F

FÁCÁN
Lásd: kilenc

FAGYOSSZENTEK
Pongrác (május 12.), Szervác (május 13.) és Bonifác (május 14.), vagyis a fagyosszentek meglehetősen rossz hírben állnak, ugyanis azt tartják róluk, hogy a fokozatosan melegedő idő után újra visszahozzák pár napra a hajnali fagyokat, ami egyetlen tavaszi növénynek sem kedvez.

A hagyomány szerint az i.u. 3-4. században élt három szentéletű férfi a keresztény hitéért halt mártírhalált, míg más források szerint a három szent azért fagyott halálra, mert ruháikat a szegényeknek adták. Bár - Pancratius, Servatius és Bonifatius néven - Dél-Németországban is fagyos időt hozókként tartják számon őket, egyes kutatók a fagyosszenteket magyar szenteknek nevezik. Némiképp emellett szól, hogy a magyar néphit számos legendát ismer a három férfiról: ezek szerint Pongrác kánikulában, a subájában megfagyott, Szervác a Tisza közepén víz nélkül megfulladt, Bonifácot pedig agyoncsípték a szúnyogok. Mivel ezért ők haragszanak ránk, bosszút esküdtek ellenünk, és évről évre visszajárnak, hogy tönkretegyék a termést. Fagyot ráznak, letarolják a veteményt, megdermesztik a földet, sok fájdalmat okozva ezzel az embereknek.

A fagyosszentekkel kapcsolatos néphit egyáltalán nem alaptalan, ugyanis május elején nagy a valószínűsége a sarkvidéki hideg légtömegek betörésének a Kárpát-medencébe, az ezzel járó derült időnek és az erős éjszakai lehűlésnek. A fagyosszentekhez kötődő hiedelem még helytállóbb lesz, ha figyelembe vesszük az 1582-es naptárreformot. Ekkor tértek át ugyanis a ma is érvényes Gergely-naptárra. Akkor a korábbi – még a Julius Caesartól származó - naptár pontatlansága miatt felgyülemlett 10 nap hibát azzal küszöbölték ki, hogy 1582. október 4-e után másnap október 15-ét írtak. Ettől kezdve tehát 10 nappal eltolódtak a dátumok a régi naptárhoz képest. A fagyosszentek időjárási szabálya viszont - Pongráchoz, Szerváchoz, Bonifáchoz kötődve - május 12-14. maradt ezután is.

Gyakran lehet hallani, hogy "korán jöttek az idén a fagyosszentek". Az előbbiek alapján tulajdonképpen május első napjaiban van a rendes idejük. Az éghajlati statisztika is több fagyesetet mutat ki erre az időszakra, és jóval kevesebbet a fagyosszentek tényleges napjaira.

"Sok bort hoz ám a három ác, (Pongrác, Szervác, Bonifác), ha felhőt egyiken se látsz!" - vallja a népi jövendölés. Több hasonló tartalmú rigmus is ismeretes, mint például: "Szervác, Pongrác, Bonifác, megharagszik, fagyot ráz!" vagy "Pongrác, Szervác, Bonifác, Zsófia is lehet gyász!" - ami arra utal, hogy Zsófia napja is hozhat fagyot, ezért egyes vidékeken a Zsófiákat is a rosszemlékű fagyosszentek közé sorolják.

A májusi fagy igen gyakran egy esztendő termését tehette tönkre, akár országos csapás is lehetett, így érthető, hogy a földműveléssel foglalkozók külön figyelemmel fordultak a jelenség felé. A kalendáriumok bölcsei ezért az alábbi tanácsot adták a gazdáknak: "Szervác, Pongrác, Bonifác, mind a fagyos szentök, hogy a szőlő el ne fagyjon, füstöljenek kendtök!"

Ám nemcsak Pongrác, Szervác és Bonifác május fagyosszentjei. Ugyanis van még egy: Orbán (május 25.), akinek a nevéhez szintén számos népi bölcsesség kötődik. Az orvosokon kívül a szőlősgazdák is figyelték az Orbán-napi időjárást, mert "ha Orbán nevet, a szőlő sír", vagy egy más megfogalmazás szerint: "savanyú lesz a bor, ha Orbán napja esős, édes, ha tiszta az idő." Hosszú távú prognózist mutat az a népi jövendölés, amely szerint "amilyen Orbán napja, olyan lesz az ősz".

FAGYÖNGY
A lombos fákon, általában tölgyfán élősködő, bogyótermésű fagyöngy, a kelta hagyomány mágikus erejű növénye. A druidák azért tisztelték, mert hitük szerint a mennyből hullott, s a tölgyfát, amelyen nőtt, az istenek választották ki. A kelta legenda szerint egy zivatarban Taranis, a mennydörgés istene varázsolta egy villámcsapással a tölgyfalombok közé.

A gallok hite szerint a fagyöngy, mágikus holdnövény, védelmez a világi gonoszságok ellen. A kelták a hosszú életű fagyöngynek varázserőt tulajdonítottak, örökzöld leveleiről feltételezték, hogy az örök életet jelképezi. "Holdtölte után a hatodik napon a kelták a fagyöngyöt nagy ünnepélyességgel lehozzák a fáról" - tudósít az idősebb Plinius (23-79), majd így folytatja: "Miután a fa alatt előkészítették a kellő áldozatot és a szent ételeket, elővezették a fehér bikákat, szarvukon koszorúval. Egy fehér ruhába öltözött pap felmászott a fára, és aranysarlóval levágta a fagyöngyöt, amelyet a lenn állók fehér köpenyben fogtak fel." Aztán leölték az áldozati állatokat, és imát mondtak.

A kelta druidákról fennmaradt ókori beszámolók szerint legfontosabb tennivalójuk a tölgyön élősködő sárga fagyöngy gyűjtése volt. A napfordulók alkalmával arany sarlóval aratták a fagyöngyöt, és ez a rítus a fél esztendő fagyöngyben megtestesült égi királyának (az emelkedő vagy hanyatló félév napistenének) uralma - és élete - végét jelképezte.

A régi rómaiak nemcsak a gonosz elleni védelemre használták a fagyöngyöt, hanem arra is alkalmasnak találták, hogy segítségével megszólítsák a szellemeket.

A germán mitológiában szerencsétlenséget hozó növény is egyben, ezzel oltotta ki az ellenséges Loki a fényességes ifjú isten, Baldur életét.

Az élősködő fagyöngy megfertőzheti a lombos fákat. Az eurázsiai fehér fagyöngy leggyakrabban alma-, nyár-, fűz- és hársfákon, valamint a galagonyákon lelhető fel, de olykor előfordul még az akácfán is. Néhány fa azonban, mint a puszpáng és a bükk, ellenáll neki. A tölgyeken ritkán található, ezért a fagyöngyök közül az ezeken a fákon nagy gombolyagokban élő hiperparazita a legértékesebb. Erről a fagyöngyről vélik azt már az ókor óta, hogy a fa nemi szerve, és ragacsos nedve pedig a tölgyfa ondója. Ezért, ha a fagyöngyöt levágják, az a fa ivartalanításával egyenértékű.

A fagyöngynek a népi gyógyászat gyógyhatást tulajdonított, vitustánc, nyavalyatörés ellen használták. Varázserejéről feltételezték, hogy véd az ártó szellemektől, boszorkányoktól, a betegségektől, mérgezésektől, sőt a villámcsapástól is, különösen, ha tölgyfán találták, ezt ugyanis szent fának tekintették.

Európa több részén még ma is élő néphagyomány, hogy a nyári napforduló idején fagyöngyöt gyűjtenek, mely összekapcsolódik a kelta papok, a druidák szertartásaiból megmaradt máglyagyújtás szokásával.

Az amulettként az ezüstbe foglalt fagyöngyszemek viselőjének bátorságot kölcsönöznek, ráadásul megóvnak a varázslatok ellen. A házban védelmet nyújtanak a tűz, a zivatar és a villámlás ellen. A fagyöngyből készített kivonat számos betegséget kúrál, ellenszere a mérgezéseknek, továbbá termékenységet hoz. A fagyöngyök termékenységet elősegítő szerként való használata feltehetően Angliából terjedt el egész Európában.

A Szent Iván éjszakáján szedett fagyöngy, feltéve, ha szakszerűen szedték le, azaz leginkább nyíllal lõtték le a tölgyfa ágáról, kiváló ellenszer rontás ellen, elűzi a gonosz démonokat. E célból felakasztották a házban és az istállókban. Emellett jósálmot is hozott, ha a párna alá tették, minden zárat kinyitott, és megmutatta a kincs helyét.

A régi Angliában, ha fagyöngy alatt találkoztak ellenséges harcosok, arra a napra felhagytak a hadakozással. Szerelemgerjesztő hatását kihasználva az angolok, hisznek abban, hogy a mennyezetre vagy ajtófélfára felakasztott fagyöngyág alatti csók megpecsételi a szerelmüket, és ebből házasság lesz. Egyébként, a fagyöngy alatt álló hölgy nem utasíthatja vissza, hogy bárki megcsókolhassa.

Fagyönggyel álmodni örömteli eseményeket és sok boldogságot jelez, de arra is utalhat, hogy az álmodót valaki a környezetében vonzónak találja.

FAHÉJ
A valódi fahéj Dél-Indiában és Sri Lanka szigetén őshonos örökzöld, 10-13 méter magas fa fiatalabb ágainak vörösesbarna, papírszerű belső kérge. Rokon fahéjfajtákat találhatunk Indonéziában, Vietnámban és Kínában is. A fahéj évszázadok óta az igazi egzotikus fűszer. Már a bibliai idõkben is használták mint illatszert és mint füstölőt, Egyiptomba és Júdeába eredetileg a föníciaiak importálták. Egyiptomban balzsamozó szerként és bûvereje miatt keresték, a középkori Európában vallásos rituálékhoz, ceremóniákhoz és ízesítõszerként használták.

A fahéj a kínai mitológiában az örök élet fája, aki fogyaszt belőle, egy életen át tartó boldogságra számíthat. Nemcsak ételízesítőként ismert, szívesen használják illatósítóként, az orvosok pedig a belőle nyert drogot és illóolajat megfázásra, emésztési zavarokra és menstruációs problémák enyhítésére ajánlják. A fahéjolaj a férfi nemi szervre kenve erotikus ösztönző szer.

FÁK
A fákról szóló hiedelmek már a természeti népeknél kialakultak, hisz a fák az életet, örök fejlődést, az állandó növekedést testesítik meg. A fák jelképezik az idő múlását, az isteneket. Védelmet nyújtanak a veszély ellen, gyógyítják a betegségeket és növelik a termékenységet, magukban hordozzák a férfi és a női jellegeket. Törzsüket a férfi fallosszal, odújaikat a női vaginával azonosítják. Kettős fa esetén az egyik a férfi, a másik a női szellemé, ezért láthatók egymás felé hajló fák, a fiatal szerelmesek sírján. Fákat ültetnek gyermek születésekor és a temetőkben. Egyes eredetmítoszokban az első emberpárt a Teremtő fából készítette.

Az egyik legismertebb fa - a Paradicsom közepén álló életfa - az örök életet, a halhatatlanságot hirdeti. A világfa gyökerei az alvilágból erednek, és az égig nyúlnak. Az égben gyökerező fa, pedig a szellemi alkotóerőt szimbolizálja. Kedvenc jelképe ez a mágusoknak. A tudás fájának gyümölcséből fogyasztott Ádám és Éva.

Apollón, a görög olümposzi isten nemcsak a babérfát kedvelte, de vonzódott a tölgyfához, az olajfához, a ciprushoz, a borostyánhoz is. A csodaszép Adónisz, akinek az anyját az istenek világfává változtatták, egy mirhafa törzséből jött a világra. Egy másik görög istenség, Attisz anyja egy mandula- vagy gránátalmafa gyümölcsétől fogant. A nemzésre képtelen Attisz véréből, miután meghalt, tavaszi virágok és fák fakadtak. A skandináv istenek életre keltettek két fát, a kőrisfából lett Askr, a szilfából pedig Embla, a két első ember. A magyar népmesék gyakori szereplője az égig érő fa, és a hős sokszor egy csodálatos fa tetejére felmászva nyer szabadulást.

Indiában a fákat az istennők inkarnációinak tartják. Ha gyerek születik, a család ültet egy fát a gyerek nevében, mire felcseperedik, a fa is meghozza a gyümölcsét. A városokban a fákat úgy tisztelik, mintha szentélyek lennének, számos fa törzsében megtalálható a három vallás szimbóluma: egy kicsiny kereszt, egy apró hindu templom és egy parányi mecset. Az út menti fákat virágfüzérekkel díszítik fel. Egyesek úgy tartják, hogy a fák a szent Szómának, az istenek eledelének maradékai.

Az írek a fákat mágikus képességekkel, sőt emberi tulajdonságokkal is felruházták, azt gondolták, hogy a fák képesek emlékezni, és megfelelő körülmények között tudnak kommunikálni az emberekkel. Annyira csodálták a fákat, hogy megbüntették azt, aki elfogadható ok nélkül kivágott egyet közülük.

A fákról feltételezik, hogy energiát adnak, gyógyerő lakozik bennük, s hogy titkokat rejtenek magukban. Angliában a szilfát a manókkal társították. A kelták legkedveltebb fája a tölgyfa volt. A nyírfa fehér, mint a világfa. A fűzfa a szomorúság, elmúlás fája. A karácsonykor elégetett kőrisfa szerencsét hoz a családnak. A belőle készült szerszámokkal keményen lehet dolgozni, s az a kocsi, amelynek tengelyei kőrisből vannak, nagyon gyorsan halad.

A pálmafa a dicsőséget és a becsületet hirdeti, koronája hasonlít a Naphoz. A fügefa a buddhisták szent fája, hiszen Buddha egy fügefa tövében világosodott meg. A görögök akácfából készített amulettet viselnek, fájdalomcsillapítóként a beteg testrészt akácfadarabbal dörzsölik be. A berkenyefából jósolni lehet, és virágzatának főzete gyógyítja a májproblémákat. A hársfa a titkos istenek, a keresztények körében Szűz Mária kedvelt fája. A hársfa alatt alvó személy megálmodja a jövendőt. A pozitív kisugárzású hárs fájából fakanalakat faragnak, bölcsőket készítenek. Mogyorófa vesszőjéből készül a varázslók varázspálcája, mogyoróvesszőt használnak a démonok ellen, vízkereső varázsvesszőként a villás alakú ág a megfelelő. A tiszafa a kelták nagy tiszteletnek örvendő fája, a titkos tudományok és a holtak örökkévalóságának szimbóluma. A legkorábban virágzó mandulafát, a zsidók ébernek nevezik, egyben isten kegyének jelképét látják benne. Mohamed a jó muszlimot pálmafához hasonlította és kijelentette, hogy a faültetés helyettesíti az adakozást. Szavait különösen a törökök fogadták nagy tisztelettel, akik – miután áttértek az iszlám hitre - fákat ültettek a gyermek születése napján, az ifjúvá serdült fiú katonai szolgálatba vonulásakor, az esküvője alkalmával és a család halottjainak az emlékére.

A lombhullató fák az örök megújhodásra, az újjászületésre utalnak, az örökzöld fák, mint például a fenyők és ciprusok a hosszú életet, a halhatatlanságot hirdetik. Délkelet-Ázsiában a ciprus az elvesztett lény iránti elkeseredettséget, a halál el nem múló bánatát jelképezi, egyben az újjászületést, és az e feletti örömöt is reprezentálja. Ciprusból ered Aphrodité egyik neve, a Kűprisz, és Ciprus szigetének a neve is. A régi zsidók egyik ünnepükön ciprusból és mirtuszból építették a sátraikat. Az iszlám hitvilágban a jujubefa a hetedik égben nő. A Himalája tövében lévő jujubefa erdőben élt a két híres szent, Nárada és Nárájana. A Pandzsábban lévő Amritszári Aranytemplomban levő jujubefát szomorúságűző faként tisztelik. Európában is elterjedt szokás a gyermek születésekor fát ültetni, ugyanis, ha a későbbiekben megbetegszik a gyerek, átemelik az "életfája" két ága között, ettől új erőre kap és meggyógyul. Keleti országokban hisznek abban, hogy a sírokon nőtt fákban az elhunytak szelleme él, ezt szolgálja a halottra emlékeztető fakereszt és sírfa is.

Gyakorta használnak termékenységet jelző fákat vagy faágakat, vannak zöldág-hajtatások, mint például a Katalin-ág, Borbála-ág, de elterjedt szokás a májusfa állítása is.

Török hiedelem szerint, ha a kályhában vagy a kemencében égő fa pattogó hangokat hallat, akkor valaki pletykál a ház lakóiról. Le kell kopogni a fán, háromszor alulról felfelé, a szóbahozott jó szerencsét, nehogy a gonosz szellemek romokba döntsék és elvigyék. Nem tanácsos fát vágni növekvő hold idején. Az újhold idején vágott fa gyorsan elég. Viszont a fogyó hold idején vágott tűzifa tovább ég.

Az ókori Rómában az az ifjú, akit átvittek egy juharfa ágai között, egészséges, hosszú életre számíthatott. Aki fa alatt nagyon sós ételt fogyaszt, a fa halálát okozza, mondják a thai emberek. A Lousiana államban lakó cajunok pedig megfigyelték, ha hullanak a faágak az erdőben, belvíz vagy árvíz várható.

Buja, zöld fákról álmodni új reményeket, vágyakat és változást jelent, de erőt és stabilitást is kifejezhet. Az álmodónak több figyelmet kell fordítania magára. A fáramászás álma a kitűzött célok elérését ígéri, míg a mászás nehézsége e célok elérésének a sebességére utal. Aki álmában favágással tölti az idejét, az energiáját és a pénzét értelmetlen dolgokra fecsérli. Kidőlő fának a látványa az álmodót arra figyelmezteti, hogy elvesztette a lába alól a talajt, és rossz irányba halad.

FÁKLYA
Lásd: lámpa

FAKÚSZÓ
Ez az ökörszemnél is kisebb testű madár, ügyesen kúszik a fákon, miközben a fa repedéseiből kiszedegeti a legapróbb bogarakat is. Nevezik még famászónak és hívják fatetűnek is. Egy texasi babona szerint, ha egy tasakba tizenhárom fakúszót tesznek, és ha ezt a gyerek nyakába akasztják, meggyógyítja a gyerek ajkán a herpeszt és kipállott száját.

FALEVÉL
Lásd: fák

FALLOSZ
A régi görögök a férfi nemi szervet, a falloszt a teremtőerő megtestesítőjének, a termékenység és az érzéki örömök fokmérőjének tartották. Újévi ünnepek orgiáin imádatuk tárgya volt. A görög és a római Dionüszosz (Bacchus) ünnepén falloszjelmezbe öltöztek a férfiak, a hölgyek pedig, mint szent jelképet, ember nagyságú fallosz-szobrokat hordoztak a körmenetben, miközben érzéki táncot lejtve, óriási nemi szerveket simogattak, dédelgettek. Falloszalakú süteményeket sütöttek ünnepi lakomáikon. Az ókori Athénban a kapuk melletti oszlopokat középtájt falloszt ábrázoló rajzolatokkal ékítették, az oszlopfőkön pedig Hermész isten feje díszelgett. Délosz-szigetén a nevezetes Apollón szentélyhez vezető utat mind a mai napig termetes méretű falloszok övezik. A görög Priaposznak feltűnően nagy nemi szerve volt, sőt egy verzió szerint két fallosszal rendelkezett. Héraklész hérosz egyetlen éjszaka ötven királylánnyal szeretkezett. Sátánról pedig azt tartják, hogy nemi szerve a pokol tartóoszlopa.

Az ókori Itáliában a fallosz a nemzőképesség, a bőség, a siker és a boldog élet jelképe volt. Pompejben a házak bejárati kapuit terrakotta táblákkal díszítették, amelyen egy nagy fallosz és a következő felirat volt: „Itt lakik a boldogság”. A ház folyosóin a görög nagy falloszú istent, Priaposzt ábrázoló falfestmények.

Az ókori Egyiptomban a fallosz jelképezte a hatalmat, a férfiasságot. Termékenységistenük, Ozirisz még holtában is potens volt. Indiában ugyancsak nagy tiszteletbe tartották és tartják Siva isten állandóan meredő, erekcióban lévő péniszét, a lingamot. A nemzőképes Krisna istenről meg azt feltételezik, hogy szeretőinek száma ötszáz volt. Japán egyik ünnepén a nők – mind a mai napig, a legkisebb szégyenérzet nélkül - sokméteres falloszokat ábrázoló szobrokat hurcolnak magukkal.

A fallosz szimbolikája a bot, a pásztorbot, a kard, a tőr, a jogar. A királyok jobbján a jogar jelképezte a péniszt, az országalma pedig a női nemi szervet, a vaginát. Ez kettősség jelentette a férfi aktivitást, akaratot, uralmat, illetve befogadó, megtartó női passzivitást.

Az óegyiptomiak szerint a fallosz a testmagasság egyhatodát teszi ki. Új-Guineában a bennszülötteknek közösségi pénisztokjuk is volt, amelybe 300 levágott férfihere fért. A thaiföldiek pedig úgy gondolják, hogy orrméretük árulja el péniszük nagyságát. A thai férfiak, hogy fokozzák partnerük élvezetét, a péniszük bőre alá műanyag gyöngyöket ültetnek.

FARKAS
Mivel a farkasokról feltételezték, hogy az ősember ellenségei voltak, rajtuk maradt a megbélyegzés, hogy a gonosz megtestesülései. A középkorban a farkasoknak mágikus erőt tulajdonítottak, a lapp sámánok farkassá változtak, a tunguz varázslókba a farkas szelleme költözött. A skandináv mitológiában Loki isten szörnyfiát, Ódint a világvége előtt, felfalja Fenrir, a gigantikus farkas. Ódin fia bosszút áll apjáért, a farkas száját kettéhasítja, és szívébe kardot döf; a harcias szüzek, a valkürök, amikor részt vettek a csatákban, farkasháton lovagoltak. A kelták égi farkasa, azért nyelte le esténként a Napot, hogy sötétség boruljon a Földre.

Negatív szereplőként, mint ragadozó jelenik meg a farkas, a Piroska és a farkas mesében, félelmet keltve a gyerekekben. A keresztények körében az ártatlanság jelképének tartott bárány ősi ellensége a farkas, akiről kegyetlenséget és alattomosságot feltételeznek. Az Egyesült Államokban élő vinebégók legendáriumában szereplő prérifarkas két mellső lába egy bölény megnyúzása közben összeveszett egymással, és a veszekedés alatt mindkét mancsát össze-vissza kaszabolta.

Az Észak-Kínában honos farkas a kegyetlenség, a kapzsiság és a mohóság jelképállata. A "farkas szívű" kifejezéssel a mindenkin átgázoló, harácsoló embereket illették. Egy közmondás szerint: "Jobb elejteni tíz tigrist, mint egy farkast", amely arra utal, hogy a tigris magányos állat, ám a farkas esetében félő, hogy falkatársai megbosszulják.

Pozitív értelemben jól ismert, mint a gondoskodó anya, a capitoliumi nőstény farkas, aki Romulust és Remust, a törvénytelen ikreket táplálta tejével. Egyes belső-ázsiai turkomán népeknél a farkas szentállat, gyakorta a nemzetség, a nép ősét tisztelik benne.

A nép hiedelem szerint, megsántul az a ló, amelyik egy farkas lábnyomába lép. Egykoron azt hitték, hogy farkasszemet nézni egy farkassal vakságot okoz. Egy másik babona azt mondja, hogy a vadászat előtt a farkasok megélesítik körmeiket.

Sok helyütt a döglött farkasokat a falu szélén kaparták el, hogy ezzel riasszák el a többi farkast. De előfordult, hogy a lelőtt farkasok bundáját a kerítéslécekre aggatták ki, hogy a portától távol tartsák a ragadozókat.

Régen az erdőben magányosan sétáló vagy túrázó emberek számára kőből óvóhelyeket emeltek, hogy megóvják őket a támadásoktól. Az ezeken vágott kémlelőnyílásokat hívták farkaslyuknak.

A népi gyógyászatban, a farkas különböző szerveit gyógyszerként használták. Porított farkas májat ajánlottak a szülés megkönnyebbítésére. Amulettként a farkas jobb mancsát nyakban viselték, hogy kigyógyuljanak a daganatos betegségből.

Az álomfejtők úgy vélik, farkassal álmodni, némaságot okoz.

FARSANG
A német Farsching szóból eredő farsang, vízkereszttel kezdődik és hamvazószerdáig tart. Mivel a hamvazószerdával kezdődő nagyböjtöt valamikor nagyon szigorúan vették, ennek ellensúlyázására alakulhatott ki a böjt előtti nagy evésekkel, ivásokkal tarkított lakomák tartása, mulatozások szokása, a farsang. Ezért is nevezik a duhaj farsangot az ördög ünnepének.

Számos népszokás fűződik a farsanghoz, ezekben szerte Európában a tavaszvárás, és a tavaszkezdő örömünnepek - a görög dionüsziák, a rómaiak bacchanáliák, a szláv Pechta, s a germán Holda ünnepek - ősi emléke lelhető fel.

Valamikor a farsang akkor kezdődött el, amikor szombat este, kiásták azt a palack bort, amelyet az előző évi legényavatáskor ástak el a kocsma földjébe. A vidéki fiatalemberek farsangkor gyakran beöltöztek valamilyen álöltözetbe, állatot utánzó maskarába. A lányok fiú, a fiúk pedig női jelmezt öltöttek, de gyakran öltöztek kéményseprőnek, papnak, katonának is. Voltak, akik arcukra kormot vagy lekvárt kentek, vagy arcukat tök álarccal fedték el. A városi embernek a farsang a bálozások időszaka, elsősorban az álarcos bálok divatosak.

A farsang utolsó szombatjától húshagyó kedd éjfélig tartó időszakot farsangfarkának nevezik, a hét hátralévő részét pedig csonkahétnek hívják. A farsang utolsó csütörtökje a hamvazószerdát követő kövércsütörtök, melynek többféle elnevezése van, hívják csonka-, zabáló-, torkos-, tobzódó csütörtöknek. Ezen a napon fogyasztják el a farsangi maradékot, ráadásként még sütnek és főznek is, annak reményében, hogy az évben bőséges lesz a termés. A jellegzetes farsangi fánkot meg azért fogyasztják, hogy a vihar ne rongálja meg a háztetőt.

A sok farsangfarki evés-ivás, lármás és táncos mulatozás az ősi gonoszűzésből és természetvarázslásból ered, ilyenkor a parasztasszonyok tánc közben magasra ugranak, hogy a kenderük magasra nőjön. Farsang végén volt a tuskóhúzás, a főleg a Dunántúlon ismert szokás, mely a házasságkötési idény végéig férjhez nem ment lányok kicsúfolására szolgált. Ahhoz a leányhoz, aki a farsangi báli szezon végéig pártában maradt, egy fatuskót vagy farönköt kötöttek, melyet szégyenszemre végig kellett vonszolnia a falu utcáin.

FÁTYOL
Lásd: esküvő, ruházat

FEBRUÁR
A február elnevezés a régi római naptár februariusából származik, amely az e hónap 15-ére eső Februárról, a megtisztulás ünnepéről kapta a nevét. A februárt régente télutó vagy böjtelő hónapnak hívták, mivel hamvazószerda, vagyis a böjtfő, valamint az előtte álló három vasárnap túlnyomó részben a február hónapra esik.

A Csízió szerint "Bőjtelő-hóban őrizd meg magadat minden hevesítő nedves eledelektől, káposztától, salátától és goromba nehéz emésztésű húsoktól. (...)Szemeidre gondot viselj, hogy meg ne homályosodjanak, ahhoz pedig szolgál a köménymag, kapor és ópium-mag, reggeli hányás, azonképpen a fürdőt is, a lúdhúst és kék káposztát eltávoztasd, étkeid füvekkel legyenek timporálva; a sebes hidegek ártanak. Farsangkedden, Istennek nevében plántálván, amennyit fénylik a nap, annyit fénylik az egész hosszú böjtben; ha reggel jól fénylik, a tavaszi vetéseknek jó termését mutatja."

"Mely gyermek Böjtelő-hónak estéjén születik e világra, annak a teste holta után épen megmarad az ítélet napjáig, és el nem rohad, azonképpen épületre való fa, mit azon nap levágnak, soha meg nem rothad. Amely gyermek a Böjtelő-hóban születik e világra, sima szájú lesz, kérkedő, csacsogó, mindenkor csak szeles gondolatú, és más embereket vakmerően ítélő, gazdaság-szomjazó, és mindenkor jó cselédes gazda lesz; egész életének folytában bujdosás kell kedvének."

A februári ünnepek közül 2-án van Gyertyaszentelő. Ezen a napon a régi rómaiak gyertyás, fáklyás felvonulással ünnepelték a tavasz kezdetét. A keresztény egyház átvette a gyertyás kultuszt, ezért ezen a napon hívő katolikusok szentelt gyertyával világítanak. Az egyik legismertebb időjárásjóslás ehhez a naphoz kötődik: kérdés, hogy e napon kijön-e a medve a barlangjából. Azt mondják, hogy ha meglátja az árnyékát (napos idő van), visszamegy, mert a tél még sokáig tart.

Február 3-án van Balázs napja, aki a diákok patrónusa volt. Ezen a napon a pap a gyerekek álla alá tesz keresztbe két gyertyát, hogy ne fájjon a torkuk. A történet úgy szól, hogy Balázs püspöknek, amiért megmentett egy fiút a torkán akadt halszálkától, a fiú anyja hálából kenyeret és gyertyát adott. Egy másik balázsolással kapcsolatos hiedelem szerint, a torokfájósokat parázsra vetett alma füstjével gyógyítják meg, ugyanis ez a füst elűzi a betegséget okozó gonoszt.

Bálint nap (február 14.) a szerelmesek napja, ha hideg, száraz az idő, jó termés várható; Julianna napján (február 16.), ha esik a hó, megenyhül a tél. Dorottya (február 6.) névnapjához fűződő időjárásjóslás, „Ha Dorottya szorítja, Julianna tágítja”, mármint a fagyot. Zsuzsanna napján (február 19.) megszólal a pacsirta, elviszi a havat, zöldellni kezd a mező. Üszögös Szent Péter napja (február 22.) szerencsétlen nap, amibe belekezdenek az üszkös lesz. Mátyás napján (február 24.) „Ha Mátyás jeget talál, akkor töri, ha nem talál, akkor csinál.” Ha ezen a napon a halászok csukát fognak, szerencsés ómen, „Mátyás csukája” ugyanis egész esztendőre sok halat ígér.

FECSKE
A fecskének sokféle jelentése van, jelképe a jónak, a boldogságnak, a hűségnek. Az egyiptomi Ízisz fecskeként eredt férje, Ozirisz keresésére. A keresztények körében az éhes fecskékhez hasonlítanak azok, akik segítséget kérve Krisztustól, imával fordulnak hozzá.

A görög mitológiában a fecske Aphrodité szent madara. Egyik mítoszuk a következőképpen meséli el a pacsirta, a fecske és a búbos banka hangjának történetét. Amikor Prokné férje, Téreusz beszeretett felesége húgába, Philomélébe, azt hazudta neki, meghalt az asszonya. Miután feleségül vette, kivágta Philomélé nyelvét. Eközben jelentkezett Prokné, aki megölte férjétől született fiát, Itüszt, s a húsát feltálalta Téreusznak, amikor az rájött, miféle húst evett, üldözőbe vette a menekülő lánytestvéreket. Könyörögésükre, az istenek mindhármukat madárrá változtatták. Proknéből pacsirta, Philoméléből fecske, Téreuszból búbos banka lett. A madárrá változott Prokné állandóan azt csipogja "Itüsz, Itüsz", mire Téreusz azt kiáltja "Hol van? Hol van?"

A magyar néphit szerint a fecskék ősszel a nádasokba húzódnak, s télire halakká változnak. Tavasszal újra fecske lesz belőlük. Hasonló hiedelem él a kínaiak körében is, szerintük a telet a tengerben kagylóként vészeli át, és minden tavasszal visszaváltozik eredeti formájába. A fecske a gólyához hasonlóan, szerencsét és boldogságot hozó madár. Azt mondják, akiknek ereszük alatt fecske fészkel, szerencsések lesznek. Ha beteg ember házába száll a fecske, gyógyulást, ha a fiatal házasokéba, boldogságot jelent.

A fecske előhírnöke az újjászületésnek, a kedvező változásnak, előfutára a reggelnek, a napfelkeltének és a tavasznak. A közmondás úgy szól, "Egy fecske nem csinál nyarat." A népi megfigyelés szerint a fecskék megérkezését és elköltözését viharok kísérik.

Görögországban a gyerekek a tavasz jöttét, fecskéket utánzó ficserkéléssel köszöntik. Egy fennmaradt görög szöveg szerint: "Odanézz, fecske! Igen, fecske, Héraklészre esküszöm! Megjött! Itt a tavasz."

Ellenben a tengereken túlról érkező fecskéknek más a megítélésük, ők azok, akik az élet és a halál, az idegen föld és a hazai föld között közvetítenek, ezért ezek a fecskék az élet reménytelenségét és rövidségét szimbolizálják. A fecskével kapcsolatban egyéb negatív értelmű előjelek is léteznek; az ablakon beröppenő fecskéről halál előhírnökének tekintik, a tehén alatt átszálló fecskéről pedig azt hiszik, hogy a tejet véressé változtatja.

A fecskéről számtalan szólásmondásunk van: a legismertebb, az előbb említett, az egy fecske nem csinál nyarat; de ismert a csacsog, mint a fecske; nem jó verébnek fecskével perlekedni; nyári szállásért nem telel veled a fecske; hírmondó fecske tavaszt énekel; nem sirat egy fecskét egy nyár, idővel a fecske még házadra szállhat; elmegy a fecske, marad a túzok.

A fecskék, több nép elképzelésében úgy szerepelnek, mint a szurkáló nyelvű, fecsegő asszonyok. Időjós madárként, az alacsonyan röpködő fecskék esőt jeleznek. Balszerencsés jelnek minősül, a többi állathoz hasonlóan, egy fecske elpusztítása.

FECSKEKŐ
Az ókori hiedelem szerint ez a mágikus kő a fiatal fecskék testében képződik. Azokban a fecskékben található meg, amelyek szerelmesen „csókolóznak”. Id. Plinius (23 – 79) római tudós szerint a chelidonianak (fecskekőnek) két fajtája van, az egyik fecskeszínű és vörös, a másikban a vörös színt fekete pettyek tarkítják. A vörös fecskekő hatásos szer a magas láz és a holdkórosság ellen. Kellemes, jó társalgó ember lesz abból, aki a baloldalán vászonkendőbe kötve vörös fecskekövet hord. A fekete pöttyös fecskekő a jó üzletek nyélbeütéséhez nyújt segítséget. Ugyancsak kendőbe burkolva, a kereskedők számára is hasznot hoz.

A fecskekő talizmánként a nyakban hordva csillapítja a haragot, megértővé tesz. Tisztább fényű lesz a szeme, élesebb a látása annak, aki olyan vízből iszik, amelyben korábban fecskekövet áztattak. Ha a salátalevélbe fecskekövet göngyölnek, romlani fog az illető látása, sárga ruhába bagyulálva viszont megvéd a súlyos betegségek ellen.

FEHÉR
Lásd: színek

FEJVONAL
Lásd: tenyérvonalak

FEKETE
Lásd: színek

FEKETE RETEK
Lásd: gyógymódok

FEKETERIGÓ
Erről az eleven, kedves, fekete tollazatú, szépen daloló, rézorrú rigónak is nevezett madárról meglehetősen rossz kép alakult ki. A keresztények azt feltételezik róla, hogy a feketerigó a testi csábítás, a paráznaság megtestesülése, bűnre kísértő ördögi lény. Régi hiedelem szerint, hogy a feketerigó a halál egyik előhírnöke. Bár a madár megítélése náluk sem egyértelmű, az angolok kifejezetten szerencsésnek tartják, ha a feketerigó a házukra vagy a házuk közelébe épít fészket.

A népi hiedelem szerint viszont, ha két feketerigó ül egymás mellett, az már valami jónak a jele. Két kis szólásmondás meg úgy szól: Igen örvend a rigó, felel neki a szajkó; nem sirat egy rigót a nyár.

FELAJÁNLÁS
Lásd: füstölők, kínai újév

FELTÁMADÁS
Lásd: húsvét

FÉMEK
A nagy elektromos- és hővezetőképességgel, nyújthatósággal és alakíthatósággal, valamint magas fényvisszaverő-képességgel jellemzett fémek egyik legrégibb meghatározása a középkor híres alkimistájától, Gebertől (teljes nevén: Abu Abdallah Dsafár ibn Muhammed al Szadik, i. u. 699-765.) származik, aki fémeknek az egymással keverhető, megolvasztható és minden irányban nyújtható testeket tartotta. Hozzá hasonlóan az alkimisták többsége a fémeket két alapanyagból - kénből és kénesőből (higany) - állónak gondolta. „Az első a színt, a második a fényt, nyújthatóságot és olvaszthatóságot kölcsönzi. Vagyis minél durvábbak és tisztátlanabbak ezek, annál nemtelenebb a fém, tehát csak tisztítani, finomítani kell őket, hogy a nemtelen fémek nemes fémmé (arannyá, ezüstté) váljanak.” – olvashatjuk a Pallas nagy lexikonában.

A fa- és kőeszközök használata után a fémek felfedezése és megmunkálása a korábbinál hatékonyabb élelemszerzést és fegyverkészítést eredményezett, ezért a fémek eredetileg a hatalom, az erő, a gazdagság kifejezői voltak, a nemesfémeket ékszerek készítéséhez, ruhák díszítésére használták. A fémmegmunkálás mestereit, a kovácsokat nagy tisztelet övezte.

A Gebertől idézett vélekedés általánosan elfogadott volt, „tisztaságuk” és egyéb tulajdonságaik alapján a fémek között sorrendet állítottak fel; a hierarchia alján az alacsony olvadáspontú, „tisztátlan” ólom, tetején az ezüst és az arany álltak.

A fémek értéke szerinti sorrendben következnek egymás után a különböző világkorok is. Az aranykor a földi Paradicsom, az ártatlanság, a tökéletes harmónia időszaka, amikor Kronosz uralkodott. Az ezüstkorral már vége szakad az örök tavasznak, az ember megismeri a jót és a rosszat, s az ítéletet. A vaskort már a pusztulás jelenetei jellemzik.

Kínában a fém az öt elem egyike, de ugyanez szó gyakorta aranyat is jelent. A fémhez az égtájak közül a nyugat, az évszakok közül az ősz, a színek közül a fehér kapcsolódik. A legértékesebb fémnek régen az ezüstöt tekintették, a szertartásokon használt eszközök anyaga a bronz volt. A fémek, mint a fegyverek alapanyagai, a hatalmat is jelképezték. Az ércek közül a magas higanytartalmú cinóbert tartották a legtöbbre, amelyet, mint varázserejű anyagot, az elixírkészítésnél is felhasználtak.

Az ősi Skandinávia pogány lakói valamikor erősen hittek egy, a vas és acél megmunkálásában jártas, törpe iparos nemzetség létezésében, akik harci szerszámokat, eszközöket gyártottak a földalatti műhelyeikben. Mitológiáikban ezek az apró mesteremberek magányos sziklákon laktak, és a néphiedelem szerint, ha valaki véletlenül összeakadt valamelyikükkel, elég volt, ha gyorsan egy fémdarabot dobott a törpe és a lakóhelye közé, ezzel megakadályozta, hogy visszatérhessen az otthonába, és ezt követően bármit kívánt, a kívánsága teljesült.

A francia kanadaik a szentjánosbogarak ellen – akikre, mint a sátán apró fényes lurkóira, különösen babonás szemmel tekintettek - a vasat és az acélt tekintették a leghatékonyabb védelemnek. A legközelebbi kerítésbe (palánkba) egy kést vagy egy tűt szúrtak, abban a hitben, hogy ezzel megvédelmezik a későn érkező vendégeket ezekkel a rovarokkal szemben, ugyanis azok, vagy megsértik magukat a késsel, vagy a tű fokán való áthaladás próbálkozásaitól annyira kimerülnek, hogy átmenetileg veszélytelenné válnak.

Bár általánosan elterjedt elmélet volt, hogy a vas a meteoritokból származik, vagyis földönkívüli eredetű, az ókor népek a felfedezését a kedvenc isteneiknek vagy mitológiai hősüknek tulajdonították: az egyiptomiak Oziriszt, a rómaiak Vulcanust, a teutonok pedig Wodant vagy Odint tisztelték ezért.

Kezdetben a vas használata - színtelen külseje és merevsége miatt - korlátozott volt a művészetekben. Emellett a rómaiaknál bizonyos vallási előítéletek is e fém ellen szóltak, melynek használatát számos szertartásban tiltották. Ennek fő oka az volt, hogy a vasból (acélból) készült fegyvereket – kardokat, késeket, harci bárdokat, lándzsahegyeket stb. – tartották felelősnek a vérontásért.

A Közel- és Közép-Keleten dzsinnekként ismert mitikus démonok állítólag már a vas puszta nevétől is elmenekültek; és az arabok, amikor a sivatagban rájuk tört a számum, a gonosz szellemek távoltartására a „vas, vas” szavakat kiáltották. Mivel dzsinnek a kőkorszak teremtményei voltak, logikusan feltételezték a vasról, hogy ártalmas rájuk.

Skandináviában és a többi északi ország hiedelemvilágában a vas hagyományos védőtárgy a varázslók mesterkedései ellen.

Rontáselhárító fémként használták a kínaiak is, a rájuk vadászó női démonok elűzése érdekében, a ruhájukon kívül kabalatárgyként egy kis ekevasat hordtak, és egyes fákba hosszú vasszögeket vertek.

A írek amulettként hajlított lópatkó-szögeket akasztottak gyermekeik nyakába, a teuton folklórban általánosan elfogadott volt az a babona, hogy a véletlenül talált lópatkószög a tűzhelybe beverve elősegíti, hogy az ellopott javak visszakerüljenek a jogos tulajdonosukhoz. Írországban a vasat még a 19. század végén is szentnek és szerencsét hozónak tartották.

Fémről álmodni erőt és szilárd jellemet jelez, de szimbolizálhatja a társadalom embertelen oldalát is.

FENE ASSZONY
A népi betegségszemléletre jellemző volt, hogy minden bajnak igyekezett megadni az okát. Ha ennek valami külső jele (pl. sérülés, ütés, erőltetés) volt, ez nem okozott különösebb problémát. Ha viszont a bajnak nem volt közvetlen magyarázata, azt gondolták, hogy a betegséget természetfölötti lények, vagy rontó személyek (pl. csak boszorkányok), vagy a beteg testébe férkőző betegségdémonok okozták. Erre ma már csak bizonyos betegségnevek, illetve szitkozódások szavai, pl. a fene, guta, nyavalya, íz, mirigy stb. utalnak. Ráolvasásoknál gyakorta esett szó egy kellemetlen szellemlényről, bizonyos „Fene asszonyról”, aki a „fene eszi, fene rágja, fene viszi el, fészkes fene, fekete- és veszett fene stb.” kifejezések feltételezett szereplője. Személye a legelterjedtebben a „fene egye meg” átkunkban maradt fenn.

Régen kifejezetten betegségre vonatkozó szitkozódások is voltak, ezekben az esetekben a fene a fekélyre, gennyes sebre vonatkozott, ilyenek a „rosseb egye meg” vagy a „fene a pofádat”. A guta kifejezés agyvérzésre, szélütésre, a nyavalya pedig epilepsziás rohamra utalt.

FENG-SUI FÖLDJÓS
Lásd: ház

FÉNY
Lásd: gyertya, lámpa

FÉNYKÉP
Lásd: haláljóslás

FENYŐFA
A fenyő feltehetően már az emberiség őskorában is mágikus fa volt. Örökzöld ágai a téli napforduló utáni világosságot, az újjászületést, a meleg és a fény visszatértét, a rontó szellemek kiűzését hirdetik. Szimbolizálják az életerőt, az állandóságot, a hosszú életet, a halhatatlanságot.

Az erdei fenyőnek elsősorban Japánban és Kínában nagy a kultusza. Hitük szerint az élők testét és a holtak lelkét erősíti. Egy régi kínai monda szerint a fenyőfa adott élelmet és szolgált orvosságként a hegyekben élő, filozófiával és orvostudománnyal foglalkozó, hosszú életkort megélt taoista szerzetesek számára. A párban növekvő fenyők a házasságban töltött boldogság jelképei.

Más felfogás szerint a fenyő jelképezi a férfiasságot, a bátorságot, merészséget, a vakmerőséget, megfontolatlanságot, sőt a nagyképűséget és a győzelmet is. Görögországban a remény fája, állítólag a trójai falovat részben fenyőből faragták. A druidák december 23-án ünnepelték a fenyőfát, a kelták szerint ezen a napon született a termékenység szelleme, az istenfia. A szlávok fenyőággal járnak házról-házra minden jó kívánni. A lucfenyőt a lengyelek házuk bejárata elé ültetik, a görögök meg azt mondják, hogy a fenyő jeleníti meg a halhatatlan istenek birodalmát.

A ketek mítoszában Kajgusz, amikor egy gonosz banya elől menekül, hogy üldözői elől elrejtőzessen, megparancsolja hét fenyőfának, terebélyesedjenek erdővé. Egy magyar monda szerint pedig, amikor Jézus a földön járt, és üldözői elől el akart bújni, a dúslombú fák félelmükben megtagadták tőle a védelmet, a gyér levelű fenyő azonban elrejtette az ellenségei szeme elől. Az Úr ezután megáldotta ezt a fát. Azóta a fenyőfa örökzöld, levelei nem hullanak le; s az év egy napján, karácsonykor gyertyákat gyújtanak a fenyőfán, hogy Istenre emlékezzenek. Ezért hívják a fenyőfát isten fájának vagy karácsonyfának.

A fenyőtoboz az élet tüzének, az egészség helyreállításának a szimbóluma, sok helyütt formája miatt a fallosszal kapcsolják össze. A rómaiak viszont a kinyílott fenyőtobozt a szűziesség jelképének tartották. A tobozokat Diana istennőnek szentelték. Dionüszosz hívei fenyőből készült koszorút viseltek. A fenyőfák a sámánok számára hídként szolgáltak a világ és a természetfölötti világ között. Az illatos fenyőt nemcsak rituális és mágikus célokra használták, régről ismert a gyógyereje is. Többek között hatásos nemi- és cukorbetegségek, reumás- és szívpanaszok kezelésére, légzőszervi problémák kúrálására, de remekül alkalmazható gyulladásos megbetegedések és gyakori fejfájások esetén is. Kiváló méregtelenítő és idegnyugtató. Erősíti az izmokat, a kötőszövetet és serkenti az anyagcserét.

FÉSŰ
A leletek alapján, már az ősemberek ismerték a fésűt, hosszúra növesztett hajukba, különböző csontokat, tollakat szúrtak. A keleti emberek, valamint a görögök és a rómaiak díszes fésűket tűztek hajukba.

A néphitben a fésű megítélése felemás, olykor jó, máskor rossz. Pozitív megítélés szerint, aki fésülködik, fésűjével elriasztja a gonosz szellemeket. Ezért viseltek régen a várandós asszonyok a gonosz elhárítására nyakukban fésűt, s használtak ördögűzésre fésűt, amelyet a beteg fájós testrészre helyeztek.

Ugyanakkor negatív eszközként szerepel, mert a fésű, mint szépítkező eszköz lehet ártalmas is, feltételezik róla ugyanis, hogy - hasonlóan sellőkhöz és a nimfákhoz - a rossz, ártó démonok is kedvelik a fésűt.

A néphiedelem szerint, aki kölcsönadja a fésűjét, kihullik a haja. Eláll a hajhullása annak, aki moslékba mártott fésűvel fésülködik. A fésülködés közben leejtett fésű egy közelgő csalódásnak az előjele. Az afgánoknál, ha földre esik egy fésű, vendég érkezik a házhoz. Az indonézeknél nem ajánlatos séta közben fésülködni, mert kellemetlen helyzetbe kerülhet az illető.

Az álomfejtők szerint bosszúság fogja érni azt, aki álmában fésűt lát, ugyanezt jelenti az is, ha leesik a fésű.

FÉTIS
A fétis kifejezés a portugál feticio (csinált, mesterséges) szóból ered, és olyan talált vagy készített tárgyat jelent, melyben a természeti népek hiedelme szerint, titokzatos, emberfeletti erő rejtezik. Régen az emberek addig nem fogtak semmiféle fontos vállalkozásba, míg nem találtak maguknak fétist. Ha megfelelőre akadtak, hazavitték, etették, itatták, tisztelték, beszéltek hozzá, közölték vele titkos terveiket. A fétist otthon őrizték, vagy álladóan maguknál tartották. Fontos volt megnyerniük a fétisben rejlő titkos erőt, hogy szerencsét hozzon számukra. Ha ez nem sikerült, másikat választottak, a régi fétist pedig undorodva eldobták.

Nemcsak az egyes embernek, hanem közösségeknek, népeknek is lehet ugyanaz a fétise, ilyen például a delphoi jósda "világ köldökének" nevezett szent köve, a római vallás szent pajzsa és lándzsája, a mekkai mecset fekete köve, a hadzsar, mely a muszlimoknál ugyancsak a fétis imádat tárgya.

A fétisek mágikus tiszteletben részesített varázseszközök, ezért viseltek a föníciai nők a homlokukon, a férfiak a nyakukban napot és holdat ábrázoló kis arany- és ezüstgombokat, karikákat. A fétisek divatban voltak már az őskorban, és ez a helyzet ma is. A ma embere ugyancsak visel vagy tart lakásában ilyen természetfölötti erővel bíró, kultikus tárgyakat. Ilyenek például az oroszlánfejes bot, a kosfejes pálca, Istár nyolcágú csillaga. Az égitest fétisek viselőit a nap-hold-csillag totem védelmezi. Az ékszernek látszó vagina- és koitusz jelek termékenységi fétisek. Új-Guineában a bennszülöttek fétise, a pénisztok.

FEZ
Lásd: ruházat

FIÚ VAGY LÁNY
Az 1950-es évekig nem is sejtették a gyerekre vágyó szülők, hogyha fiút szeretnének, a peteérés időpontjában az anya X kromoszómájú petesejtjébe az apa Y kromoszómájú spermiumának kell behatolnia. Ha ugyanis a jóval nagyobb és több gént hordozó X kromoszóma az ügyesebb, akkor az XX kromoszómájú utódból, kislány lesz.

Anaxagorász, a két és fél évezreddel ezelőtt (i.e. 500-428) élt görög természetfilozófus úgy gondolta, hogy a fiúk a jobb, a lányok a bal here működésének köszönhetik életüket. Ezért azt tanácsolta a gyerekre vágyó férjnek, hogy szeretkezés alkalmával kösse le azt a heréjét, amelyből nem kívánna fiút vagy lányt nemzeni. Ez a praktika nagyon sokáig volt elfogadott, például a 18. századi francia arisztokraták némelyikéről feljegyezték, hogy a fiúörökös reményében eltávolíttatták bal heréjüket – olvasható a Ronald Sackville ausztrál orvos jogász vezette kutatócsoport által 1984-ben kiadott, Mesterséges megtermékenyítés című tanulmánykötetben. Ugyanakkor egy másik görög természetfilozófus Parmenidész (i.e. 515-445) meg volt győződve arról, hogy a fiúgyermek születéséért nem a férfi, hanem a nő felelős, akinek aktus közben a jobb oldalára kell fordulni, mert a fiúk a méh jobb térfelén, a lányok pedig a méh bal oldalán fejlődnek ki.

A portugálok úgy vélik, hogy a terhesség alatt fogyasztott étellel az asszony befolyásolni képes a születendő gyermek nemét. A kerek gyümölcsök és zöldségek – például az alma, a szőlő vagy a karalábé – evése kisleányt; míg a hosszúkás zöldségek, mint a répa vagy az uborka fogyasztása fiúgyermeket eredményez.

Ugyanakkor a régi Rómában azt hitték, hogy a gyermek nemét a here határozza meg, amelyből a fogantatást okozó sperma származik. A római természettudós, az idősebb Plinius (23–79) azt írta feljegyzéseiben, hogy a bolha útifű nedvének fogyasztása garantálja a fiúgyermek születését. De voltak, akik a bogáncs nedvének tulajdonítottak hasonló hatást. Az ókori görögök úgy vélték, hogy egy állapotos asszony biztosan fiúgyermekeknek ad életet, ha étkezésként mezei nyúl heréit, méhét és gyomrát fogyasztja.

A törökök a csecsemő nemének előrejelzéséhez a várandós asszony tenyere fölé cérnaszálon egy jegygyűrűt lógatnak. Ha a gyűrű ovális vagy körkörös mozgást végez, a születendő gyermek leány lesz. Ha a gyűrű egyenes vonalban mozog, akkor fiú. (Ugyanezt a jóslást másutt – pl. a portugáloknál – a mama köldöke fölé lógatott gyűrűvel végezték.)

A magyarok szerint lány lesz, ha a kismama hasa széles, nagy a fara, arca májfoltos, szeplős; fiú lesz, ha a hasa hegyes, az arca tiszta. A szlovákoknál is, ha a terhes nő hasa hegyes, fiút fog szülni, ha az ajka duzzadt, a hasa gömbölyű, akkor lánya lesz. Ha a terhes nőnek jó a közérzete, fia születik, ha nem, akkor lánya. Ha a várandós anya: a leejtett tányérért bal kézzel nyúl, lánya lesz, ha jobbal, akkor fia; ha terhessége vége felé éjféltájt a bal gyűrűs ujjáról levágott kis körmöt tűzre dobja, és pattogva ég el, lánya lesz. Ugyancsak lány fog születni abban a házban, amelyik tetején megszólal a kuvik.

Nemcsak az ókorban élt hinduk hittek, hanem még ma is sok indiai hisz azokban az ételekben, amelyek befolyásolják a születendő gyerek nemét. Hónapokkal a megtermékenyítés előtt a leendő anyának a fiúért sósat, csípőset, a lányért pedig édes ételeket kell ennie. A modern világban is sokan hisznek a megfelelő étrend kialakításában, ami meghatározza a gyerek nemét. Ezért ajánlanak a nőgyógyászok a viselős mamáknak kálcium- és magnéziumgazdag étrendet, ha lányt szeretnének, ha pedig fiút akarnak, akkor sok káliumfogyasztást, mert ezek az ásványi anyagok képesek megváltoztatni a nő petesejtje körüli miliőt.

Nyugat-Európa számos országában sokáig élt az a néphiedelem, miszerint az északi szél idején nemzett gyerekből fiú lesz, különösen akkor, ha a leendő apa aktus közben magán hagyja a csizmáját, – írta a fortélyokat Letty Pogrebin amerikai szakíró Szabadon felnőni című 1981-es könyvében. De az is megtudható tőle, hogy a francia szülőjelöltek még a 19. században is fiúcskát vagy lánykát kérő varázsdalt énekeltek szeretkezés közben.

A magyar néphit viszont éppen az ellenkezőjére esküdött, azt tartotta, hogy ilyenkor a nőnek nemcsak tilos dalolnia, de a száját sem szabad nyitva tartania, különben lánya fog születni. A magyarok a fiú utódot akkor érezték garantáltnak, ha a vőlegényes házban kisfiút ültettek a menyasszony ölébe. E szokás még a két világháború között is dívott Magyarországon – olvasható a Magyar Tudományos Akadémia által 1988-2002 között összeállított, Magyar néprajz című könyvben. A sokadik gyermek nemét már különböző ravaszságokkal próbálták befolyásolni. Falujárók feljegyezték, hogy a Dunántúlon a legközelebb fiúra váró anya méhlepényét körtefa alá, a leányra váróét almafa alá temették.

Törzsi társadalmakban sok helyütt ma is bíznak a különféle trükkökben. A csendes-óceáni szigetvilágban, például a nők férfiruhát öltenek magukra szeretkezéskor, a fiú utód reményében. Dél-Arikában a leendő anyák a marulafa hím- vagy nőivarú egyedének kérgét rágcsálják gyermektervezési célból. Ha ezek az ártatlan praktikák mégsem hatásosak, némely társadalomban a lehető legdurvább módszert alkalmazzák, a nem kívánt nemű újszülöttet egyszerűen hagyták vagy hagyják meghalni.

A fiú utódra való vágyást sokáig az motiválta, hogy fiú viszi tovább a család nevét, és a későbbiekben lehet rá számítani, mert alkalmasint képes eltartani megöregedett szüleit.

FIZIOGNÓMIA
Minden korban hittek abban, hogy az ember arcából leolvasható a személyisége. Manapság sem tudják magukat függetleníteni az emberek azon ítéletektől, benyomásoktól, amelyeket a mások külsejének vizsgálatával, tanulmányozásával nyerhetnek. Embertársaik megítélésekor hajlamosak csupán a biológiai-alkati jegyekre hagyatkozva véleményt alkotni.

Néha már az első pillanatban eldöntik, hogy a másik ember rokonszenves vagy ellenszenves-e számukra. Mivel ez az ösztönös véleményformálás olykor a másodperc töredéke alatt alakul ki bennük, az ítélet gyakran felszínes. Noha kétségtelen, hogy sok téves, túlzó megállapítás születik ily módon, hellyel-közzel azonban telitalálat is akad köztük. Előfordul, hogy a belső benyomás nem félrevezető, ugyanis bizonyos jelek alapján helyesen lehet következtetni az illető személy karakterére. Egy képmutató például nem rendelkezik mindenkor becsületes ábrázattal, a bűnöző sem valószínű, hogy madonnaképű. Lehet, hogy az összenőtt szemöldökű ember szenvedélyes, de lehet szenvtelen is, miképpen a magas homlok sem okvetlenül az intelligencia jele. És akkor milyen az élelmes kereskedők, a színlelő házaspárok, az alakoskodó munkatársak, vagy a pókerarcú diplomaták ábrázata?

Fiziognómiának hívják azt a vizsgálati ágat, amely az arcvonásokban, arcjátékban, kifejeződő lelki folyamatokat tárgyalja. E "tudomány" úttörői, a nürnbergi Joannes Indagine, a bolognai Bartolommeo Cocle, a nápolyi Giambattista della Porta és a francia Michel Lescot. Cocle 1533-as Physiognomiájában kitűnő egészségnek örvendő nők, szenvedélyes véralkattal megáldott emberek, ingerlékeny, nyers és sóvár, vagy pedig könnyelmű és pletykás férfiak homlokát írja le. Indagine a Tenyérjóslásokban (1549) vakmerő és merész, szemérmetlen és hazug emberek száját, durva emberek fogazatát, lustálkodók, labilis és buja férfiak, árulók és hazugok szemét mutatja be. Leírása szerint a csalóknak, hazugoknak, züllötteknek a szája nyitva van, az ajkuk meg széles. A görbe orrúak indulatosak, a hegyes állúak és pisze orrúak valamilyen testi hibával bírnak. A bozontos hajúakra azt mondta, hogy indulatosak, a nagy fülűeket pedig a szamárhoz hasonlította.

A fiziognómia eredetileg nemcsak az arcot tanulmányozta, hanem kiterjedt az összes testrész megfigyelésére. Ilyen értelemben a tenyérolvasás is a fizognómiának egy ága. E külső jegyeket olvasó módszer, alapjában véve abból az elképzelésből táplálkozik, hogy a lélek jellemvonásai, rezdülései valamilyen módon megjelennek a test jellegzetességeiben.

Noha a fiziognómia sok esetben segítséget nyújt a gyors, alapos emberismeret elsajátítására, ám könnyen hamis következtetések csapdájába eshet az ember. Különösen akkor, ha a saját személyiségéből indul ki, hagyja érvényesülni előítéleteit, ha bedől a hamis általánosításoknak, és ha mindenáron, erőszakoltan kategorizál.

FODRÁSZ
Az ókori mezopotámiak messze földön híresek voltak hajszépítésükről. A hajat lépcsőzetesen, piramis formájúra vágták, olajjal kenegették, füstölték és festették. Külön szolgahad hullámosította a királyok, hadvezérek, helytartók dús hajkoronáját.

Az idők során a hajvágással kapcsolatban számos hiedelem, előírás alakult ki, egyes népeknél a csecsemő első hajvágása valóságos rítussá vált. Természetesen a későbbiekben sem volt mindegy, hogy mikor kerül sor erre a műveletre. A babonás előírások szerint hajat vágni vagy vágatni csak újhold péntekén szabad. Fogyó hold idején viszont semmilyen életkorban sem szabad hajat vágatni, mert megakadályozza a dús hajkorona növését. Aki vasárnap vágatja le a haját, élete végéig kétségek fogják gyötörni.

Ha egy asszony azt álmodja, hogy fodrászhoz ment, az annak a jele, hogy hamarosan egy családtagjának erkölcsét sértő családi botrányba keveredik. Be kell festetni a haját, hogy nagy nehezen megússza a börtönbüntetést. Ha egy férfi fodrászról álmodik, sok pletykát jelent vagy azt, hogy egy gyönyörű nő fölött, uralkodásra van szüksége.

FOG
A fiziognómia művelője, a 16. században élt, nürnbergi Indagine, azt írta a fogakról, hogy a szabályos fogsor egyenes jellemről és becsületességről árulkodik. Ha a fogak közel vannak egymáshoz és hegyesek, egészséges természetű és hosszú életre számító embert jelölnek. Akinek előreállnak a fogai, pletykás, szószaporító, nagyképű ember.

Egy másik elképzelés szerint: a hosszú, vékony fogak: bátortalan embert jelölnek; a rövid erős fogak: akaraterőt jelképeznek, a rizsfogak pedig vitalitást. A széles szemfog jelentése: hűség, megbízhatóság; a keskeny, hosszú szemfog: kegyetlen emberre utal. Ha az alsó fogsor jobban látszódik, mint a felső, önzőséget jelent, ha a felső fogsor látszik jobban, jó ízlésről árulkodik. Indiában a ragyogó fogakról a különleges ételek élvezetét feltételezik.

Az angolok azt hiszik, hogyha a fogaikat valaki más megszámlálja, akkor minden egyes megszámolt fog egy-egy évet rabol el életükből. Sokan ettől való félelmük miatt takarják el szájukat, amikor nevetnek, mosolyognak vagy ásítoznak. Az észak-afrikai keresztények fogcsikorgatással gúnyolták ki, vagy akarták megsemmisíteni a bálványokat.

Nálunk vidéken, ha a csecsemő foggal születik abból, arra következtetnek, hogy táltos vagy garabonciás lesz belőle. A néphit szerint rövid életű lesz az a gyerek, akinek foga felül nő ki először. A hamar kibúvó első fogból nemsokára születő testvért, a későn kinövő fogból csak későn születő testvért jövendölnek. "Egér, adjál nekem vasfogat, én meg adok csontfogat!" - hangzik az ismert mondóka, mialatt a gyerekek hátuk mögé dobják kihullott fogukat. Palócföldön, amelyik gyereknek pénteken vágják le a körmét, annak nem fog fájni a foga. Kolozsvár környékén, aki csak egyszer mos kezet, mielőtt az Úrnapján a templomba menne, a következő év Úrnapjáig fogfájással fog kínlódni.

Az anyák azért nyelik le kisgyerekük első tejfogát, hogy csemetéjüknek egészséges fogai nőjenek. A fogzás megkönnyítésére koráll nyakláncot tesznek a csecsemőkre. A délnyugat-angliai Cornwall-félszigeten kisgyerek első tejfogait – megakadályozandó, hogy a helyükbe csorba fogak nőjenek - elégetik. Egy tejfog gyűrűbe vagy melltűbe foglalva amulettként, szerencsét hoz viselőjének. Amikor meglátja az anya gyermeke első tejfogát, azonnal paskolja meg a pici arcát, hogy könnyű fogzása legyen. Ha egy asszony az útelágazásnál lévő határkőn ülve szoptatja csecsemőjét, annak sohasem lesz fogfájása. Ha az első tejfog úgy pottyan ki a gyerek szájából, hogy nem esik le a földre, felnőttként elkerülik a nemi bajok.

Koreai babona szerint egyenes csontfogai nőnek annak a gyereknek, akinek a tejfogait átdobják a háza fölött.

A népgyógyászok a fájós fogra számtalan mágikus praktikát ajánlottak: például füstölték tömjénnel, kenték lóvizelettel, lóhájjal vagy timsós vízzel, borogatták tojásfehérjével és borban megfőzött kutyaszőrrel, öblögették pálinkával. Néha mindenféle praktikát végeztek, hogy a lyukas fogból kimásszanak a pondrók, piszkálták szószékszilánkkal, villámsújtotta fa forgácsával, koporsószeggel, de alkalmaztak ráolvasást is. Göcsejben puskaport, Felföldön gyufafejet, szegfűszeget, fokhagymát dugtak a fájós fogba. Sok helyütt a fogfájás ellen a fülbe dugott fokhagymagerezdre esküdtek. Ha valakinek a jobb oldalán fájt a foga, a bal fülébe, ha a baloldalon, akkor a jobb fülébe dugták a fokhagymagerezdet. Az hitték, hogy aki a kihúzott fogát a templom valamelyik szögletébe rejti el, a meglévő fogai többé nem fognak fájni. Az ókori Rómában, fogfájás esetén hátratett kézzel bele kellett harapni egy darab villámsújtotta fába, gondosan ügyelve, hogy a harapás során a fa feltétlenül érintse a fájós fogat.

A régi egyiptomiak szerint, mivel az egereket a Napisten védelmezi, a fogfájás legjobb ellenszere egy meleg egeret tenni a fogfájós orcára. Gyógyhatású szerként tartják számon a farkasfogból készült kenőcsőt is, amely megállítja az ínysorvadást.

Az álmoskönyvek számos megfejtést adnak a fogakról. Kínában, ha valakinek álmában hullik ki valamelyik elülső foga, azt jelenti, hogy az illetőnek hamarosan meghal valamelyik szüleje, anyja vagy apja. A hazai álomfejtés szerint a foggal álmodó ember rövidesen levelet vagy fontos hírt kap. Ha valakinek álmában fáj a foga, annak közeli hozzátartozója hal meg. Ha valaki azt álmodja, hogy műfogsora van, az azt jelzi, hogy váratlan segítséget kap problémái megoldására. Odvas fogakról álmodni, valaki régóta hazudik az illetőnek, vagy sima modorát saját céljaira használja. Ha fogak töröttek, szuvasak vagy a száj foghíjas, azt jelzi, hogy a hazugságai valakit nagyon csúnyán megsértettek, és ezért hamarosan meg fog bűnhődni. Ha az álomban látott fog ezüstből van, gazdagságot, ha aranyból, szenvedést jelez. Ha egy férfi álmában szép fogakat lát, hosszú életre számíthat. A zápfog az araboknál ellenségeskedést jelent. Aki tehát zápfogát kihullani látja, biztos lehet, hogy az ellensége meghalt.

A fogorvosok védőszentje Szent Apollónia, aki Decius császár alatt (248-249) feltehetően diakonissza volt Alexandriában. Szent Dénes püspök visszaemlékezése szerint, egy keresztényellenes pogány csőcselék - miután eredménytelenül követelte, hogy tagadja meg a hitét – kiverte a fogait. Menekülésként, önként vetette magát a tűzbe.

FOGOLY
Lásd: madarak

FÓKA
A fóka és a rozmár azokat az ősatyákat jelképezik, akik emberi alakot tudnak ölteni. Mivel egyaránt élnek a szárazföldön és a tengerben, egyszerre jelenítik meg az anyagi és a szellemi világot. Az eszkimók a fókákat és a rozmárokat a tenger szellemének levált ujjainak vélik, ezért, ha megölnek egy állatot, annak a húgyhólyagját - amelyben hitük szerint az állat lelke lakozik - visszadobják a tengerbe, hogy ott újjászülethessen.

A régi görögöknél a barátfókák – mivel nagy szeretetet mutattak a nap és a tenger iránt - Poszeidón és Apollón védelme alatt álltak. Egyik legrégibb pénzérméjükön, melyet i.e. 500 körül vertek, egy barátfóka feje látható, és e kedves teremtményeket Homérosz, Plutarkhosz és Arisztotelész is megörökítették az utókor számára. A hajósok, tengeri utazók számára jó szerencsét jelentett a hullámokban ficánkoló, játszadozó fókák látványa.

A néphagyomány szerint, ha egy fóka házasodik, emberi alakot ölt; a skótok gyakorta vesznek feleségül fókalányokat, az esküvő után azonban elrejtik a bundájukat, hogy ne térjenek vissza a tengerbe. A görögök meggyőződéssel vallják, hogy a fókákba nem csap a villám. Az Észak-Amerika nyugati partvidékén élők, úgy tartják, a fókáknak köszönhetik, hogy megtanultak az embereket úszni és halászni. Megfigyelték, hogy a hím fókák utolsó csepp vérükig küzdenek nőstény társukért. A vadászoknak viszont ellenállás nélkül megadják magukat.

FOKHAGYMA
A Közép-Ázsiából származó fokhagyma az egész világon jól ismert fűszer, gyógyszer, ajzószer sőt varázsszer is. Régi füveskönyvekben, mint bujaságra serkentő szer szerepelt, de feltételezték róla, hogy képes meggyógyítani a boszorkányság által előidézett impotenciát is. A régi Európában hosszú ideig az emberek fokhagymából készült amulettet hordtak, hogy elűzzék maguktól a gonosz szellemeket. Ilyen elgondolásból akasztottak fokhagymafűzért bejárati ajtajuk fölé. Alkalmazása végigkísérte az emberi élet minden nevezetes időpontját és időszakát: a ház alapzatába vagy a küszöb alá ásva az egész házat óvta a bajtól; esküvőn a vőlegény zsebében hordta, a gyerekágyas lepedőjébe dugták, a rontástól vagy kicseréléstől féltett újszülött bölcsőjébe tették.

A fokhagymát az ősegyiptomi orvosok isten ajándékának tartották, a Kheopsz-piramis építésekor fokhagymát adtak a nehéz fizikai munkát végzőknek.

A kínaiak szerencsenövénynek tekintették, és hatásos ellenméregnek vélték mindenféle mérgezés esetén, valamint fertőtlenítéshez is használták.

A görög Püthagorasz a fokhagymát a fűszerek királynőjének nevezte. Hippokratész vizelethajtóként, légúti megbetegedésre, emésztési és menstruációs zavarok, mellkasi panaszok, fogfájás és epilepsziás roham ellen javasolta. Galenosz elsősorban a fertőző betegségek és mérgezések elleni hatását dicsérte.

A zsidók hamar rájöttek a fokhagyma erotizáló hatására. A régi rómaiak a termékenység istennőjének, Ceresnek szentelték, a belőle kipréselt léből készült szerelmi bájitalt.

FONÁL
A fonál a sorsot, a hosszú életet jelképezi, szimbolizálja a szövés-fonást és a zabolátlan képzeletet. A növényi és az állati eredetű fonalaktól a megtermékenyítést, a termékenységet feltételezik, ennek érdekében az oroszok fonalszálakat aggatnak fákra, növényekre. Héraklész a fonalat a világ köldökének, a női öl szimbólumának tartotta, vélhetően a köldökzsinórra asszociálva.

A görög sorsistennők, a Moirák az emberi életet határozzák meg. A három Moira közül Lakheszisz, a születés előtt kiméri az emberek sorsát, és átvezeti őket a sorsfordulókon; Klóthó az élet fonalát fonja; Atroposz az élet vége felé vezeti az embert. A római sorsistennők, a Párkák, a Moirákhoz hasonlóan, fonják és elvágják a sors fonalát.

Ananké, a szükségszerű végzet istennője, orsójának pergetésével hozza mozgásba a világtengelyt, időnként segítenek neki pörgetni az orsót a Moirák. Athéné, a bölcsesség istennője, pókká változva fonja pókhálóját. Minosz király lánya, Ariadné, szíve választottját, az athéni hős Thészeuszt, egy gombolyag fonállal segítette, hogy kitaláljon a labirintusból.

Az emberek mindig hittek a fonál szimbolikus varázserejében. A néphit szerint különösen a piros fonál fontos, mert távol tartja a rontást az újszülöttől, ha a csuklójára, vagy ha bölcsője köré piros fonalat kötnek; megvédi a tyúkokat, ha a tyúkólt piros fonallal veszik körbe. A menyasszony is piros pántlikát visel; a beteg kisgyerek csuklójára ugyancsak ilyen fonal vagy szalag kerül.

A fonal és a fonás kifejezetten női munka, a vele kapcsolatos műveletek szereplői is nők és lányok. Úgy tartják, hogy az a lány, aki nem készül el a fonással szombaton, a maradék lenből vagy kenderből nem lesz jó fonál, mert nem lehet kifehéríteni. A szombati fonál, melyet vasárnap egész nap rokkán hagynak, kibogozhatatlanul össze fog gubancolódni. Azok, akik szombat éjjel fonnak, nem fognak nyugodni a sírjukban. Aki a fonalat sodrás közben leejti, hazudott aznap.

A cérnával kapcsolatban a karácsonykor sodort cérnával varrt ruha távol tartja a háztól a rovarokat és a férgeket. Az olyan ing, amelyet a karácsonyt megelőző tizenkét napon át sodort cérnával varrtak, szerencsét hoz.

Az álomfejtők szerint: ha egy facér nő fonállal álmodik, hamarosan egy jómódú férfi felesége lesz.

A népgyógyászok a szemölcsök elkötésére fonalat vagy cérnát használnak, amelyet, ha eltűnt a szemölcs, elásnak, mert fonalat, cérnát tilos eldobni. Ha mégis talál valaki egy eldobott fonalat vagy cérnaszálat, ne vegye fel, mert ráragadhat a betegség, megfertőződhet. A szikhek az aranyér gyógyításához használnak fonalat. A betegnek egy hétfő napon ötszínű – fehér, piros, zöld, sárga és fekete – cérnával kell körbekötnie a nagy lábujját, és 15 napon át folyamatosan áldozati ajándékokat kellett vinnie Hanumán templomába.

FORRÁS
Lásd: víz

FŐKÖTŐ
Lásd: ruházat

FÖLD
A föld a világegyetem egyik alkotó eleme. Arisztotelész a víz, a levegő és a tűz mellett, a földet tartotta a negyedik alapelemeknek. Az egyik világteremtési mítosz szerint az ég és a föld istenpárosának egyesüléséből jött létre az élet, és született a többi isten. Mindez bővebben a görög mitológiában, úgy szól, hogy a föld Khaoszból lett, Gaia Földanya pedig önmagából hozta létre Ég-Uránoszt, kettejük szent nászából születtek a Titánok, köztük Kronosz és Rheiá, Zeusz szülei.

A skandináv, indiai és polinéz emberek körében elterjedt felfogás azt állítja, hogy a föld a világtengerből emelkedett ki. Az amerikai indiánok és némely szibériai nép elképzelésében egy vízimadár hozta felszínre a földet. Egy másik feltételezésben, az ég és a föld szövetségéből lett az éltető eső és a kártékony villámok, a villámokból pediglen a különleges képességű emberek és a szakrális gombák teremnek.

Számos ázsiai nép képzetében a földet egy égből alászállt lény teremtette, aki buzogányával vagy dárdájával elkezdte veregetni, köpülni a vizet, ami ettől besűrűsödött, és föld lett belőle. A néphit szerint a Japán szigetek, az ekkor keletkező zavaros, szennyes habokból jöttek létre.

A földet nemcsak a mélységgel és az alvilággal jelenítik meg, hanem szinte az egész világon isteni tisztelet övezi, mint a termékenységnek és kiapadhatatlanságnak a szimbólumát. Belőle, a Nagy Anyának, a Föld Anyjának öléből sarjad minden élet, s a föld az, ahová minden halandó egyszer megtér.

Az indiai pandzsábiak körében különösen nagy tisztelete van a földnek, amelyet mint Föld Anyát imádnak. Őt tartják minden állati és növényi élet szülőjének. Azonban a Föld Anyának nem állítanak külön szentélyt, mert úgy vélik, hogy föld formájában az Anya mindenütt jelen van. A falvakban néhol egy-egy szent fa alatt látható kő-, cserép- vagy kavicshalmok jelzik, hogy ott lakik a Föld Anya. Az emberek időnként összegyűlnek itt, és tej, gyümölcs valamint gabonaadományokat raknak elé. Amikor egy tehenet vagy bivalyt fejni kezdenek, az első öt vagy hét tejsugarat a Föld Anyának ajánlják. Aratáskor, betakarításkor néhány növényt a Föld Anyának kint hagynak a földeken, és imádkoznak hozzá, hogy sok esőt küldjön a következő évben a jó termés érdekében. Új ház építésekor, az alapkő lerakása során a Föld Anyának egy kókuszdiót, néhány ezüstpénzt, egy korallt és egy többszínű cérnával összefűzött gyöngysort ajándékoznak. A pandzsábiak szerint a Föld Anya minden hónapban hét napig alszik. Ez idő alatt nem kapálnak, szántanak vagy vetnek, hagyják a földet, hogy békésen pihenjen. Úgy képzelik el, hogy aki a Föld Anya szoknyáján hal meg, békét nyer a túlvilágon. Ezért van az, hogy amikor az emberek érzik, hogy közeleg haláluk, kikelnek ágyukból, és a földre fekszenek. Minden gyászoló, aki részvétet kívánni jön a hozzátartozókhoz a halált követő 11 napig a földön alszik.

A kínaiaknál Különböző, meghatározott időpontokban szertartásokra került sor a Föld templomában a Föld tiszteletére. E ceremóniák közé tartozott az ünnepélyes első barázda szertartása is. Ennek során a tavasz első napján, újévkor a császár saját kezűleg elvégezte az első szántás szertartását, a szent templomi földön felszántotta az első néhány barázdát. Csak ezután lehetett megkezdeni a tavaszi mezei munkálatokat az egész birodalomban.

Rengeteg hiedelem él más népeknél is a földdel kapcsolatban. Az emberek megcsókolják a földet, hogy részesüljenek a földben rejlő varázserőből; tiszteletük jeléül szentelnek néhány cseppet italukból a földnek, vagy itatják meg vízzel; azért érintik meg a földet, és fektetik a kis gyermekeket, valamint betegeket a földre, hogy energiát, gyógyírt kapjanak tőle; a szülő nőt és a haldoklót pedig avégett, hogy ezáltal megkönnyítsék számukra a szülést, illetve a halált.

A vadászok a földet érinthetetlennek tartják, melyet tilos akár ásóval, ekével vagy más éles szerszámmal, géppel megsebezni. A földművesek ezzel szemben azt állítják, a földet meg kell termékenyíteni, ebben az esetben az eke, mint fallosz, nemzőszerként szerepel. A csuvasok, amikor megművelik a földet, azt mondják, megtermékenyítették, vagyis állapotossá tették.

Régi korokban, a halottat azért tartották szükségesnek a szülőhelyén eltemetni, hogy hazai föld hulljon koporsójára, ha ez nem sikerült, akkor a hazai földből egy maréknyit szórtak a sírjába. Ugyanakkor a zoroasztrikus vallás tiltja, hogy holtat földbe temessenek el, mert ezáltal a föld tisztátalanná válik. A világ sok táján temetéskor, apró földrögöket hajítanak a sírba, hogy a halottnak csendes túlvilági élete legyen, és ne kísértsen a szelleme; a temetőből hazavitt földdel pedig a gyászolók megdörzsölik a kezüket, hogy a halott szellemétől megtisztuljanak.

A németek a frissen hantolt sírról éjfél és két óra között szedett földdel próbálták elkerülni a katonai szolgálatot, úgy hogy a földet bevarrták az ingükbe. Az afgánok szerint adósságba keveredik az az ember, aki ábrákat rajzol vagy vés a földre.

A földhöz hozzátartoznak a kövek és a sziklák, melyek a stabilitást, az állandóságot, a folytonosságot, az örökkévalóságot jelképezik. Az iszlámhívők a nagy fontosságú, híres Kába kövükről azt mondják, ez Isten szubsztanciája; éltető szíve.

Kínában a föld elem nőies jellegű jin princípium. A néphit úgy tartja, a föld elem éjféltől-napkeltéig uralkodik. Az asztrológiában a földies jegyek közé a Bika, a Szűz és a Bak tartozik. E jegyre jellemző a nehézkesség, az állandóság, a gyakorlatiasság, a megfontoltság, az anyagiasság, a hagyománytisztelet, a konzervatív gondolkodás. A földies jegyűek általában melankolikus emberek, hideg, száraz, negatív személyiséggel bírnak.

FÖLDMŰVELÉS
Lásd: föld, ültetés, vetés

FŐNIX
Az óegyiptomi valamint a görög-római legenda a főnixmadarat pazar tollazatú, mesebeli madárként említi. A mítosz szerint a főnix akkora, mint egy sas; tollazata fényes, skarlátvörös és arany színezetű, hangja dallamos. Keletkezéséről Hérodotosz azt írta, hogy tojásból kel ki, Plinius féregből eredezteti, Claudianus pedig egy olyan madárról tudósít, amelyből csak egy létezik, több mint 500 évig is elél, halálának közeledtével illatos ágakból és fűszerekből rak fészket, majd lángra lobbantva porig ég a tűzben. A hamvaiból azonban egy új főnixmadár kel életre, aki apja hamvait mirhával vegyített tojássá formálva, az egyiptomi Nap városába, Heliopoliszba száll, és elhelyezi azt Ré isten templomának oltárán. Egy másik változatban a haldokló főnix Heliopoliszban, az oltár tüzében ég el, s éled újjá. Plinius lekicsinylően említette meg azokat az orvosokat, akik a főnixmadár fészkéből és hamvából készült gyógyszerekkel kezelték betegeiket.

Az egyiptomiak szemében a pálmával társított főnix a halál és a halhatatlanság jelképe. A rómaiak a halhatatlan főnixet, az örök városhoz, Rómához hasonlítják. Kínában a Nap és a Hold, a jin és jang egységét reprezentáló főnixet sárkányokkal ábrázolták, amivel a császári hatalom oszthatatlanságára utaltak. A kereszténységben a hit, a feltámadás és a halál utáni élet megtestesítője. A paradicsomban a főnix az egyetlen lény, akit nem kísértett meg a tiltott fa gyümölcse, ezért vált Jézus Krisztus jelképévé, s lett képes az Úr jóvoltából a feltámadásra.

FÚRIÁK
A római Fúriák (a görögöknél Erinnüszök) a bosszúállás, a lelkiismeret-furdalás istennői, akik az alvilágból azért jönnek fel, hogy vadul üldözzék és megbüntessék az embereket. Ők személyesítik meg az átkot, ők a meggyilkolt emberek szellemei. A görög költő, Hésziodosz szerint Gaiának és Uranosznak a lányai. Egy mítosz pedig úgy meséli el, hogy az isten kiömlő véréből születtek, amikor Kronosz megsebesítette apját, Uránost. Euripidész említ először három Fúriát. Az első Fúria, a nem szűnő haragú, Alektó, a második a gyilkosságot megbosszuló, Tisziphoné, a harmadik a féltékeny Megaira.

A görögök annyira féltek a félelmetes Erinnüszök nevének kiejtésétől, hogy gyakran csak, mint jóakarókat, vagy tiszteletre méltó istennőket említették őket.

FURULYA
Lásd: hangszerek

FUTÁS
Lásd: álmok

FUVOLA
Lásd: hangszerek

FŰ
A fű az egyszerű embereket szimbolizálja, kifejezi az alázatosságot, az alárendeltséget, az ismeretlenséget, de jelképezi a hasznosságot is. A japánoknál a lágy fű a nőiességet jeleníti meg, a kemény fa a férfiasságot. Más hagyományokban a fű a hosszú életre és az egészségre utal. Számos néphitben a fűről azt feltételezik, hogy valamelyik első ember haja volt.

A moha egyhangúsága az emberekben az unalom benyomását kelti, Japánban pedig a megöregedett emberekre emlékeztet.

FÜGEFA
A fügefa a házasság, a termékenység, a szerelmi gerjedelem és a nőiesség szimbóluma, feltehetően ezért ábrázolják sokmellű fának.

Indiában a füge tiszteletben álló, szent fa, a védikus időben tűzcsiholásra használták. Igen ritkán vágják ki, mert azt mondják, aki csak egyet is kivág, olyan bűnt követ el, mintha egy bráhmant, indiai papot ölt volna meg. A hinduk feltételezése szerint a fügefában az isten-hármasság lakik, a gyökereiben Bráhma, a törzsében Visnu, a levelekben pedig Siva. Az egyik mítoszban e fa alatt született Visnu, a bráhminok e fa alatt imádkoznak, Gudzsarátban a fát papként tisztelik, és az ágaira kötik fel, a hármas szent kötelet. Krisna istent egy fügefa alatt ülve sebezte meg egy vadász nyila.

Gautama Sziddhárta, az indiai Bódh Gajában egy magas fügefa (bódhifa) alatt ülve világosodott meg, vált Buddhává. A buddhisták hite szerint a bódhifa Buddhát szimbolizálja. Sri Lankán, Anurádhapurában van egy fügefa, amely az eredeti szent bódhifa egyik hajtásából sarjadt.

A hívők azt hiszik, hogy a fügefa a túlvilág kapuja, ezért locsolják gyökereit vízzel. Gyakran házasítják össze a fügefát a banán cserjével, amelyikből az egyik a férj, a másik a feleség. A hónap utolsó napján, különösen, ha az hétfőre esik, a falvak lakói körülállják a fügefát és a banáncserjét, és miközben imádkoznak, jelképesen összeadják őket.

A Bibliában a fügefát a jó és a rossz tudás fájának tartották. Fügefalevél volt Ádámon, amikor belekóstolt a tiltott gyümölcsbe. A muszlimok szent gyümölcse ugyancsak a füge. A Bibliában mint az ígéret földjének gyümölcse szerepel. Az ókori Rómában a Romulust és Remust szoptató farkasnak egy fügefa adott árnyékot. Az Indiából Olaszországba került fügefákat, a helyiek manapság is indiai nyárfaként ismerik. Karthagó pusztulása a fügefák számára is végzetes volt, mert a hódító rómaiak, hogy ne teremjen több füge, a fügeföldeket felszántották, és sóval hintették be.

FÜL
Az ember fülei kivételes személyiségjegyekről árulkodnak. Már az újszülött füleinek milyensége utalhat leendő jellemvonásaira.

Indiában a kis fülből gazdagságra következtetnek, ugyanazt jelenti, egy bemélyedés a jobb fül mögött. Ugyancsak indiai hiedelem, miszerint fúrt lyuk a jobb fülben nagy szerencsét jelez. A Csízió szerint az előfüggő és igen nagy fül eszetlenséget, goromba modort, az igen kicsi fül, ravaszságot jelent; a kerekded fül tanulatlan emberé; a hosszú és keskeny fül irigy természetet, a fejhez lapuló fül restséget jelképez.

A fiziognómusok a fülkagyló méretéből, alakjából vonnak le következtetéseket. Kétségtelen, a fülek milyensége nagyban meghatározza az arc esztétikai összképét, elegendő a hátrányosnak tűnő tapsi- vagy lapátfülekre gondolni. A fejtől elálló, rossz alakú fülekről destruktív természetet feltételeznek, azok a gyerekek, akiknek ilyen füleik vannak, a rombolásban élik ki magukat.

Grace A. Rees (1965.) a fülről szóló teóriájában azt írja, hogy "A fül tetejének a szemek sarkait összekötő vonalon kell elhelyezkednie, alatta semmiképpen sem lehet. A túl alacsonyan lévő fülek bűnözői hajlamot mutatnak. A rövid, kövér fülcimpák nagyfokú vitalitást, életrevalóságot jelképeznek. Az ilyen ember kellő erővel rendelkezik a gyors felépüléshez. A vékony, fejhez simuló fülcimpák a szervezet kiváló állapotáról árulkodnak."

A finom vonalú, nagy fülek zenei ízléssel kapcsolatosak. Muzikalitást feltételeznek a kiálló telt fülekről is. A finoman formált tekervényű kis fülűek nem művelik, csak értékelik a zenét.

A hosszú fülek a vezetőkre, szentekre jellemzők. Buddhának és Mahatma Gandhinak rendkívül hosszú fülei voltak, a Húsvét-szigeti istenszobrok isteneit ugyancsak hosszú füllel ábrázolták. A politikusok többnyire hegyes, csúcsos fülei intuitív készségükről, szuggesztív erővel bíró, önfejű, makacs személyiségükről vallanak.

Az osztriga alakú fülek az izgatóan szép asszonyok fejét díszítik. A kerek fülek megbízhatatlanságról és anyagiasságról tudósítanak. A körte formájú fülek tulajdonosai kedves természetűek; a nagy fülű emberek büszkék, nagyképűek, elég tapintatlanok; a nagy lefittyenő fülűek viszont túlzottan előzékenyek, már-már alázatosak, viszont többnyire hűségesek; a lapos, nagy fülűek türelmetlenek; a szögletes fülűek a jólét és a tudás megszerzésére törekednek; a pici fülűek ambiciózusak, ám nincs bennük kellő önbizalom, meglehetősen gátlásosak. A szőrös fülűeket belső késztetésük irányítja. Közülük többen hűtlenek, hitszegők, civilizálatlanok.

A nagyon kicsi, vékony fülek a kifinomult gyengédség jelei. Vannak, akik "próféta füleknek" nevezik az ilyen füleket; mások viszont önzőknek, fösvénynek tekintik azokat. A hosszú, vékony fülek gazdája, arcátlanul merész, a tanuláshoz lusta, nehéz felfogású, ennek ellenére büszke és gunyoros; de azt is mondják, hogy az ilyen emberben megbízhatunk, mert megtartja a rábízott titkot.

Az olyan fülek, melyekben széles belső körök láthatók, jó vezetői képességgel megáldottak. A kisebb belső körű fülűek remekül tudnak másokkal együttműködni. A tetejükön szélesebb fülűek bármilyen szakterületre kerüljenek, remekül érvényesülnek. A vastag fülcimpájúak jó kapcsolatot tartanak környezetükkel és jólétre törekednek; a lapos fülűek kellemes családi miliőt tudnak kialakítani.

A két fül gyakorta eltér egymástól, a bal fülnek akaraterőt tulajdonítanak, a jobb fülnek pedig az ösztönöket. Állítólag mindig a nagyobb fül hatása érvényesül.

A fülekhez számtalan babonás hiedelem kötődik. A cseheknél elterjedt, de nálunk is honos babona, ha valakinek cseng a füle, kérdezze meg egy közelében tartózkodótól, hogy melyik fülében hallja a csengést. Ha a kérdezett eltalálja, akkor jó hírt fog hallani, ha téved, akkor rosszat. Az eszkimók úgy tartják, hogyha valaki éneklést hall a füleiben, akkor az illetőtől egy halott kér élelmet. Ha a kínai férj fülei éjjel 11 és 1 óra között égnek, azt jelenti, hogy összhangot alakít ki a feleségével, ha délután 1 és 3 között pirosak a fülei, hamarosan vendégei lesznek.

Ha az ember valakinek meghúzza a füleit, azért teszi, hogy az illető ne felejtse el ígéretét, a fülhúzó részéről azonban jelezhet jókívánságot is, például hosszú, boldog életet. Az indonézeknél szerencsétlenség éri azt, aki éjszaka tisztítja a füleit.

Az egészségvédelmi feladatot ellátó, ragacsos fülzsír a különböző népeknél más-más színű és állagú: a fehér és fekete emberek fülzsírja mézszínű, puha és nedves, a belső-ázsiai népeknél, mint a mongoloknál, szürke, darabos és száraz. Amíg a nedves fülzsír nyílt, befogadó személyiségűeket jelöl, addig a száraz fülzsír a rejtőzködő, zárkózott emberekre jellemző.

A népi gyógyászatban régente, ha fájt vagy folyós lett a kisgyerek füle, a fülébe saját meleg pisijét csepegtették, ettől várták gyógyulását.

A magyar nyelv gazdag a füllel kapcsolatos szólásmondásokkal, ezek közül ismertek a "fülét, farkát elereszti", a "fülét se hajtja valamire", a "résen van a füle" kifejezések. Mégis a legismertebb az elmarasztaló "füle botját sem mozdítja" mondás, mellyel azt fejezik ki, hogy akihez beszélünk rá se hederít mondandónkra; vagy ahogyan Szatmár megyében mondják: „Osztán még a file botját sem hajttya”, azaz elereszti a szót a füle mellett.

FÜLBEVALÓ
Lásd: ékszerek, indiai ékszerviselet

FÜLEMÜLE
Lásd: eső

FÜRDÉS
A vízben vagy valamilyen egyéb folyadékban – például a Kleopátra által igen kedvelt szamártejben, vagy a fürdés céljára készített folyékony csokoládéban, iszapban vagy pezsgőben – való alámerülésnek, megmártózásnak számos funkciója lehet. A legtöbbször higiénés célokat szolgál, alapvető feladata a fizikai egészség, a test tisztaságának biztosítása, a testfelületet borító különböző szennyeződések eltávolítása. E mindennapi funkciója mellett, a megfelelően végzett fürdés nyugtató, pihentető hatású, felfrissülést okoz, gyógyításra, relaxálásra alkalmas, vagy – rituális vallási szertartások keretében – testi-lelki megtisztulást eredményezhet. A közös fürdőzés – például egy szökőkút vízében – valamilyen siker megünneplését jelenti, vagy az újévi megmártózás a jeges vízben, egyes országokban régi társadalmi szokásnak tekinthető.

A vízbe merítkezve végzett mosakodás már az ókortól kezdve a teljes testi és - átvitt értelemben - lelki megtisztulást fejezi ki. A vallási szertartásokhoz hozzátartozott az azokat megelőző fürdés, tisztálkodás. Ez a megtisztulás biztosította, hogy a szentségekhez járuló se testével, se lelkével ne szennyezze be a szent helyet, illetve a szertartást.

A megtisztulási fürdés a vallási előírások szerint csakis folyó- vagy forrásvízben, avagy csatornán át - tehát nem merítés által - medencébe vezetett vízben történhet. A hinduk a Gangesznél végzik megtisztító szertartásukat.

A fürdés rituális szempontból csak úgy érvényes, ha az illető a vízben egészen alámerül, hogy minden testrészét érintse a víz, tehát még a gyűrűjét is le kell vennie. A hitbuzgó zsidóasszonyok régebben tövig levágták a hajukat és parókát viseltek, hogy a havi tisztulásuk után kötelező megtisztulási fürdő használata ezen előírásoknak teljesen megfelelhessen.

Eredetileg a kereszténységben is ez volt a jellemző. Az Újszövetségben Keresztelő Szent János keresztelési szertartása nem csupán a fej vízzel való megérintését jelentette, hanem a teljes megmerítkezést, amelynek Jézus is alávetette magát.

A Biblia már számos kialakult szokást említ: az újszülött megfürdetését, a házba érkezéskor a lábmosást, étkezés előtti kézmosást. A fürdés hozzátartozott a megtisztulási szertartáshoz. Jézus pedig azt tanácsolja a böjtölő embernek, hogy ne szomorkodva böjtöljön, hanem kenje meg a fejét és mossa meg az arcát. A papságnak is meg kellett mosdania a szertartások végzése előtt.

Gyógyvizekről és gyógyító célzatú fürdésről is olvashatunk a Bibliában: a szíriai Naámán a Jordán vizében gyógyul meg, a vakon született a Siloám forrás vizénél. A jeruzsálemi Betesda-fürdő időnként megmozduló vize a tapasztalat szerint gyógyító hatású volt.

A katolikus egyház tanítása a lélek megtisztítása, a lélek fürdője a bűnök megvallása, a gyónás és az ezzel járó feloldozás, amely a bűnbánat könnyeivel törli le a bűn foltjait.

FÜRÖSZTÉS
Lásd: fürdés, újszülött

FÜRJ
Lásd: madarak

FÜSTÖLÉS
A füstölés az egyik leggyakoribb áldozati forma, végezheti az egyén akár minden nap, otthon egyedül, társadalmi helyzetétől függetlenül, de ismertek a nyilvános helyen meghatározott időben folytatott közösségi füstáldozatok is, amelyek vezetője egy-egy vallási, vagy világi elöljáró.

A felszálló füst a föld és az ég közötti kapcsolat jelképe, az ember fohászát, hódolatát viszi fel az égi istenekhez. A lélek felemelkedésének képszerű kifejezése.

A füstáldozat már a történeti időket megelőzően is ismert volt, a világ valamennyi kultúrájában fellelhető ez a szokás. A bibliai Káin és Ábel történetében a földművelő Káin füstáldozatát Isten visszautasítja, ezért máglyája füstje a föld felé száll, míg a pásztor Ábel felajánlása a magasba emelkedik, mivel Isten kegyesen elfogadja. A füst segítségével juttatták el az emberek áldozatukat az égieknek. Ételt, italt, illatszereket, sőt élő állatokat, korábban embereket is áldoztak így, hogy elnyerjék a felsőbb lények, szellemek kegyeit, támogatását. Az égőáldozat füstje az Istennel való kapcsolatteremtés egyik módja volt.

A tömjénfüstölés része a katolikus egyház szertartásának, tiszteletet jelent, de kifejezi ezenkívül a közös imában való egyesülés szükségességét is. Az imát emeli az ég felé, ezért ajándékoznak a háromkirályok tömjént a gyermek Jézusnak.

A néphagyományban a füstölés a Gonosz elűzésének, távol tartásának egyik módja. Elterjedését és fennmaradását elősegítette az egyházi szertartásokban betöltött szerepe, valamint az, hogy a füstölésnek gyógyító hatást is tulajdonítottak. A népi gyógyászat rontás és betegség elhárítására, gyógyítás céljából, olykor betegség megelőzésére használta. Alkalmazására gyakran az ún. nevezetes napokon (Szent György, Luca napja), vagy naptári ünnepeken került sor. A magyar népi gyógyászat pókhálót, tömjént, disznóganajt, különféle füveket, szentelt barkát, szentelt búzát, tetőből kihúzott nádat, ajtófélfából vágott szilánkot stb. használt füstölésre.

Füstölő égetésének álma az álomlátó spirituális fejlődését jelzi. Nagymértékű tudatosságot, elkötelezettséget reprezentál.

FÜSTÖLŐK
Az illatos aromát adó füstölők használata már a Bibliai időkben is megszokott volt. Az illatáldozathoz szükséges füstölőszer receptjét – mely egyenlő arányban tartalmazott illatos gyantát, szagos borostyánt, erős illatú mézgát, fűszereket és tömjént – maga az Úr mondta el Mózesnek. Az illatáldozat – melyet naponta kétszer: reggel és este tartottak – színhelye a szent sátor oltára, az illatáldozati oltár volt, mely a szentélyben állt, a szentélyt és a legszentebb helyet elválasztó függöny előtt, középen. Évente egy alkalommal, az Engesztelés (Jom Kippur) napján az illatáldozatot, a vétekáldozattal együtt a főpap mutatta be, hogy így szerezzen engesztelést a nép minden bűnéért.

Bár a kereszténység egyes vallásaiban a szertartás részeként rendszeresen tömjént égetnek, a Szentírásban erre a gyakorlatra nincs utalás. A keresztény templomokban csak a 6. századtól, Gergely pápa uralkodását követően terjedt el a tömjénfüstölő használata. A tömjént elégetés előtt megáldják, és a felhasználásig egy talpas, hajóra emlékeztető edényben tárolják. A tömjénhasználat tulajdonképpen az ószövetségi illatáldozat folytatása, az Istenhez felszálló hálaimát jelképezi.

A tömjén – mely a napkeleti bölcsek ajándékai között is szerepelt – megtisztítja a lelket és szívet, és a legalkalmasabb szer a meditáció előkészítéséhez. A bibliai hagyomány szerint füstjétől távozik a gonosz, ami egyszerűen annyit jelent, hogy a zavarodott, kaotikus gondolatokat kirekesztve, füstje segíti a tiszta koncentrációt.

A régi orvostudomány tisztító és gyógyító erőt tulajdonított neki. A tömjénfüst belélegzése – ezt vallja a mai illatterápia is – a lélekre és a közérzetre egyaránt felemelően és nyugtatólag hat. A természetgyógyászok ezért ajánlják a tömjénfüst inhalálását tudatzavarok és túlérzékenység esetén.

A keleti vallásokban a füstölőket szertartásoknál, temetéseknél használják, de hatásosnak tartják a démonok elriasztására, meditációs állapot előidézésére is. A buddhista templomokat a füstölés házának, a szerzeteseket illatos királyoknak nevezték el. A füstölők meggyújtásával a hívők áldozatukat fejezik ki Buddhának és az isteneknek, valamint az ősök lelkének. Kínában a buddhisták mellett a taoisták és a konfuciánusok is égő füstölőpálcikákkal teremtenek kapcsolatot az istenekkel, füstjükkel arra utalnak, hogy a felajánlott étel nekik készült.

Az ázsiai emberek évezredek óta tudják, hogy a füstölők illata befolyásolja az ember közérzetét, szellemi és fizikai állapotát, ezért használatuk a mindennapi életben is elterjedt. A japán gésák a füstölőórával (a füstölő végigégéséhez szükséges időtartammal) mérték a vendégeikkel eltöltött időt. A legtöbb füstölőt Kínában használják, viszont Dél-Indiában készítik. A füstölők bambuszból, ében-, teak-, és szantálfából készülnek, aloét, kámfort, szerecsendió levelet, pézsmát, sáfrányt, mirhát és fűszereket kennek bambuszpálcikákra. Használatuk újabban a nyugati világban is egyre jobban terjed, rájöttek arra, hogy a füstölők varázslatos illata légfrissítő, csillapítja a fájdalmat és a hőérzetet, egyben gyulladáscsökkentő, továbbá egyes – speciális keveréket tartalmazó – füstölők hatásosan riasztják el a szúnyogokat, legyeket, molyokat.

FŰSZEREK
A fűszerek megízesítik az ételeket, felforrósítják a vért, és felizzítják a szerelmi vágyat. A több száz éve élt arab Nefzawi sejk szerelemtanában az erotikus receptek elsősorban fűszerekből - gyömbér, fahéj, kardamom, szerecsendió, kínai fahéj, csili, galgant, mekkai fahéj szegfűbors, bételbors, indonéz- és perzsa bors, babér, berkenye, kamilla, hunyor, tömjén, bórax és pálmagyanta - álltak. Az ősi Egyiptomban a paradicsomi kertekről azt gondolták, hogy azok szerelemre csalogató levegője fahéj, szerecsendió, gyömbér és szegfűszeg illatától bódító.

Az indiaiak a fűszerek rafinált keverékét használták szerelmi ajzószerként. Az Anangaranga című könyv (1986.) egyik hatásos szerelmi bájital receptje így szól: „Zúzz porrá sárfrányt, kankolt, tömjént, szerecsendiót és koriandermagot, formázz pirulát belőle, s edd meg a bételpálma levelével.” Egy másik indiai leírás szerelmi bájitalnak fekete teából, fahéjból, kardamomból, gyömbérből, szemes borsból, szegfűszegből, szerecsendióból, sáfrányból és mézből készült tea fogyasztását ajánlja.

Valószínűleg már az ősember is fűszerezte ételeit. Az ókorban és a középkorban a bőséges lakomák, meglehetősen fűszerezettek voltak. Ekkor már használtak sáfrányt, borsót, szerecsendiót, köményt, ánizst, tárkonyt. Amerika felfedezése után a szakácsok nagy örömére, elterjedt a fokhagyma, a hagyma, a vanília és a paprika használata. A csilipaprika az indiánok legfontosabb fűszere, rendkívül erős. Ősidők óta használják az indián orvosok. Az orron felszívott por rituális jelentőségű. A török megszállás idején a törökök halállal büntették azt a magyar parasztot, aki paprikát termesztett. A csípős torma elsősorban fűszerként használatos, fogyasztása serkenti a gyomor- és a bél működését, nyálkaoldó, vizelethajtó, hevítő hatású. A hagymáról a régi egyiptomiak azt gondolták, hogy távol tartja a gonoszt. Amikor valamire felesküdtek, kezüket egy hagymára helyezték.

A középkorban a fűszerekről azt hitték, hogy azok a mennyország közelében lévő illatos mezőn teremnek. Az ősi egyiptomiak szerint a fahéj és a gyömbér a mennyországból eredő Nílusban található. A keresztény Európában nem nézték jó szemmel a fűszerek túlzott fogyasztását, mert úgy vélték, hogy a fűszeres ételek - azáltal, hogy felpezsdítik a vért - lelki bajokat okoznak, fokozzák az étvágyat, ami elhízáshoz vezet. A főpapok pedig a potencianövelő hatású mustármag fogyasztását tiltották meg szerzeteseiknek.

Európában lakásuk padlóját fűszerekkel szórták be az emberek, hogy távol tartsák a gonosz szellemeket házuktól. A trópusokon termő gyömbért már időtlen-idők óta használják fűszerként, gyógyszerként és szerelmi ajzószerként is. Az öröm növényéről, a mákról – a régi görögök legtöbbet használt és legjobb orvosságáról – úgy vélik, hogy Aphrodité könnyeiből keletkezett, amelyeket akkor hullatott, amikor szerelmét, Adoniszt siratta. A mákot a maják és az aztékok sokféle betegségre fájdalomcsillapítóként használták.

A hinduk egyik legszentebb növényét a tulasi bazsalikomot kultikus helyeken termesztik. A pikáns, csípős ízű szegfűbors nemcsak emésztési panaszokra, neuralgikus bajokra hathatós, hanem bőséges kakaóval keverve felizzítja a nemi öröm szent tűzét. Az elsősorban Indonéziában termő szegfűszeg bimbói orvosságnak és fűszernek számítanak. A népi gyógyászatban nagyon elterjedt feketebors – amelyekért háborúkat vívtak – valószínűleg az egyik legjelentősebb fűszer. Egyik rokona – az Indonéziában termő kubebabors – pedig nemi vágyat élénkítő fűszernövény.

Az ánizsmagról az egyiptomiak feltételezték, hogy nemi közösülésre ingerel, Indiában szerelmi vágyat ébresztőnek és impotenciát gyógyítónak tartották. A bételbors levelei élénkítő hatásúak, a bételfalatokat órák hosszat rágják, szopogatják, fűszerként erotizáló currys ételekbe teszik.

Sokféle hiedelem él a fűszernövényekkel kapcsolatban. Az indiaiak, hogy védelmet nyerjenek a gonosz ellen, ánizsköményt dugnak a kulcslyukba, vagy az ajtó fölé akasztanak pár szálat. A csirkéket köménymaggal etetik, hogy ne kóboroljanak el. A házi galambokkal is ezt teszik, hogy könnyebben hazataláljanak. Az indonézek szerint előre nem látható, ok nélküli katasztrófát jelez, hogy ha egy csipetnyi Cayenne bors maradt a serpenyőben.

A régi görög mítosz szerint midőn Daphné, a gyönyörű nimfa a szerelemtől égő Apollón elől menekült, a jajveszékelő lányt anyja, a Föld (Gaia) babérfává változtatta. Apollón koszorút font magának a fa ágaiból, s azóta lett Apollón szent fája a babér.

FÜTYÜLÉS
Szerte Európában a fütyülésről azt hitték, hogy elriasztja a gonosz szellemeket, akik nagyon utálják a hangos füttyszót. Ezzel szemben a zanzibáriak úgy gondolják, aki fütyörészik, az a gonoszt szólítgatja. A német bányászoknak tilos a bányában fütyülni, mert ezzel feldühítik a helyi szellemeket, akik ezért bosszút esküdnek. Faluhelyen egy időben ugyancsak tilos volt a fütyörészés, különösen déltájban, akik ezt a szabályt nem tartották tiszteletben, azt a szellemek betegséggel büntették meg.

Különösen a nőknek kell tartózkodniuk a fütyörészéstől, ugyanis az angolok szerint kinő a szakálluk, a németek pedig úgy vélik, hogy bamba férjük lesz. A magyarok szerint a füttyszó hallatán szégyenében sírva fakad Szűz Mária.

Egy kígyó látogatja meg azt, aki éjszaka fütyörészik, állítják a törökök. Ha valaki kútba fütyül, rosszra fordul az idő, mondják a magyarok. Az oroszok szerint, aki a saját házában fütyül, ne számítson pénzre.

FÜZÉR
Lásd: gránátalma, koszorú

FŰZFA
A fűz megítélése nagyon ellentmondásos, jelentheti a hosszú életet, alkalmas a boszorkányok távoltartására, a varázslások elhárítására, a gonosz elriasztására. Jelképezheti a termékenységet, a gondolkodási képességet, a nőiességet és az életerőt. A középkori Európában, mint az ékesszólás jelképe, a dalnokok és költők fája volt. Kínában a fűz jeleníti meg a női szépséget, engedelmességet, lágyságot. De a fűzhöz kapcsolták a tavasz kezdetét is. A régi Kínában szokás volt a távolra indulónak fűzfáról letört ágacskát ajándékozni. Japánban a fűz a gyengeség, a finomság, a kecsesség, a nyugalom, az állandóság és az egyesülés jelképe.

A zsidók számára fűzfa a bölcsesség fája. A románok fűzfaágat tesznek a küszöbre, hogy a korcs állatokat távol tartsák a háztól.

Negatív értelemben a fűz gonosz fa, mert oltalmat ad a boszorkányoknak. A szlávok szerint a fűzfa körül tanyáznak a démonok. Fűzfavesszővel rontásokat tudnak végezni. Elmarasztalóan mondják a fűzfát a boldogtalanság, a tudatlanság és terméketlenség fájának. Izlandon feltehetően ezért nem szabad olyan szobában szülni, melyben fűzfaágat tartanak. De máshol is elterjedt hiedelem, hogy a szobában tartott fűzágtól elszaporodnak a legyek. A szomorúfűz a temetők fája, szimbolizálja a bánatot, a halált, a temetést.

A népi gyógyászok fűzfakérgét és fűzfabarkát használnak a gyulladások csökkentésére, reumás és köszvényes bántalmak ellen, gyomorproblémáknál, lázcsillapítóként és emésztési panaszok esetén. Hatásosnak tartják sárgaság ellen a nyolc napig karon viselt fűzfakoszorút, amelyet a kilencedik napon felakasztanak a kéménybe, majd bedobják a patakba.

Virágvasárnap megszentelt fűzfabarkától várják, hogy elriassza a vihart, tántorítsa el a jégesőt és a villámcsapást. Mindezek elhárítására dugnak az ereszbe fűzfagallyat. Szemmel verés ellen barkát füstöltek és fűzfabarkát nyeletnek a tehénnel, hogy ne fájjon a torka.