hajnalodik, és elvész a varázsereje.
SEREGÉLY
Lásd: állatjóslás
SÉTA
Lásd: ómenek
SIKETFAJD
Lásd: madarak
SÍP
Lásd: hangszer
SIRÁLY
Lásd: időjárás-jóslás, madarak
SÍRÁS
Számos nép képzetében él az a hiedelem, hogy az istenek szeméből patakzó könny olyan, mint a tiszta vizű forrás. Egy észak-amerikai indián törzs mítosza egy csontvázzá soványodott, állandóan síró emberről szól, akihez odamennek a birkák, hogy igyanak a könnyeiből. Amikor az ember abbahagyja a sírást, a könnycseppek helyében sós vizű forrás fakad.
Sírni sokféle okból lehet: sír a csecsemő, sírnak a felnőttek régen várt találkozás örömére, sírva térnek haza a fogságból, sírhatnak elégedetlenségükben az emberek, de sírhat egy megbántott asszony is, és lehet sírni mások megtévesztésére „krokodilkönnyeket”. A sírás azonban főként a fájdalmat, szomorúságot kíséri. Különösen fájdalmas a sírás, ha nincs vigasztalás.
A közhiedelem szerint a férfiak ritkán sírnak, nyilvánosan szinte soha, vagy csak elvétve, ugyanis a gyengeséggel azonosított zokogás, sírás egyáltalán nem illik az erős férfiakhoz. A gyengébb lelkületű nők gyakoribb sírásához nemcsak érzékeny pszichéjük járul hozzá, hanem az is, hogy a nők sejtik és vallják, hogy napi egy könnycsepp lecsillapítja idegességüket, oldja stresszüket, megőrzi egészségüket.
A népi bölcsesség úgy tartja, hogy amikor sírunk, a kihullajtott könnyek által csökken az agyunkban lévő víz mennyisége. Aki pénteken sír, vasárnap nevet, és fordítva, aki pénteken nevet, vasárnap sírni fog.
SIRATÁS
A siratás, amely a magyar nyelv értelmező szótára szerint valakinek a halála, távolléte vagy valaminek az elvesztése, pusztulása miatti sírást, vagy valaminek a keseregve történő emlegetését, fölidézését jelenti, néhány népszokás elnevezése is. A legismertebbek a leány- és legénysiratók, valamint a halottsiratók ceremóniái.
Leánysiratót tartanak a fiatalok falusi lakodalmat megelőző napon. Ilyenkor a násznagy, vagy a vőfély elbúcsúztatja a menyasszonyt, este aztán megjelennek a vőlegény és társai is, s tánccal fejezik be a leánybúcsút. Néhol a lányok az esküvő előtti éjjelt együtt töltik a menyasszonnyal, másutt a templomból kijövet csókkal – köznyelven: „menyasszonycsókkal” - búcsúznak el a menyasszonytól.
A legénysirató vagy legénybúcsú alkalmával a vőlegény búcsúzik legénytársaitól. Többnyire a kocsmában tartják, ahol az áldomást a vőlegény fizeti. Az ünnepséget néhol a legény eltemetését parodizáló tréfás szertartások kísérik.
A halottsiratás előzményei jóval korábbra, a bibliai időkbe nyúlnak vissza. Eredete valószínűleg Krisztus kínszenvedésének a keresztről levételt követő és sírba tételt megelőző jelenete lehet, melyben Mária, Anna, Magdolna, szent János és más jámbor férfiak és nők siránkoznak Krisztus holtteste körül.
Az ókorban a temetéseken a koporsó előtt hangosan jajveszékelő rokonok és bérbe fogadott siratóasszonyok vonultak, és így kísérték a halottat a sírig.
Nálunk és a környező szláv népeknél szokásos halottsiratás során a halált követő este a rokonok meglátogatják a gyászoló családot, ahol a háziak "utolsó vacsorával" látják vendégül a részvétlátogatókat. Éjfélkor a hozzátartozók, a család, a rokonok és a szomszédos öregasszonyok körülállják a halottat, s tetemére, vagy koporsójára borulva hangos siratóval búcsúznak el tőle. Felsorolják az elhunyt jóságos, szeretnivaló tulajdonságait, utolsó tetteit, cselekedeteit és mondásait, betegségének és halálának lefolyását. Szomorúságot, fájdalmat, mélységes gyászt kifejező mozdulatokkal ábrázolják azt az űrt, amelyet a halott maga után hagyott.
SKORPIÓ
A skorpiókat veszélyesnek, gonosznak tartják szinte az egész világon, mivel méregtüskéjük szúrásával az embereknek nagy fájdalmat képesek okozni, ami néha halálos kimenetelű lehet. A mesékben és a legendákban a gonosztevők szerepét játsszák. A közép-amerikai maják, már a pusztítás jelképének tekintették a skorpiót.
A skorpiók legtöbbje magányosan él, egyedi csak ritkán - születéskor, a megtermékenyítés során, vagy amikor felfalják egymást – lépnek egymással kapcsolatba. A végtelen erőszakos kis lények kitűnően alkalmazkodtak a sivatagi élethez. Az Ószövetségben úgy vélték, hogy a skorpió a sivatagi szárazságot, a kietlenséget és a végzetes csapást jeleníti meg. Az Amazonas menti népek véleménye szerint a féltékeny isten azért küldött a Földre skorpiót, hogy álljon bosszút a férfiakon, amiért teherbe ejtik az asszonyokat.
A hiedelem úgy tartja, hogy az állatöv nyolcadik jegye, a Skorpió, azért érkezett a Földre, hogy megbüntesse a görög istennő, Érosz szerelmesét, a szépséges és hiú Oriont, a híres vadászt, aki azzal hencegett, hogy a Föld valamennyi állatát képes megölni. A skorpió nem tudta ezt, és halálos sebet ejtett Orionon. Az egyiptomi Széth isten, mint a gonoszság megszemélyesítője és a sivatag istene, skorpió alakjában kísérelte megölni Hóruszt, a gyermek napistent. Egyiptomban egyébként azt hitték, hogy a krokodilok haláluk után skorpióvá tudnak változni.
A kínaiak szerint a skorpió az öt legmérgezőbbnek tartott állat egyike, igen veszedelmes lénynek tartják, s emiatt a félelem tárgya. Általában a veszéllyel és a kiszámíthatatlansággal hozzák összefüggésbe.
Az asztrológiában a Skorpió, a Mérleg és a Nyilas között, október 24-étől november 21-éig uralkodik. A különféle ábrázolásokon, képeken, domborműveken állítólag, marásával a Nap lovait megbokrosító, míg egy másik magyarázat szerint az Oriont halálra sebző skorpió látható.
SMARAGD
Ez a gyönyörű zöld színű ásvány volt a régiek legkedveltebb drágaköve. A gyémánt, a gyöngy és a smaragd idősebb Plinius szerint (23-79) a legbecsesebb drágakövek, de a smaragd színe - mondja Plinius - minden drágakő közt legjobban gyönyörködteti a szemeket. Az antik ékszerekben gyakran találni smaragdot. Az égei-tengeri Szamosz szigetének türannosza, Polükratész (uralkodott i.e. 535-522) híres gyűrűjében állítólag gyönyörű smaragd ragyogott. Az egyiptomiak múmiáikat smaragdkövekkel ékesítették; Herkulaneum és Pompeji ásatásaiból is került elő smaragd.
A középkorban is nagy becsben volt, és sokféle babona élt vele kapcsolatban. A szem, a látás megjavítójának tartották, nézésében a szem nem fárad el soha. A jósok a jövendő eseményét vélték benne meglátni. A reménység köve is volt, mely még a jegyesek hűségét is megmutatta; ha csalfa volt a kedves, a smaragd színe a hervadó levelekhez hasonlóvá vált, ellenben a hű szerelmesek kezén a tavaszi levelek eleven zöld színével ragyogott; ha pedig az ifjú hűtlenül hagyta el a mátkáját, a kő elhalványult, elszíntelenedett. Azt tartották róla, hogy mint a hűség és az örök szerelem köve, viselése boldogságot és erkölcsösséget adományoz a házaspároknak, elhessegeti a parázna gondolatokat. Állhatatossá és őszintévé teszi a szerelmespárokat. Szeretetteljes és sikeres életet biztosít. A kitűzött cél elérése érdekében akaraterőt és kitartást nyújt. Megőrzi tulajdonosának becsületét, gazdasági fellendülést hozva, növeli vagyonát. Vidámságot és megértést biztosít, különösen öregkorban.
A smaragd árulkodik a lányok szüzességéről. Ha valaki meg akar bizonyosodni egy lány érintetlenségéről, olyan vizet kell itatnia vele, amelyben smaragddarabok vannak; ha kihányja, már elvesztette szüzességét, ha viszont nem, akkor még romlatlan, tiszta erkölcsű.
A smaragdról azt is feltételezik, hogy feltárja a titkokat, segít a hamis barátok felismerésében. Bíróság előtt meggyőző érveket biztosít. Peres ügyekben sikert szavatol. Javítja viselőjének szónoki képességeit. Gyűrűben vagy nyakláncként hordva a kő ügyesebbé és humorosabbá teszi viselőjét.
A smaragdról azt mondják, hogy megóvja a tengerészeket és a halászokat a tenger veszélyeitől. Csillapítja a zuhogó esőt, elhárítja a viharokat. Jelezni képes a mérget, ha gyűrűben viselik. Jó ellenszer a kígyók támadásaival szemben, semlegesíti a kígyómarás hatásait.
A népgyógyászok szerint a kő elhárítja a szemmel verést. Szemre helyezve elősegíti a szem pihentetését, gyógyulását. A smaragd érintése megkönnyíti a vakság elviselését. A római természettudós, az idősebb Plinius állította, hogy "A smaragd színénél nincs jobb pihentető szere a szemeknek". S arról is megemlékezik, hogy a római császár, Néró (37-78) csiszolt smaragdon át szemlélte a gladiátorok küzdelmét.
A smaragdot hatásos afrodiziákumnak tekintik, vagyis szerelmi serkentőszerként is számon tartják. A nyelv alá helyezve képessé teszi az embert a gonosz szellemek elűzésére. Védelmet nyújt az ájulás és a memóriavesztés ellen. Enyhíti az epilepsziás rohamokat, a dizentériát és a görcsöket.
Szerencseköve a Rák és a Nyilas szülöttjének,
SÓ
A só már a történelem előtti időkben is az emberi táplálkozás része volt. Az állatok ösztönösen - a természetes előfordulási helyeit megkeresve - elégítették ki só szükségletüket. A vadászó ősember az állatok húsának elfogyasztásával jutott sóhoz. Amikor áttért a földművelésre, és az étrendje megváltozott, rájött arra, hogy a só, vagy talán a tengervíz, hasonló ízt kölcsönöz a növényi táplálékának, mint amilyet a húsok fogyasztása során megszokott. Az évezredek során megtanulta, hogy a só felhasználható az élelmiszerek tartósítására, a bőr pácolására és a sebek gyógyítására. A vándorló nomád törzsek sót vittek magukkal, melyet más törzsekkel különféle árukra cseréltek.
Bár arra nézve, hogy ez a fontos étkezési cikk az özönvíz előtt is ismert lett volna, s noha nincs bizonyíték, mégis ahhoz kétség sem férhet, hogy már a kereszténység előtt nagyra becsült ízesítőszer volt. A zsidó-keresztény kultúrkörben a görög filozófus, Philon fordítása révén vált ismertté Sanchuniathon - az i.e. 14-13. században élt - föníciai író írása, mely szerint a só használatának felfedezése Noé fiának, Sémnek tulajdonítható.
A mexikói aztékok valószínűleg nem olvasták Philon fordítását, mert számukra Huixtocihuatl, a tengervíz és a csapodár asszonyok istennője volt a só készítésének a feltalálója. A legenda szerint erre akkor jött rá, amikor egy vitát követően testvérei, az esőistenek a tengerbe hajították.
A Biblia a sóról először – Mózes I. könyvében – Szodoma és Gomorra városok elpusztításával kapcsolatban tesz említést, amikor Lótné a figyelmeztetés ellenére hátrafordul, és sóbálvánnyá változik.
A só – az életet és a növényzetet elpusztító ereje révén – olykor a terméketlenséget jeleníti meg, ez látható a Holt-tenger környékén. Isten büntetése volt, ha egy virágzó vidék sós pusztasággá vált. A só pusztító tulajdonságát a hadviselésben is felhasználták; a Bírák könyve szerint, miután Abimélek király lerombolta Sikem városát, a helyét sóval hintette be, mely a győzelem teljességét volt hivatott kifejezni.
Ízesítő szerként való használatával legkorábban Jób könyvének hatodik fejezetében találkozhatunk: „Lehet-e só nélkül enni, mi ízetlen, tojásfehérjének jó talán az íze?” Ennek alapján a zsidók már történetük kezdetén ismerték a só ízesítő és tartósító hatását. Az áldozatbemutatáshoz hozzátartozott az étel, illetve az áldozat megsózása; az Úrnak szentelt illatszer is tartalmazott sót. Ugyanakkor nem valószínű, hogy ennek oka abban lenne keresendő, hogy az áldozatot az Úr számára élvezhetővé kellett volna tenni, értelme inkább az, hogy a só megóvja a bomlástól, és így a tisztátalanná válástól az áldozatot.
A keleti országokban régi szokás, hogy az idegen elé az asztalra a barátság és a jó szándék jeléül sót helyeznek. A „valakinek a sóját enni” kifejezés régen az illető szolgálatában állni jelentéssel bírt, így az Ezsdrás könyvében olvasható: „a palota savával (sójával) sózunk” kifejezés a király szolgálatát jelenti; és a sójának fogyasztása egyúttal hűséget és lojalitást is feltételez.
Fertőtlenítő és tartósító hatásának tulajdoníthatóan a só a maradandóság és az állandóság jelképe; innen ered a „sószövetség” kifejezés. Emellett a bölcsesség szimbóluma is volt, az utóbbi értelemben használta Szent Pál, amikor azt mondta Kolosszé lakóinak, hogy beszédüket meg kellene ízesíteniük egy kis sóval.
A görögök közül, a költő Homérosz (i.e. kb. 9. sz.) a sót isteninek tartotta, míg a bölcselő, Platón (i.e. 427-347) az isteneknek kedves anyagként jellemezte. A filozófus Plutarkhosz (46. k.-120 k.) megjegyezte, hogy só nélkül semmi sem finom, és hogy a só egy olyan plusz ízt ad a borokhoz, melytől azok vidáman csúsznak le az ember torkán. A matematikus, filozófus, Püthagorasz (i.e. 580-500) a sót az igazság jelvényének tekintette, mivel – akárcsak az igazság – mindent megőriz és konzervál. Ezért környezete számára úgy rendelkezett, hogy az étkezéseknél sótartót tegyenek az asztalra, hogy emlékeztesse az embert a só e jelképes erényére.
A régi időkben a létfontosságú konyhasó nagyon drága volt és főleg orvosi célt szolgált. Értékénél fogva egy időben a pénz szerepét is betöltötte. Az egyiptomi geográfus Cosmas (i. u. 6. század), útleírásai alapján Afrikában, míg Marco Polo beszámolói szerint a 13. században egyes ázsiai törzsek között a só volt a közös csereeszköz. Ezért aztán mindenáron igyekeztek elkerülni a kiborítását. Az a gondolat, hogy ez balszerencsés, sokak szerint onnan ered, hogy az utolsó vacsorán Júdás kiszórta a sót. Egy másik magyarázat azért tartja ezt szerencsétlennek, mert a só, a minden próbát kiálló, barátságot jelképezi.
A vacsorákon, lakomákon a só került elsőként az asztalra, és a só volt az, amit a legutoljára vettek el onnan. Elődeink ugyanis azt gondolták, ha a vendégek sót látnak az asztalon, rögtön tudják, hogy szeretettel várják, szívesen látják őket; és az a tény, hogy csak azután vették le, miután a fogások maradékait eltávolították, azt jelképezte, hogy míg az ünnepek, sok más egyéb dologhoz hasonlóan egyszer véget érnek, a szeretet és a barátság örökké tarthat.
A néphitben a véletlenül kiszórt só bosszúságot, esetleg kisebb veszekedést jelent, de nem rossz ómen, ha az illető egy csipetnyit vesz belőle, és átdobja a bal válla fölött, az ott várakozó gonosz arcába.
Az utóbbi eljárás a népgyógyászati praktikákban is gyakran szerepelt. Ha a betegséget nem lehetett már megakadályozni, a második legjobb megoldás az volt, ha sót szórtak a gonosz szemébe, hogy a betegség átmenjen rá. Azt gondolták, hogy a rontó szellemek az ember válla fölött leselkednek és várják az alkalmat, mikor csaphatnak le.
Marokkó régi lakói a sót a gonosz ellen talizmánként használták, és a nápolyi szegények amulettként egy kis kősót hordtak a nyakukban.
A Harz-hegység parasztjai azt remélték, hogy a tejesedénybe tett három só szemcse távol tartja a boszorkányokat a tejtől; és megóvja a belőle készülő vajat a káros hatásuktól. A skóciai Aberdeenben a 19. század második felében még sót tettek a tejeskanna fedelére. Normandiában a parasztok egy kis sót szórtak a tejesedénybe, hogy a tejelő tehenet megóvják a boszorkány rontásától.
A svájci Bern kantonban azt hitték, hogy az ember mindenféle szellemi lény ellen védett, ha a jobb zsebében friss kenyér, a balban imakönyv található, és ruhája minden zsebében van egy kis só.
Csehországban a mama úgy próbálta megóvni lányát a rontástól, hogy egy kis kenyeret és sót tett a ruhája zsebébe; amikor pedig a fiatal leány sétálni ment, egy kis sót szórt utána, hogy el ne tévedjen.
Indiában a skorpió csípés helyét sóval és borral dörzsölték be, abban bízva, hogy a só természetfölötti ereje képes elűzni a fájdalmat okozó démonokat.
Szicíliában helyenként még a múlt században is szokás volt, hogy a keresztelőn a pap egy kis sót tett a csecsemő szájába, hogy bölcsességet adjon a gyermeknek. Emiatt mondták régen a nehéz felfogású emberre, hogy a pap kevés sót tett a szájába.
A só használata kereszteléskor a keresztény egyházban a negyedik századtól szokásos. Régi gyakorlat, hogy a csecsemő szájába egy csipetnyi, előzőleg megáldott sót tettek, ezzel szimbolizálva eredendő bűnösségének feloldozását.
A sót szívesen használták, hogy megszabaduljanak a nem kívánt személy jelenlététől. Ha például kellemetlen vendég érkezett a házhoz, és meg akartak szabadulni tőle, elegendő volt a házigazdának egy csipetnyi sót szórnia az illető háta mögé. A só ereje távozásra késztette a hívatlan látogatót. Ha viszont valaki veszély elől menekül, nem szabad hátranéznie, mert úgy jár, mint Lót felesége, sóbálvánnyá változik.
A démonok, boszorkányok és az ördög távol tartására, az új ház küszöbére egy marok sót szórtak. Elterjedt népszokás volt, hogy a ház szellemei jóindulatának elnyeréséhez, az új lakásba költözéskor sót és kenyeret vittek.
A cigányok kenyeret és a sót az eskü megerősítésére használták. A Falk Miksa által szerkesztett Pesther Lloyd 1881. július 1-jei számában volt olvasható, hogy egy nyugat-magyarországi cigánybanda valamelyik tagja ellopott egy bizonyos pénzösszeget, melyről értesítették a cigányvajdát, aki tanácskozásra hívta össze a tábor öregeit. Egy függőleges kereszt két sarkára egy-egy sóval megszórt kenyeret helyeztek, és mindegyik cigánynak efölött kellett megesküdnie, hogy nem ő volt a tolvaj. A valódi bűnös megtagadta a szent eskütételt, így lelepleződött.
A kenyér tésztájába, de a különböző tésztákba, még a süteményekbe is, démonűző hatása miatt tettek sót. A hoppon maradt, szitkozódó koldus után, nehogy az átka megfoganjon, egy csipetnyi sót szórtak. A japánok szerint – a balszerencse megelőzése érdekében – minden esetben sót kell szórni arra a helyre, ahol előzőleg egy koldus tartózkodott. Ha kétes, rossz benyomást keltő ember járt a házban, a tűzbe vetett marék só használt abban, hogy az illető személye ne kísértsen. Az egyik legismertebb hiedelem, az elsózott leves, amelyről azt feltételezik, hogy a szakács szerelmes. Az indonézek az elsózott ételre azt mondják, hogy készítője nagyon vágyik már a házasságra.
Sóról álmodni, új ízek és ragyogó élmények megjelenését jelzi. Az álmodó egyéni értékeinek jobb elismerését, hangulatának javulását, életerejének növekedését mutatja. Az erőfeszítések eredményre vezetnek.
Alternatív módon, a só a megbízhatóságot, az igazságot és a hosszú életet is szimbolizálja.
Hús sózásáról álmodni, az adósság felhalmozódását jelzi, melynek eredményeként folyamatosan zaklatják a pénzbeszedők.
SÓLYOM
Lásd: madarak
SONKA
Lásd: álmok
SORSHÚZÁS
Lásd: jóslás
SÖR
A mai értelemben vett sör, keményítőt tartalmazó magvak, főleg árpa csíráztatásával nyert cefrézett maláta és komló főzetének erjesztésével készített, szénsavban dús, aránylag kevés alkoholt tartalmazó aranysárga vagy barna színű szeszes ital. Mivel majdnem minden szénhidrátot tartalmazó anyag természetes úton spontán erjedési folyamaton mehet keresztül, valószínű, hogy a sörszerű italokat egymástól függetlenül fedezték fel a világ különböző részein.
A Zagrosz-hegységben talált ősi agyagkorsók kémiai vizsgálata szerint kb. 7000 évvel ezelőtt, a mai Irán területének nyugati részén már biztosan készítettek sört, melynek során az erjesztés technológiáját használták. Az első söröket emmerből vagyis tönkölybúzából főzték.
Mezopotámiában a legrégibb bizonyítékok a 6000 éves sörivó embereket ábrázoló sumér kőtáblák. Ez a kesernyés ízű ital már a kezdetekben is nagy megbecsülésnek örvendett, isteneiknek – közülük is elsősorban a termékenység istenének – a sumérok rendszeres söráldozattal tisztelegtek.
A sört megemlíti a 3900 éves Gilgames eposz, mely szerint Enkidu, a torzonborz, gyapjas vadember a kenyér és a sör fogyasztása révén vált emberré, és a sumer költemény – a sörfőzést patronáló istennő, Ninkasi tiszteletére – a legrégibb sörkészítési receptet is tartalmazza.
A sumer birodalom az i.e. 2. évezredben összeomlott, és utánuk a babilóniaiak lettek Mezopotámia urai. Kultúrájuk a sumérekéből származott, így ők is mesterei voltak a sörfőzésnek. Mai ismereteink szerint 20 különféle sört főztek, ezek közül nyolc tiszta emmerből, 8 tiszta árpából, és 4 gabonakeverékből készült. A babiloni időkben a sör zavaros és szűretlen volt. A szívószál elődjeként, szalmaszálat használtak söriváshoz, hogy a főzésnél keletkező meglehetősen keserű maradékanyagok ne kerüljenek a szájukba. A világos sört még a több mint 1000 km távolságra lévő Egyiptomba is exportálták.
Babilon legnagyobb uralkodóinak egyike, a törvényalkotó Hammurábi (uralkodott kb. i.e. 1792-1750), időszámításunk előtt a 18. században állíttatta össze kőbe vésett törvénytárát, amely egyebek között a sörfőzést, sörminőséget, sörkereskedelmet is szabályozta: "Ha a sörösasszony a sör értékét a gabona értékével szemben csökkenti, a vízbe kell vetni." A napi söradag a társadalmi helyzettől függően volt meghatározva. Például a közönséges munkásnak 2 liter, a közszolgáknak 3 liter, a vezető tisztviselőknek és a főpapoknak pedig 5 liter sör dukált naponként. Ezekben az időkben a sört nem árusították, hanem árpáért lehetett cserélni. A sörfőzés – akárcsak a kenyérsütés – a háziasszonyok feladatai közé tartozott.
Egyiptomnak is nagy vallásos és világi sörkultúrája volt, az időszámításunk előtti harmadik évezred közepéről ránk maradt képek pontos használati utasítást adnak arról, hogyan kell a sörcefre számára átgyúrni a lisztpépet, és a részekre osztott savanyított kenyeret. A Nílus vidékén élő fellahok még ma is így készítik a sört. A sörhöz datolyát adtak, hogy jobb íze legyen. A sörfőzés jelentőségére utal, hogy a „sörfőző” szóra külön hieroglifát alkottak. Leginkább Ozirisz termékenységistennek áldoztak sörrel.
A görögök és a rómaiak az egyiptomiaktól vették át a sörfőzés fortélyait. A borszőlő termesztését megelőző időkből a római természettudós, id. Plinius (23-79) a sör népszerűségéről számolt be a mediterrán térségben. Egyiptomban, a mai Németország egy részét is magában foglaló Galliában és Hispániában, azokban a régi időkben a sör számított a mindennapok italának, ami a víz szennyezettségének (mindennemű betegségek forrása volt a víz), másrészt pedig a sör olcsóságának, tápláló hatásának volt tulajdonítható.
Később Rómában a bor vált az istenek italává, a sört csak a birodalom perifériáin fogyasztották, ahol az éghajlat nem volt alkalmas a szőlőműveléshez. A rómaiak számára, akik szinte kizárólag csak bort ittak, a sör egy borzalmas, barbár ital volt. A római történetíró, Tacitus (55 k.-120), aki először írt egy hosszabb beszámolót a régi germánokról, a teutonokról a következőket mondta: „A teutonok árpából vagy búzából erjesztett borzalmas főzeményt isznak, amely csak nagyon csekély hasonlóságot mutat a borhoz.” Tény, hogy az akkoriban főzött sört nem lehetett tárolni, zavaros, és csaknem hab nélküli volt.
A legrégebbi bizonyíték a sörfőzésre német földön a korai hallstatti időszakból (i.e. 800 körül) származik, sörös amforát találtak a mai Kulmbach közelében. Néhány száz évvel Krisztus születése után a sör már alapvető kereskedelmi cikk volt. A régi németek a sört nem csak isteni áldozatnak tekintették, hanem – akárcsak az egyiptomiak – a saját élvezetükre is főztek sört, és fontos szerepet játszott a mindennapi életükben.
A sörfőzés monopóliuma az első évezred vége felé kezdett megszűnni, amikor a kolostorok figyelme egyre inkább a sörfőzésre irányult. A szerzetesek sörfőzés iránti intenzív érdeklődését az motiválta, hogy szerény ételükhöz tápláló és jóízű italt kívántak felszolgálni, különösen a böjti időszak során. Mivel a folyadék fogyasztását nem tekintették a böjt megsértésének, a sörfogyasztás megengedett volt. Innen kapta a sör a „folyékony kenyér” nevet. Az egyes kolostorokban a barátok igen nagy mennyiségű sört fogyasztottak, a történészek szerint a szerzetesek napi fejadagja elérte az 5 litert. Hamarosan a kolostorok több sört kezdtek főzni, mint a saját szükségletük, és idővel jól menő vállalkozásokká alakultak. A sört a kolostorok tulajdonában lévő kocsmákba szállították, később a sör kivitelére is lehetőség nyílt. A szerzetesek tudományos szintre emelték a sörfőzés művészetét, úgy tartják, hogy a mai Belgium területén található Brabant tartomány kolostoraiban használtak először a sörízesítéshez komlót.
A komló használatát először nem nézték jó szemmel (több helyen meg is tiltották), mert veszélyeztette a sörfőzdék monopóliumát, ugyanis akkoriban különleges – tölgyfamakkot, mirtuszt, rozmaringot stb. tartalmazó – fűszerkeverékkel ízesítették a söröket. E növényi keverékek közé olykor hallucinációkat kiváltó, vagy mérgező növények (beléndek, mandragóra) is bekerültek. Emiatt a sörfőző edénnyel kapcsolatban különféle babonák alakultak ki. A fő áldozatai e babonáknak a „sörboszorkányok” („sörfőző boszorkányok”) voltak, vagyis a sör által okozott mérgezésekkel a késői középkorban a különleges fűszerkeverékeket összeállító asszonyokat vádolták. Az utolsó ismert „sörfőző boszorkány” megégetésére 1591-ben került sor. A boszorkányüldözésnek a komló ízesítőként való elfogadása vetett véget. Ezzel a sör kevésbé romlandóvá vált, és a sörfőzési folyamat stabilizálódott. Ettől kezdve a sör ízben és megjelenésben kezdett hasonlítani a mai sörökre. A megbízhatóság, minőség és állag magas színvonalának garantálása érdekében IV. Wilhelm bajor herceg 1516-ban megalkotta a német sörtisztasági törvényt, mely kimondta, hogy a sörfőzéshez csak árpa (később malátával kevert árpa), komló és tiszta víz használható. Ez a sörtisztasági törvény a legrégibb, ma is hatályos élelmiszertörvény.
A sör a közép- és észak-európai népek mitológiájában is megjelent. A finnek nemzeti eposza, a Kalevala hosszabban ír a sör és a sörfőzés eredetéről, mint az emberiség keletkezéséről.
Az ősi skandináv eposz, az Edda szerint a bor az istenek itala volt, a sört a halandók, míg a mézsört a halottak királya országában élők fogyasztották.
A németalföldiek hiedelmében a sört a legendás flamand király, Gambrinus (alias Jan Primus, azaz I. János) találta fel. A német költő, Burkart Waldis 1543-ban, azt írja róla, hogy a sörfőzés művészetét Ízisztől, az egyiptomiak anyaság és termékenység istennőjétől tanulta. A legtöbben azonban Jean Sans Peurt (1371-1419), Burgundia hercegét - akit másképpen Gambriviusnak hívtak - tartják a karakter eredetének, akiről úgy vélik, hogy ő fedezte fel a komlóval főzött malátasört. A cseh legenda szerint viszont Radegastnak, a kölcsönösség szláv istenének találmánya e nemes ital.
A sörre a "sörszentek" – Soissonsi Szent Arnold, Metzi Szent Arnold, Szent Vencel, Szent Brigitta, Hildegard von Binden – vigyáztak, ugyanis a sörfőző szerzetesek természetesen védőszenteket választottak maguknak, hogy ezzel is elnyerjék Isten jóindulatát és segítségét munkájukhoz. Hogy főzeteiket megkülönböztessék, a kolostorok gyakran patrónusuk nevét adományozták sörüknek. A „sörszentek” életéhez különféle csodálatos történetek fűződnek.
Soissonsi Szent Arnold egy flandriai sörfőzde tetejének beomlása után imájával elérte, hogy az Úr megsokszorozza a megmaradt sört. A komlószedők patrónusának tartott híres belga szent egy alkalommal, mikor az apátság méhészetében kast szőtt, rájött, hogy a szalmát fel lehet használni a sör tisztításához.
Metzi Szent Arnold a legenda szerint véget vetett a pestisnek, amikor felszentelt egy sörös kupát, s az embereknek megparancsolta, hogy csak sört ihatnak és csakis a felszentelt korsóból.
Vencel herceg a cseh Premysl uralkodóház gyermekeként született, atyja a csehek második keresztény uralkodója volt. Mivel a cseh komló rendkívül értékes volt, halálbüntetéssel sújtott mindenkit, aki külhonba próbálta eladni azt. Így vált a cseh serfőzők védőszentjévé.Szent Brigitta az egyik legjobban ismert ír szent Patrik után. Nagylelkű, sörkedvelő nő volt, aki szekéren járta a vidéket. Gyógyított leprásokat, s amikor azok sör után kezdtek könyörögni, a piszkos, szennyezett vizet kitűnő sörré változtatta. Egy alkalommal pedig hordónyi sört szállított tizennyolc templomnak, ami elegendőnek bizonyult nagycsütörtöktől a húsvét végéig.
Hildegard von Binden, bencés apáca, Diessenberg apácafőnöknője, jól ismert gyógynövénygyűjtő és zenész volt. Már életében sokan szentként tisztelték. Felvilágosult nőként sikerült legyőznie a szociális, kulturális akadályokat, püspökök, pápák és királyok bizalmasa lett. Gyógyított gyógynövényekkel, értekezést írt a természetről, s a növények, fák, drágakövek gyógyító hatásáról. Tőle származik az egyik legkorábbi feljegyzés a komló felhasználásáról a sörgyártásban.
A „sörszentek” megjelenése előtt az egyház szemében, a mámorító élvezetet nyújtó, szerelmi ajzószerként ható sör szálkát jelentett, ezért tiltotta híveitől. Szerintük csak fajtalan némberek és boszorkányok isznak bájitalként, vagy tesznek szerelmi kenőcseikbe sört.
Az emberek ízlése és megítélése szerint, amíg a bor ünnepi italnak számít, addig a sör a kivételes helyzetek itala, ezt javasolják házasságkötés, keresztelő, házszentelés stb. alkalmából fogyasztani. Különösen a németek kedvelik a sört, úgy vélik a sörivás a hosszú élet titka. Farsangkor feltétlenül sört isznak. A Németországi Spree folyó völgyében élő szorbok, más néven vendek, pár száz éve még sörrel pecsételtették meg, ha valamire fogadtak, vagy zálogot adtak-kaptak. Titoktartás végett egyszer két sziléziai rabló sört löttyintett az asztalra, és abba mártották ujjukat. Német néphit szerint csütörtöki napokon az ősök emlékezetére, valamint a szellemek és tündérek számára egy meghatározott helyre vagy egy fa tövébe sört kell önteni. A svájci sörmanóról azt állítják, ha nem kapja meg söradományát, akkor kárt tesz a házban. Egykoron a belga asszonyok nemcsak a sütés-főzésben, hanem a sörfőzésben is versengtek egymással.
Gyógyszerként számos betegségre ajánlják, de elsősorban az ürömmel kevert sört javasolnak női bajokra, a citromfűvel ízesítettet depresszió ellen. Szerelmi varázslások alkalmával, a lányok, hogy elnyerjék a kiszemelt férfi szerelmét, egyszerűen a sörébe köptek.
Álomban sört látni vagy inni, boldogságot, homályt vagy ihletet jelez, de arra is utalhat, hogy az álmodó erős társadalmi életet él.
SPÁRGA (növény)
A feltehetően Ázsiából származó spárga tavasszal ujjnyi vastag, fehér, lilás vagy zöld hajtásokat - úgynevezett sípokat - ereszt, amelyek nagyon hasonlítanak a férfi falloszra. Régóta termesztett zöldség ez a vitamindús növény, elsősorban gyógynövényként ismerték már az ókori egyiptomiak, görögök, rómaiak. Egyiptomban májbetegségekre, a görögöknél vesebajokra ajánlották, valamint vértisztító hatása miatt javallották az orvosok. Kínában köhögés ellen vélték hatásosnak. Számos afrikai fajtáját dísznövényként termesztik. A magyar néphitben úgy tartják, aki sok spárgát eszik, annak sok szeretője lesz.
STRUCC
Az ókori Egyiptomban, Mezopotámiában és általában az arabok körében a strucc tisztátalan madár, és a káosz egyik megjelenési formája, sőt azt is felróják neki, hogy a tojó a tojások lerakása közben el-elhagyja fészkét. Ugyanakkor, mint mesebeli madár, minden madarak anyja, függetlenül attól, hogy nem tud repülni. A keresztényeknél azokat szimbolizálja, akik Istenre bízzák magukat.
Az Afrikában élő, nagytestű madár, noha röpülésre képtelen, ám ha megriasztják, nagy sebességgel képes futni; azt mondják róla, gyorsabb a versenylónál. A Biblia erről azt írja: „De hogyha neki ereszkedik, kineveti a lovat és lovagját.” Az arabok szerint viszont, amilyen gyors, épp olyan buta ez a madár.
A struccról azonban elterjedt, a sokat emlegetett struccpolitika, ami azt jelenti, ha nem tud elmenekülni, a homokba dugja a fejét, vagyis, a politikusokhoz hasonlóan, szándékosan nem vesz tudomást a közelgő veszélyről. Más elképzelés szerint a strucc nem is a homokba, hanem bokorba dugja a fejét, viszont ha vizet keres az oázisban, akkor kaparja a homokot.
Struccokkal álmodni rossz előjel, mert halálhírt, vagyis pusztulást jelent.
SÜTŐTÖK
Lásd: gyógymódok