ÉBENFA
Lásd: bútorfa
EDÉNY
Lásd: ló
ÉG
Lásd: fák
EGÉR
Általánosan elterjedt vélemény, hogy az apró kis egerek kapcsolatban vannak az égzengéssel és a zivatarokkal. Egyes mítoszokban az egér az ég és a föld nászából lett. Egyiptomban, Palesztinában és Görögországban úgy vélik, hogy az egér a földből születik. A trójaiak szerint az egerek a föld fiai. Többek szerint az egerek az égből hullnak a földre, vagy a zivatarból lesznek.
A római természettudós, id. Plinius (23-79) az egeret a valláshoz közelálló állatnak hitte. A mediterrán országokban él az egérjóslás, az egér-előjel használatának a szokása. Vannak, akik az egércincogásból képesek a jövendőt megjósolni. A thaiaknál, aki egércincogást hall a lakásban, nem betegszik meg, pénzre, sőt vagyonra tesz szert, ráadásul családtagjai is védetté válnak.
Sok helyütt tekintik az egeret a halál, éhínség, a betegség, a pusztulás, háború, a dögvész és a nyomor előjelének. Egy ukrán hiedelem szerint, ha kalászt rág az egér, drága lesz a kenyér. Egyiptomban bizonyos napokon félnek az egerek látványától, kivétel a fehér egér, amelynek megpillantása jó ómen. Görögországban az a hiedelem járja, hogy azt a házat, ahol házasságot kötnek, feldúlják az egerek. Apollón, az Olümposzon lakozó isten - számos egyéb állat mellett - az egérrel is azonosul, ettől függetlenül tőlük mentette meg az embereket. Egykoron a görögök egeres pénzt vertek, majd később az érméket amulettként használták a gonosz ellen.
Az egerek kapcsolatban vannak a heggyel és a múzsákkal. Ugyanis a mítoszok szerint a múzsák és az egerek születési és lakóhelye egyaránt a hegy, szervezeti formájuk a körtánc, s az üldözőik elől menekülve nyílvesszővé válnak.
Az egereket összefüggésbe hozták a betegséggel, egészséggel. Egykoron a filiszteusok arany egérszobrocskákat áldoztak, hogy megmentsék a népet a pestistől.
A néphit szerint képesek emlékeztetni és felejttetni. Például, aki egérrágta ételt fogyaszt, elfelejti a múltját. Az egerek gyakorta a halált testesítik meg; néha nőkké, emberekké vagy boszorkányokká változnak. Noé bárkájában a lyukat rágó egér, egyenesen maga az ördög. A menyasszonyi szerepet játszó egeret az ördög jegyesének tekintik.
Egy Rügen szigeti mese szerint egy anya elátkozta hét leányát, amikor azok megszegték a nagypénteki tilalmat. A lányok egérré változtak és a vízbe ugrottak. Az anya bánatában kővé vált, és azóta körülötte táncolnak és énekelnek egérré lett lányai.
Az egér kicsisége ellenére bátor és ügyes jószág: megmenti az oroszlánt; halálra rémiszti az embert; feltöri az aranytojást; segít az erejüket meghaladó répahúzóknak; elbánik a macskával.
Aki az egereket és a patkányokat zajjal, lármával, dobolással, fütyüléssel riasztja el, ugyanazt teszi, mintha a boszorkányokat kergette volna el, harangszóval, petárdázással, lövöldözéssel, vagy vaslapok veregetésével.
Az álomfejtők szerint egérről álmodni családi gondokat jelez, vagy azt, hogy az anyagi ügyek kedvezőtlen fordulatot vesznek. Ha egy olyan egérről szól az álom, amelyik valakire ráugrik, vagy a ruháján mászik, akkor egy barátjával botrányba keveredik az álmodó. Egereket, patkányokat látni egy kamrában ínséges idők eljövetelét jelenti.
Az időjósok meg azt hiszik, ha valaki eldob egy döglött egeret, a dobás irányából hamarosan elkezd fújni a szél.
ÉGITESTEK FOGYATKOZÁSA
Lásd: holdfogyatkozás, napfogyatkozás
ÉGTÁJAK
Lásd: ház, mandala
EGY
Az egyes az egyetlen isten, az egység száma. Az archaikus ember számára a legmagasztosabb szám. Az egyes nem bontható részekre, nem osztható fel, ezért az egy mindig az oszthatatlanságot, a páratlan kiválóságot, minden eredetét, kiinduló pontját szimbolizálta.
Egyistenhit van a zsidóknál, a keresztényeknél és az iszlámban. A hagyományos kínai filozófiában a hatalmas egységet a jin és a jang egyesülése hozza létre. A püthagoreusok, mivel az egyest nem tartották sem nőneműnek, sem hímneműnek, elnevezték "hímnős" számnak. Az egyes számot kapcsolatba hozták Aphroditével, a szerelem görög istennőjével, Apollóval, a szépség és az igazság istenével, Dianával, a vadászat római tűzhely-istennőjével, Freyával, a skandináv termékenység istennőjével, valamint a Pan-kuval, a kínaiak első emberével.
Az egyes sokszor felbukkan szólásmondásainkban: egy barázdás, egy tálból cseresznyézik, egy füst alatt, egy gyékényen árul, egy igába fog, egyívású, egy követ fúj, egy kenyéren él valakivel, egy úttal tartozott az ördögnek stb.
Az asztrológiában a Napnak és a Holdnak csak egyetlen háza van, lévén az egyik a nappalok, a másik az éjszakák égiteste. A numerológiában az egyes a Nap kisugárzása alatt áll, ennek hatására ez a szám kreativitást, pozitív beállítottságot kölcsönöz tulajdonosának. A számmisztikában az elemek közül a víz, az égtájak közül az észak, az évszakok közül a tél, a színek közül fekete társul hozzá.
Aki a hónap első napján született határozott egyéniség, erős önbecsüléssel bír, elutasít mindenféle kritikát. Könnyen méregbe gurul, de ugyanolyan gyorsan megbocsát. Határozott céljai vannak, ambiciózus, öntudatos, makacs. Utálja a korlátokat. Kerüli a veszekedést, de ha nem tud kitérni, akkor vállalja a harcot is. Soha nem támad orvul. Mindenhol otthonos, fellépése megnyerő, kevés barátja van.
Az egyes számú ember számára, a hét napjai közül kedvező, a vasárnap és a hétfő. Jó hatással van rá a ritmusos, vérbő zene, vagy a lelkesítő, harcias muzsika. Szerencsés színei: a mélysárga, napsárga, barna, bronz. Féme az arany. Eleme a tűz. Drágaköve a gyémánt, valamint a rubin, a gránát. Virága a rózsa, növénye a magyal.
Aki elsején született, hajlamos szívproblémákra, keringési panaszokra, magas vérnyomásra, szembajra, gerincbántalmakra és légúti megbetegedésekre.
EGYSZARVÚ
A mesebeli, képzeletbeli állatok közé tartozó egyszarvúról Indiában azt írták, hogy teste a lóé, feje a szarvasé, lába az elefánté, farka a vaddisznóé, a homlokán kinőtt tülke pedig három méter hosszú. Egy másik leírás szerint az egyszarvú tulajdonképpen egy vadszamár, aki a homlokán egy szarvat visel. A kínaiak sárkányként képzelik el, amelynek egy agancsa és szarvasfeje van. A Himalájában feltételezett hatalmas termetű egyszarvúnak disznófeje, örökfarka és rőfnyi szarva van. A rómaiaknál az egyszarvú az orrszarvúra hasonlít. Az irodalom említést tesz a tengeri egyszarvú cetekről is, akiknek a szárazföldihez hasonlóan, csavarodott a szarvuk.
Az Ószövetségben az egyszarvú a csodatévő erővel rendelkező vadállattal azonos. A középkori keresztényeknél a tisztaság és szüzesség szimbóluma, ugyanis azt hitték, hogy az egyszarvút csak egy tisztaéletű szűzlány szelídítheti meg, innen eredeztethető az a hiedelem, mely Szűz Máriával és Jézus Krisztussal hozza összefüggésbe. Egyéb elképzelések szerint az egyszarvú harcias, veszélyes állat.
A néphit szerint az egyszarvúak fiatal korúkban még féken tarthatók, ám mikor megöregszenek veszedelmes, fékezhetetlen állatokká válnak, mindent letarolnak, elpusztítanak.
A kínaiak az egyszarvú megjelenését fiúgyermek születésével hozták kapcsolatba. Épp ezért hagyományos képi ábrázolásán, a jókívánságokat közlő nyomatokon, színes papírkivágásokon az égből alászálló egyszarvú csecsemőt hordoz.
Az egyszarvúról egy csillagképet is elneveztek. Ázsiában az egyszarvú szarvának gyógyerőt tulajdonítanak, a kínaiak és az indiaiak a különféle betegségek gyógyítása mellett a kígyómarás ellen is ajánlják. A cethal szemfogát - az egyszarvú agyara gyanánt - gyógyszerként árulják.
EKE
Lásd: föld
ÉKSZEREK
Az ékszerek többnyire értékes nemesfémből vagy drágakövekből készülő dísztárgyak, melyeket a testen vagy ruhán viselnek. Nemcsak díszíthetnek, hanem jelezhetnek rangot, hatalmat, mint például a koronák; lehetnek mágikus, bajelhárító díszes amulettek; de - mint díszes övcsatok vagy óraláncok - szolgálhatnak gyakorlati célt is.
Az emberek első ékszereiket kagylókból, állati fogakból, csontokból, háncsokból készítették. Az őskori leletek alapján feltételezhető, hogy az embereknek előbb volt ékszerük, mint ruhájuk. Az aranyat az ókori Mezopotámiában fedezték fel. A jól formálható, ragyogó fényű arany és az ezüst, valamint a drágakövek és az állati-növényi eredetű korall, gyöngy, vagy a borostyán az ékszerek fontos tartozékai.
A legrégebbi ékszerek a sumér Ur városából kerültek elő, Pu-abi királynő sírjából, a Kr. e. 3. évezredből. Az egyiptomi Tutanhamon fáraó testét számtalan ékszerrel - diadémokkal, melldíszekkel, nyakékekkel, karkötőkkel, fülbevalókkal, amulettekkel - borították be. Indiában az ékszerek használata a Mohendzsodaro és Harappa ősi civilizációban már elterjedt. Az ókori görögöknél miniatűr ékszer szobrocskákat készítettek. Az antik Rómában az előkelőségek sok ékszert hordtak. Az Oszmán Birodalom ékszerei a drágaköves turbándíszek, de az arabok diadémjai és fejpántjai, a nomádok háromszög alakú kendőtűi is ismertek. Az indiánok körében az aranyból készült ruhadíszek és fejékek jellemzők. A középkor divatos ékszerei a gyűrűk és a ruhakapcsok. A primitív népeknél elterjedtek az orrkarikák és ajakdíszek. A mianmari (a régi Burma) palaung törzs asszonyai sárgaréz karikákkal ékszerezik fel nyakukat. A gyémánt iránti kereslet a 18. században nőtt meg. Az ékszerek mindennapos viseletté a 19. századtól váltak.
Sokan feltételezik, hogy az ékszereknek szerencsét hozó, védelmező erejük van. Indiában hisznek abban, hogy az ékszerek viselése speciális hatással van a szellemi, a lelki és a fizikai egészségre. A hatás attól függ, hogy milyen anyagból készült az ékszer. Az indiai ékszerkészítők leggyakrabban aranyat és ezüstöt használnak, mert az ezüst hűsítő, az arany melegítő hatású. Az asztrológusok és a numerológusok vallják, hogy a rezgést kibocsátó drágaköveknek, fémeknek gyógyhatásuk van, ha helyesen használják a megfelelő ékszert.
Az hogy milyen stílusú fülbevalót hord egy asszony, abból könnyen megítélhető a természete. Ha a fülbevalói hosszabbak, mint a fülei, akkor az illető egy ledér erkölcsű nő. Akinek viszont rövidebbek a fülbevalói, azért a férfinak nem érdemes vágyakozni, mivel az ilyen hölgy elfojtja vágyait. Az indiai pandzsábiak szerint új ékszert célszerű vasárnap viselni, mert akkor sohasem veszik el.
Az álomfejtők szerint, álomban ékszert venni, boldogság, eladni nagy kár. Ékszert látni álmunkban, szívfájdalom, piros köves ékszert látni, betegség jele. A nyaklánc elvesztéséről álmodni, szenvedést jelent a szeretett lény elvesztése miatt. Ha az álmodó a szerelme vagy önmaga nyaka köré tesz egy nyakláncot, az házasságot és boldog családi életet jelez.
ELEFÁNT
A ma élő szárazföldi állatok közt a legnagyobb, az afrikai elefánt eléri a 7500 kg-ot, és 3-4 méter magasra is megnő, az indiai elefánt valamivel kisebb, 5000 kg körüli, magassága 3 méter. Arisztotelész szerint az elefánt "minden más élőlénynél bölcsebb és szellemesebb."
A sziámiak titkaikat az elefánt fülébe súgták, hogy megoldást kapjanak tőle problémáikra. Az indiai elefántok hosszú évszázadok óta a különböző szertartások, ünnepségek fontos szereplői. Indiában, Sri Lankán, Thaiföldön, Malajziában és Indonéziában ezekre az alkalmakra aranyszálas ruhába öltöztetik, kifestik, és ékszerekkel ékesítik fel őket.
Indiában az előkelő származású fehér elefántokat a bráhmin papok egyenes ágú leszármazottainak vélték. Az ilyen elefántok bőre a lótusz színéhez hasonlított, az értékük pedig drága kristályéval vetekedett.
A buddhisták hiedelme szerint elefánt jövendölte meg Buddha születését. A monda szerint, Májá nepáli királyné egy ünnep alkalmával önmegtartóztatási fogadalmat tett, arra kérte férjét, ne közeledjen hozzá testi vággyal. Aznap éjjel, Májá azt álmodta, egy fehér elefánt hatolt be oldalába. Tízhónapos terhesség után a királynő egy gyermeket hozott a világra, aki különbözött minden más gyerektől. Az álombéli fehér elefántnak hat agyara volt. Az indiaiak körében ugyancsak szent állat az elefánt, a fehér szín náluk, az alázatosság jelképe, a hat pedig a térirányok, a lent, a fent, az elöl, a hátul, a jobb és a bal szakrális száma.
Az indiaiak körében egyik legszerencsésebb ómen, ha meglátnak egy elefántot, ugyanis az elefánt Ganésa istent, a jó szerencsét, és az akadályok leküzdését reprezentálja. Az elefántfejű Ganésa, az indiaiak legszimpatikusabb és legnépszerűbb istensége. Ganésát elefántfejjel, emberi törzzsel, gömbölyű, nagy hassal, négy karral és egyetlen agyarral ábrázolják. Hiányzó másik agyaráról azt mondják, hogy egy párharc során vagy verekedés közben veszítette el.
Ganésa elefántfejének történetéről két mítosz számol be. Az egyik szerint: Ganésa születése alkalmából rendezett ünnepségre nem hívták meg Sani istent, a Szaturnusz bolygó megtestesítőjét, aki bosszúból, lángtekintetével elhamvasztotta a csecsemő fejét. A legfőbb istenség, Brahma, azt tanácsolta Parvátinak, az isteni anyának, hogy azt a fejet tegye az újszülöttre, akivel elsőként találkozik. Ez a lény egy elefánt volt, ezért kapott elefántfejet Ganésa. Egy másik mítoszban, maga az apa, Siva isten vágta le Ganésa fejét, mert megzavarta szerelmi együttlétét Parvátival. Hogy kiengesztelje felesége bánatát, Siva egy közelben talált elefántfejet tett Ganésa törzsére.
Sziámban, a mai Thaiföldön, valaha kevés fehér elefánt volt, hogy fennmaradjanak, nem dolgoztatták őket. Ezután terjedt el az a szólás-mondás, hogy a fehér elefánt tartása csak kiadással jár. A hétköznapi életben otthonunk azon tárgyaira vonatkozik ez a megállapítás, melyeknek semmi hasznát nem vesszük, csak kedves emlék fűződik hozzájuk, vagyis fehér elefántnak tekinthetők.
Afrikában, a példás közösségi kötelékben élő elefántcsordákról megfigyelték, hogy ha mély árok állja útjukat, a legtestesebb elefánt beugrik az árokba, hogy átmehessenek hátán a társai; ha a csorda valamelyik tagja megsérül, a többi azonnal a segítségére siet, ormányukkal addig dörzsölnek finom homokot a sebre, míg el nem áll a vérzés. Már Plinius is beszámolt arról, ha elpusztul egy elefánt, a csorda minden tagja ormányával simogatja, majd betemetik faágakkal és földdel a tetemet, mindeközben „elsiratják” elhunyt társukat.
Az elefántról készített képek, szobrok, fényképek stb. szerencsét hoznak, de csak akkor, ha az ajtóval szemközt helyezik el őket. Egy másik elképzelés szerint ugyanehhez az elefántszobrot a farkával észak felé kell elhelyezni. Az arannyal egyenértékű elefántagyarakból készült faragványok azonban rossz ómenek, mert elefánt életeket követelnek. A burmaiak az elefánt farkából néhány szőrszálat hordanak maguknál, hogy távol tartsák maguktól a gonoszt. Az afrikai emberek pedig azt hiszik, hogy az elefántok azért hasítják fel a földet vonulásuk közben, hogy megtudják, merről fúj a szél.
ÉLETFA
Az életfa vallási szimbólum, mitikus világmodell. Az életfa kultusz már az ókori vallásokban fellelhető. Különböző elképzelések születtek róla, feltételezték, hogy az életfát szörnyek őrzik, az ágak között az ősök szellemei lakoznak. A Bibliában a kerubok által őrzött életfa együtt található a Paradicsomban az isteni tanítás, vagyis a tudás fájával, melyre kígyó vigyáz. Amikor a paradicsomi első emberpár evett a tudás fájáról, Isten kiűzte őket az Édenből, mert nem akarta, hogy megkóstolják az életfa gyümölcsét is, s vele megszerezzék a halhatatlanságot.
Babilonban a világ közepének tartották az életfát, melynek gyökereiből a világ nagy folyói erednek. Az ókeresztények a tudás fáját még a fügefával társították, később lett belőle almafa. Az életfát kezdetben a pálmafa jelképezte, majd a szőlőtőkével szimbolizálták.
Az irániak az életfát a világhegy csúcsán képzelik el; az indiaiak szerint a szent bodhifa az élet fája, amelynek gyökerei az égben vannak, lombozata pedig a világ fölé borulva ad árnyékot. Hasonló képzet tapad az óizlandi Yggdraszil nevű örökzöld óriási kőrisfához, amelynek a tövében fakadó forrásból issza Odin főisten a bölcsességet. A fa tövében tanyáznak a skandináv mitológia istennői, a Nornák, és a fát naponta a forrás vízével meglocsolják. A fa örökké nedves ágairól csepegő harmat táplálja a föld valamennyi folyóját. Az életfa csúcsában a bölcs sas fészkel, gyökereit sárkányok és kígyók rágják. A középső szinten négy rénszarvas harapdálja az életfa lombját.
Kínában az életfa tetején madár, a tövénél a halhatatlanságot megjelenítő sárkány található. A kínaiak életfája háromezer évenként egyetlen körtét terem, és úgy tartják, hogy aki eszik belőle, halhatatlanná válik tőle.
Az életfa nemcsak az életet, hanem a halált is reprezentálja. Az életfa belsejében van elrejtve az élet, a halál fájában a halál rejtőzködik. Mint ahogyan minden egyes élet négy fokozaton - születés, élet, halál, újjászületés - megy keresztül, úgy az életfának is négy stádiuma ismert. Az életfa, hasonlóan a szimpla fához, évről-évre megújul, tavasszal mindig feltámad.
A magyar néphiedelem az életfának sokféle nevet adott, nevezte: istenfának, lélekfának, sámán fának, tetejetlen fának, égi érő fának. A népmesékben is szerepel a halhatatlanság gyümölcsű életfa, ahová a mesehős sok veszedelmen túl, a sárkányt legyőzve jut el.
Számos népszokás kapcsolatos az életfával: a legismertebb a tavasz megújhodását ünneplő májusfa, amelyet május 1-jén legények állítanak az eladósorba lévő lányok háza elé, vagy a kapufélfájához rögzítik. Mint varázsló eszközt, nemcsak a házasság reményében használják, hanem a lakodalmakban is, ugyanis a zöld ág a termékenységre, szaporulatra utal, a lakodalmi kalács és az életfa alakú sütemények az életet szimbolizálják.
ÉLETKOR
Szerencsétlen dolog elárulni valakinek a pontos életkorát, egy évvel kevesebbet, vagy többet kell mondani. A rómaiak szerint a páros számú életkort tilos másnak megmondani, mert a viselőjére nagy veszedelmet hoz. Madagaszkárban balszerencsés dolog megtudni a főnök családjának életkorát.
Németországban, aki nem csinos húszéves korában, nem erős harmincig, nem bölcs negyvenig, és nem gazdag ötven éves koráig, egy haszontalan, semmirekellő ember. Krisztus korában, 33 évesen meghalni, a mennyek különös ajándéka, az ennyi éves embereket nem könnyű elátkozni.
A babonások szerint, minél tovább ül valaki az asztalnál, mert a többinél lassabban eszik, annál tovább él. Amikor egy nő 31 éves lesz, nagy változásra számíthat az életében. Ez lehet egy nagy utazás, de váratlan veszély vagy egy nagy kihívás is. Ebben az időszakban nagyon óvatosnak kell lennie, és különös gondot kell fordítania üzleti ügyeire.
Koreában, amikor az ember kiválasztja a leendő házastársát, kellő óvatossággal kell eljárnia. Sok bajt okoz, ha a házastársak életkora között öt év a különbség, mert az együttélés során rendszeresen, sokat fognak veszekedni, azonban nem válnak el. Az sem jó, ha hat év a korkülönbség. Bár ekkor boldog és kiegyensúlyozott lesz a házasság, azonban a házaspár végig nagy szegénységben fog élni. Mindezek figyelembe vételével a koreaiak többsége a négy vagy hét év életkorkülönbséget tekinti ideálisnak.
A japánoknál még ma is számos hiedelem, misztikus eredetű szertartás kapcsolódik bizonyos életkorokhoz. Minden évben november 15-én tartják az ún. „Hét-öt-három” (Sicsi-go-szan) fesztivált. Ezen a napon az ötéves fiúk ünneplő ruhát öltenek, és a kimonóba öltözött három- és hétéves leányok társaságában felkeresik a legközelebbi sinto szentélyt, ahol a pap a további jó egészség és a jólét érdekében megáldja őket. Az ősi hiedelem szerint ugyanis bizonyos életkorban a gyermekek különösen ki vannak téve a balszerencsének. A sinto áldás és az ima isteni védelmet nyújt számukra életük kritikus szakaszában.
Felnőtt korban a férfiaknál a 25. és a 42., a nőknél a 19. és a 33. életévet vészterhes időszaknak (japánul jakudosi-nak) tekintik. E balszerencsés években az emberek rendszeresen felkeresik a templomokat és a szentélyeket, hogy isteni védelmet nyerjenek a veszélyek ellen. A férfiaknál a 42., a nőknél pedig a 33. születésnapot ún. „jakudosi partival” ünneplik meg. A születésnapjukat ünneplők a jó egészség, az életerő és a hosszú élet érdekében vörös ruhát öltenek.
A japán férfiak számára különös jelentőséggel bír a „kanreki”, vagyis a 60. születésnap megünneplése. A kínai kalendáriumra épülő régi naptár ugyanis 60 éves ciklusokba szerveződött. Az élet ciklusa évente visszatér a kezdetéhez, ezért a „kanreki” azt a pontot ünnepli a férfi életében, amikor a személyes kalendáriuma visszatér a megszületése időpontjához. A rokonok és a barátok együtt ünneplik a 60. születésnapot. Az ünnepelt fejére vörös kapucnit húznak, aki piros mellényt ölt magára. Ezeket a ruhákat rendszerint a csecsemők viselik, így azt szimbolizálják, hogy az ünnepelt visszatért a születéséhez. Az említetteken kívül – a kínaitól átvett hagyományként – a 70. (koki), a 77. (kidzsu), a 80. (szandzsu), a 88. (beidzsu), a 90. (szotszudzsu) és a 99. (hakudzsu) születésnapjukat is megünneplik, illetőleg vallásos fohásszal töltik el.
ÉLETVONAL
Lásd: tenyérvonalak
ELJEGYZÉS
Az eljegyzés szinte minden népnél ismert ceremónia, rendszerint ünnepélyes aktus. A magyaroknál az eljegyzést többféleképpen tartják számon, nevezik jegyváltásnak, jegykendő- vagy kendőadásnak, vidéken a jelenleg tartott eljegyzéseket, kézfogónak mondják. Az eljegyzési lakomán jegygyűrűt, korábban jegykendőt, vált a jegyespár, majd a templomi háromszori kihirdetést követően kezdődik a hívogatás. A vőféllyel hívogató férfiak mellét szalagok vagy díszzsebkendők, kalapjukat rozmaring vagy szalagok díszítették, kezükben kulcs, vagy rézfokos, bot volt. Békéscsabán csak akkor mentek el a lagzira, ha háromszor hívták meg őket.
Az eljegyzés előtt a rokonok megveszik az ifjú pár nászajándékát. Ha azonban a házassági ígéret füstbe megy, akkor a vétkesnek vissza kell adnia a gyűrűt, és meg kell téríteni az okozott kárt, a vétlen viszont megtarthatja a kapott ajándékot.
ELŐJELEK
Lásd: ómenek
EMBERI ÉLET SZÁMAI
Az emberi élet jelentős állomásai a hetes számhoz kötődnek; a gyermek hetedik hónapos korában bújnak ki első tejfogai, és a huszonegyedik hónap körül kezd el beszélni, a hetedik életévében nőnek ki a csontfogai, és kezdenek kihullani a tejfogai. Kétszer hétévesen serdül ifjúvá, és háromszor hétévesen cseperedik férfivá. Hatszor hétévesen éri el életereje teljét, kilencszer hétévesen lép be a klimax korba.
Elterjedt nézet az is, hogy hétévenként alakul át az emberi test, körülbelül hétévenként az emberi test összes sejtje kicserélődik, hétévenként formálódik át az ember felfogása, szokásai, nézetei megváltoznak, érzései idomulnak.
Az ember születésével, az emberi szervezet működésével áll kapcsolatban a misztikus kilences: a csecsemő - normális terhesség esetén - kilenc hónapra jön a világra; az ember normális légzésszáma percenként átlagosan 18, vagyis 1+8=9; a szívverések percenkénti átlaga 72, azaz 7+2=9; az egészséges ember testhőmérséklete 36 fok, 3+6=9; a szívverések száma óránként 4320, amelynek jegyei összeadva megint a kilencest adják; a szívverések száma 24 óra alatt 103 680, az eredmény ismét 9; a levegővételek óránkénti száma 1080, amely ugyancsak 9; egy nap alatt átlagosan 25 920-szor veszünk levegőt, ez utóbbi szám pedig a nagy sziderikus évben (melyet Plátói évnek is neveznek) lévő évek számával egyezik meg. A nagy sziderikus év (másképpen napéjegyenlőségi ciklus) az az időtartam (25 920 év), amely a napéjegyenlőségi pontok precessziójának egy teljes ciklusához szükséges. Noha asz asztrológusok számára rendkívüli fontosságú, a mai csillagászok nem sok jelentőséget tulajdonítanak neki. A precesszió a Föld tengelyének az ekliptika tengelye körül végzett kúpos mozgása.
Az ember kritikus éveinek tartják a hetes és a kilences páratlan számú többszöröseit, a hetes, kilences, huszonegyes, huszonhetes, harmincötös, negyvenkilences, hatvanhármas és a nyolcvanegyes számokat, amelyek fölött az asztrológusok szerint a Szaturnusz bolygó felügyel. A felsorolt évek közül a huszonegyestől és a negyvenkilencestől kell tartani, de a legveszélyesebb közöttük mégis a hét és a kilenc szorzata, a hatvanhármas. E baljós számban egyesül ugyanis a titokzatos hetes a rejtélyes kilencessel, szorzatuk tehát felnagyítja a két szám mágikus erejét. A közhiedelem szerint, ha valaki a 63. évét megéri, az már nyugodtan élhet tovább. Mind a mai napig Európa babonás emberei két születésnapot különböztetnek meg, az egyik, amely a világrajövetelt jelzi, a másik pedig a 63. év betöltését jelöli. A 17. században számos köszöntővers látott napvilágot, amely a 63. évi születésnapot volt hivatott éltetni. Kivétel volt Giovanni Boccaccio olasz költő, aki állítólag pont a 63. születésnapján, 1375-ben távozott az élők sorából.
EMBERKŐ
Aszklépiosz, a görögök gyógyítás istene szerint az emberben termelődő, igen ritka és ezért rendkívül értékes mágikus kő, a méreg által elpusztult ember szívében lelhető fel. Ezt a követ kilenc évig kell tűzben forrósítani, s csak azután lehet kivenni a szívből.
Valószínűleg Nagy Sándor is hallhatott az emberkő varázslatos hatásáról, arról hogy védelmet nyújt a csatában harcolóknak. A nagy hadvezér ilyen követ viselt a bíborövében. Azonban Indiából hazafelé, amikor az Eufráteszben fürdött, az övét elrabolta egy kígyó.
A babonában hívők, azt hiszik az emberkőről, hogy megvédi őket a villámcsapásoktól, a hirtelen haláltól, viszont nem nyújt segítséget betegség és fájdalom esetén.
ÉNEKLÉS
Az álomfejtők szerint, álomban énekelni és vigadni szomorúságot jelent. Aki sokat dudorászik, vagy énekel, egészséges életet él, álomban azonban utalhat gyászra is. Álomban látni: énekesnőt, családi veszekedést jelez; énekes koldust, gonosz dolog történik az illetővel; éneklő állatot, nehéz idők jönnek az álmodóra. Énekes koldussal egy asztalnál ülni, szerencsés fordulatot jelöl. Halálra utal, énekszót hallani esős éjszakán; az útonálló danászása pedig boldogtalanságot jelez előre. Éneklő kutat látni álomban, felbomló jegyesség, vagy házasság; ha a kinyíló ajtó énekel, balsors várható; temetőben énekszót hallani, időváltozást prognosztizál; a szomszédból hallatszó ének, arra figyelmeztet, hogy vigyázni kéne a férjnek a kikapós feleségére.
Azt mondják, aki hét óra előtt énekel, tizenegy óra előtt sírni fog. Aki mély hangú éneklést hall, kellemetlen hírt fog kapni, a vékony, cérnahangú éneklés viszont a vidámság jele. A koreaiak szerint egy kígyó jelenik meg annak a házában, aki éjszaka nótázik. Feltehetően e figyelmeztetés oka a család többi tagjának, vagy a szomszédok nyugalmának a megóvása lehet.
EPENA
Lásd: növényi ajzószerek
EPER
Lásd: gyümölcsök
ERDŐ
Az erdők gyakran tárgyai a mítoszoknak, legendáknak, néphagyományoknak. A világ különböző részein élő emberi közösségek kezdettől fogva szoros kapcsolatot ápolnak az erdőkkel, egészséges tisztelettel tekintenek rájuk, csodálják szépségüket, noha időnként félnek a szellemektől, melyek bennük lakoznak. Őseink a hosszú, szorongással és kétségekkel teli vándorlásuk közben gyakran az erdőkben leltek menedékre. Az európai kultúrában az erdőt tekintették a legtöbb csoda helyszínének, a szellemi megvilágosodás legfőbb forrásának, és az erdő volt a szentélyek, templomok legegyszerűbb formája. Az első szentélyek az ókori Európában a szent ligetek voltak, melyeket csak fokozatosan váltottak fel a fából majd kőből emelt templomok. A rómaiak csak engesztelő áldozat után vághattak fát a szentként tisztelt erdőkben.
Egyes erdők, ligetek szentként történő tisztelete a keleti kultúrákra is jellemző volt. A hagyományok korlátozták a szent erdők elérését, az íratlan szabályok nem engedték meg bizonyos tevékenységek végzését ezeken a helyeken. Kína szent hegyeiben a gyűjtögetés, vadászás, favágás, házépítés, földművelés szigorúan tiltott volt, ugyanis a kínaiak mélységesen hittek benne, hogy ezek a tevékenységek megharagítják az isteneket, és balszerencsét hoznak a közösségre. Az erdő egyszerre képviselte számukra a veszélyek birodalmát, ahol olyan fenevadak fenyegetik az ember életét, mint például a hegyek királyának nevezett tigris, de egyúttal jelentette a világtól való elvonulás, a megtisztult magány egyetlen lehetséges helyét is, ahol elérhető a halhatatlanság.
Hasonló motívumok találhatók az indiai hagyományokban is. A hindu aszkéták az erdőbe vonulnak vissza, hogy ott elmélyedhessenek a meditációban. Sokfelé még ma is úgy tartják, hogy az erdő megszentségtelenítése - például a fakivágás – a természetfeletti lények büntetését vonja maga után, és egyes szentnek tartott erdőkben a rőzse összegyűjtése, gombászás, erdei gyümölcsök szedése, gyógynövények, méz begyűjtése stb. is csak bizonyos korlátok között megengedett.Ugyanakkor az erdő az ismeretlen veszélyre is utalhat. Az erdő a halál birodalma; a természet titkait rejti. A keresztények képzetében Krisztus világosságával szemben az alvilági erőkre, a sötétségre és a bűnre utal. A fénylő Nap házastársaként a kelta druidáknál is a sötétséget jelképezi.
Számos nép mítoszában az erdőn keresztül vezet az út a holtak birodalmába; az erdőn túl van a Nap birodalma; az erdő az alvilág bejárata. A törököknél az erdő, a három fő világ közül a középsőhöz tartozik.
A Kenyában élő afrikai luo törzs hitvilágában az Erdő főisten és az erdei szellemek lakhelye; a szlávoknál a Vasorrú bába; a tatároknál pedig az erdő szellemének, a vadászösvényeket járó öregembernek az otthona.
A római és a görög hagyomány szerint a holtak föld alatti birodalmának bejárata előtt, egy csendes, nehezen járható erdő terül el. Az indiaiak úgy gondolják, hogy az erdő maga a változatosság, a harmónia és az állandó megújulás. A hinduk szívesen elvonulnak a háborítatlan erdőkbe meditálni, nyugalmat nyernek a békét sugárzó fáktól. Azt mondják, ha kivágnak egy fát, saját maguk filozófiai gyökereit pusztítják el. A famentes világon a szomorúság lesz úrrá.
A szibériai emberek az erdőt a vadászszerencsével azonosítják. Az afrikai najanok szerint a vadászt évente meglátogatja az erdei szellem, s ha a vadász elejti a kilencpúpú óriásmedvét, rögtön bocsánatot kell kérnie a medvék és az erdő szellemétől. Több nép elképzelésben az erdei szellemek szeretik a csendet, ezért tilos hangosan beszélni a vadászat alatt. Az erdő hallgatag magánya Keresztelő János szótlanságát, Mária Magdolna bűnbánatát szimbolizálja.
Több mítoszban és mesében az erdő abból a fésűből lett, amelyet a menekülő hős hajított hátra, hogy feltartóztassa üldözőjét. Idzaganit, a japánok első asszonyát, Idzanami, az első férfi úgy menekítette meg a boszorkányok elől, hogy hátradobta fésűjét, melyből sűrű bambuszhajtások nőttek erdővé.
Az álomfejtők szerint, aki álmában erdőn vág keresztül, vagy fák között sétál, átmeneti időszakot él meg. Lehet, hogy az ösztöneinek engedelmeskedik. Ha viszont az álmodó eltéved az erdőben, az annak a jele, hogy tudata alatt önmaga jobb megértésére törekszik, de jelentheti azt is, hogy egy új időszak kezdődik az életében.
ERNYŐ
A napsugárzás és az eső ellen védő ernyőt már az ókori Egyiptomban, Mezopotámiában, Indiában és Kínában használtak, a fontos személyiségek, előkelőségek feje fölé szolgák tartották. Európában az ókori görögök a napsütés ellen védekeztek, a rómaiak pedig az esőtől védték magukat az ernyővel. A középkorban az ernyő a pápa és a klérus megkülönböztető jele lett.
Kínában a köztiszteletnek örvendő hivatalnokok szolgálatukért a helybeliektől piros selyemernyőt kaptak ajándékba. A kínai kötéltáncosok fontos kelléke az ernyő. Mivel japánban nyilvánosan nem kerülhetett férfi a nő közelébe, az esős idő jó alkalom volt arra, hogy összebújjanak az esernyő alatt. Ezért, ha egy férfi egy nőnek esernyőt ajándékozott, az felért egy szerelmi vallomással.
Az esernyőhöz jó néhány babona fűződik: balszerencsés dolog esernyőt kinyitni a házban, ezzel ugyanis felingerlik a helyi napistent, aki megharagszik az egész család ellen. A házban különösen a fej fölött kinyitott ernyő számít rossz előjelnek, mert a ház védőszellemei azt gondolhatják, hogy az illető nem érzi elégségesnek a védelmüket, ezért mérgükben elhagyják a házat. Ha valaki leejt egy esernyőt a földre, a házban gyilkosságot fognak elkövetni.
Azonban nem mindig balszerencsés az ernyő kinyitása a lakásban. Egyesek szerint, csak azokban az esetekben kerülendő, ha az ernyőt ajándékba kapták, ha az ernyő fekete színű, ha az ernyőt még sohasem használták házon kívül, ha beteg ember van a házban. Egyéb esernyővel kapcsolatos balszerencsét jelentő babonák: nem szabad ernyőt ajándékba adni, sohasem szabad felvenni a leejtett ernyőt (valakit meg kell kérni rá), nem lehet az ernyőt az asztalra vagy az ágyra tenni, s ha egy hajadon leejti az ernyőjét nem fog férjhez menni.
A kínaiak szerint, ha elered az eső, egy újonnan szerzett ismerősnek nem szabad kölcsönadni az ernyőt, hogy vigye haza magával, mert ez biztos jele annak, hogy többé nem fognak találkozni az életben. (Ugyanis az esernyőt jelentő kínai szó kiejtve hasonlóan hangzik az elválás szóhoz.) Aki szereti az új ismerősét, időt szakít rá, hogy elkísérje az ernyővel a buszmegállóig, vagy a taxiállomásig. Ugyancsak kínai eredetű babona, hogy megvédi a menyasszonyt a gonosztól, ha egy nyitott vörös ernyő alatt megy az esküvőre.
Álomban lyukas esernyő látni veszekedést jelent; esőben csukott esernyőt hordani balszerencse az üzleti életben; nyitott esernyőt vinni esőben nagy szerencsét hoz az álmodóra, akinek minden erőfeszítése sikeres lesz.
ESERNYŐ
Lásd: ernyő
ESKÜVŐ
Az esküvő napjára, mely az ember életének egyik legfontosabb eseménye, számtalan hiedelem vonatkozik, sok fortély és tiltás rögzült, amit nem árt néha figyelembe venni. Például az esküvőre menet a menyasszony nem tekinthet semerre sem, nem indulhat el ballábbal, visszafelé nem jöhet ugyanazon az úton, mert szerencsétlen lesz az élete.
Nem szerencsés az esküvőt az esti órákban, vagy pénteken tartani. Rossz ómen, ha az esküvő napján a házasulandók előtt egy disznó, nyúl vagy gyík szalad át az úton, vagy ha nyitott sírt látnak. A törökök rossz előjelnek tekintik, ha valaki átmegy a lakodalmas kocsi előtt, és nem szabad azonos házba két menyasszonyt beengedni, mert az is szerencsétlenséget jelent. Az angoloknál a vőlegénynek nem szabad meglátni a menyasszonyt az esküvő előestéjén, mert a házasságuk tönkre fog menni.
Balszerencsére utal, ha a lakodalom napján esik a hó, ha temetési menettel találkoznak, mert sok csalódás kíséri majd a fiatalok életét. Ugyancsak rossz előjel az esküvő napján apácát vagy papot látni, ez a házasság tönkremenetelére utal. Ha a vőlegény az esketés alatt leejti a karikagyűrűt, vagy ha leesik a menyasszony fátyla, a házasság pusztulásra van ítélve. Szerencsés jelnek számít az esküvő napján szivárványt látni, fekete macskával vagy kéményseprővel találkozni, napos időben esküdni örök hűséget, mert mindez arra utal, hogy a vőlegény szereti menyasszonyát. A walesi emberek szerint ugyancsak szerencsés dolog az esküvő reggelén madárdalra ébredni.
Szerencsét hoz, ha a násznép megrakott szekérrel, zsidóval vagy cigánnyal találkozik, ha a templomban aznap keresztelőt tartanak, vagy ha a lakodalmi vacsorán a vőlegény és a menyasszony egy tálból egy kanállal eszik. Ha a lakodalom napján esik az eső, egyrészt áldást jelent a frigyre, másrészt azt, hogy a fiatalasszony pletykás lesz. Jó előjelnek minősül: az esküvő napját keddre vagy csütörtökre kitűzni.
Az angoloknál, a menyasszonyi fátyolról feltételezik, hogy védelmet nyújt a gonosz lelkek ellen, akik irigyek a fiatalok boldogságára. Az sem mindegy, milyen színű ruhában áll a menyasszony az oltár elé. Hogy a menyasszonynak szerencsés legyen a házassága, esküdjön fehér ruhában, mert ez azt jelenti, hogy jól választott. Ha a menyasszony esküvői ruhája szürke, messzire fog utazni; ha fekete, vissza kívánja a lányságát; ha piros hamarosan meghal; ha zöld meg fog szégyenülni; ha ruhája kék, őszinte lesz a házassága; ha sárga, szégyellni fogja párját; ha barna a ruha városban fog élni; ha lila, a házassága lelketlen, sivár lesz; ha gyöngyökkel díszített a ruhája, zavaros lesz az élete. Egy mexikói hiedelem szerint az esküvő alatt viselt gyöngysor is rosszat jelent, arra utal, hogy a menyasszony egész életében sírni fog, mert a gyöngyök könnyeket jelentenek.
Nagy jelentőséget tulajdonítanak, az esküvői szertartáson történteknek. Ha az esketési ceremónián a menyasszony a vőlegény lábára lép, vagy ha a templomból kijövet a menyasszony lép ki elsőként, azt jelenti, hogy az ő akarata érvényesül a házasságban. A templom ajtajában, ha az ifjú pár elé gabonaszemeket, rizst, mákot vagy pénzt szórnak, ezzel gazdag, gondtalan életet kívánnak nekik.
Az egész napra vonatkozó hiedelmek közül: ha az esküvő napján a vőlegény csatolja be, fűzi, vagy köti meg a menyasszony bal cipőjét, az asszony fogja uralni a házasságot. Ha a menyasszony elé seprűt dobnak, ha ügyes felveszi, ha ügyetlen megbotlik benne. A házba menet a menyasszony feje fölé azért tartanak kenyeret, hogy soha ki ne fogyjon belőle. Az esketés után, hogy édes legyen a fiatalok élete, mézet, vagy cukrot kell nyalogatniuk, illetve szopogatniuk.
Nemcsak nálunk, hanem a világ számos országában ismert babona az, hogy aki a másik ember sarkára lép, megéri az illető esküvőjét.
Az esküvő napján az újdonsült asszonynak a főbejáraton kell bemennie, ahol tilos megbotlania, vagy elesnie, ezt megelőzendő, a küszöb fölött inkább az ifjú férj viszi át szerelmét. Ez a romantikus gesztus, mellyel a vőlegény az újdonsült aráját köszönti otthonában, a régi időkből ered, amikor a feleségszerzés megszokott formájának a nőrablást tekintették. Miután ő és barátai (a vőfélyek) sikeresen megharcoltak a „menyasszony” rokonaival, a vőlegény rendszerint egy karjaiban rugdalózó, visítozó lánnyal lépett a házába. A vőlegény jobb kezében karddal harcolt, miközben arajelöltjét a bal kezében tartotta. Ez a magyarázata annak, hogy miért áll a menyasszony az esküvőn mindig a vőlegény balján.
Világszerte elterjedt hiedelem, hogy a démonok vagy gonosz szellemek a nevezetes évfordulók, valamint az öröm pillanataiban, például esküvő idején különösen tevékenyek. Az esküvői csokrok ezért eredetileg olyan erős fűszerekből álltak, mint a kakukkfű vagy a fokhagyma, és a céljuk a rossz szellemek elriasztása, meg a mosdatlan emberek rossz szagának közömbösítése volt.
Régen a menyasszonyok nem virágcsokrot, hanem harisnyatartót dobtak a vendégek közé az esküvői fogadáson. Ezt a szokást a 14. században változtatták meg, miután megunták a menyasszonyok, hogy az ittas férfiak maguk akarták levenni róluk. Egy legenda szerint a harisnyatartó dobálás Angliában alakult ki, ahol egykoron az esküvő után a vendégek követték az ifjú párt a hálószobájukba, vártak, míg levetkőznek, ekkor ellopták a harisnyáikat, és elkezdték velük dobálni a párt. Aki elsőként találta el a menyasszony, vagy a vőlegény fejét, az lett a következő házas. Egy másik szokás szerint a vőlegényt pedig zoknijaikkal dobálták meg a barátai. Ez esetben a vőlegény orrát eltaláló számíthatott a leghamarabb házasságra.
A lakomán a fiatalok levesébe fallikus jelképként két krumplit és egy sárgarépát tesznek, hogy szexuális életük jó legyen. Hogy az új frigyből elsőként fiú szülessen, a menyasszony ölébe fiút ültetnek. Hogy könnyű szülése legyen, a vőlegény kapujában a menyasszonyt kosárnyi almával, dióval, valamint egy vödör vízzel fogadják. A nászéjszakán az újonnan házasodott férj számára az első behatolás előtt ajánlatos egy poharat összetörnie, mert ez a rituálé a törökök szerint szerencsét hoz. Úgy tartják, hogy a nászéjszaka végén, az elsőként elalvó házastárs fog először meghalni.
Spanyolországban szerencsét jelent, ha a menyasszony az esküvőn valami újat, valami használtat és valami kölcsönzöttet visel. Boldog lesz a házassága annak a menyasszonynak, akinek valamelyik ruhadarabja kék színű. Ha a vőlegény a szertartás előtt meglátja menyasszonya ruháját, az arajelölt balszerencsés lesz a ceremónia alatt. Ez a hiedelem a világ számos táján elterjedt, de különösen a spanyol ajkúak között. Ha a vőlegény barátja levág egy darabot a vőlegény nyakkendőjéből, hamarosan ő is meg fog házasodni. Feltehetően ezzel függ össze, hogy az olaszoknál a házasság után a vőlegény nyakkendőjének darabjait olykor árverezésre bocsátják a vendégek között.
Marokkóban a hagyományos esküvő négytől hét napig tart, és a menyasszony, mielőtt az esküvői ruháját felvenné, megfürdik egy kád tejben.
Németországban az esküvőt megelőző éjszaka – a Polterabend (legénybúcsú) keretében – tányérokat és tálakat törnek össze, mert úgy vélik, hogy ez szerencsét hoz a menyasszonynak. A törmelékek összetakarítása a fiatal házas jelöltek feladata. Az esküvő után rizst szórnak az ifjú párra. Azt mondják, hogy annyi gyereke lesz az újdonsült arának, ahány szem rizs akad meg a hajában.
Egy régi svéd szokás szerint a menyasszony az esküvőjén nem kötötte meg a cipőfűzőjét, hogy a szülése könnyű legyen. Előtte pedig a jobblábas cipőjébe a mama egy aranypénzt, a ballábasba a papa egy ezüstpénzt tett, azt szimbolizálva ezzel, hogy sohasem fog pénz nélkül járni.
Skóciában az esküvő előestéjén az ismerősök összegyűlnek a menyasszony körül, és segítenek neki a hagyományos menyasszonyi lábmosásban. Az esküvő után a templom ajtajára kifeszített szalagot a menyasszony apja elvágja, ezzel jelezvén, hogy mostantól a lánya önállóvá vált.
Törökországban, ha a vőlegény sokat mosolyog az esküvőn, az első gyerek lány lesz. Akinek sikerül elkapnia a menyasszony által eldobott kandiscukrot, ha még egyedülálló, rövid időn belül házas lesz. Hogy nagy legyen a gyerekáldás, az esküvő után a vőlegény szülei diót és szilvát dobálnak a menyasszony felé, amit az ifjú asszony a szoknyájába tesz.
Brazíliában, ha a menyasszony közvetlenül a vizes edényből iszik, az esküvőjén esni fog az eső. Mexikóban, ha az esküvő éjszakáján esik az eső, a menyasszony házassága során gyakran fog sírni. Oroszországban, ha esik az esküvőn, az ifjú pár gazdag lesz. Törökországban, ha a menyasszony fazékból vagy lábasból eszik, az esküvője napján esni fog. Tajvanon, ha egy lányt többször felkérnek esküvői nyoszolyólánynak, ránézve rosszat jelent.
A kínai esküvői szokások szerint: az esküvői ruhák pirosak, sárgák vagy fehérek, náluk a fekete, a kék vagy a szürke esküvői ruha balszerencsés házasságra utal. A menyasszony az esküvői ünnepség alatt legalább háromszor megváltoztatja öltözékét. Az esküvői vacsorán kilenc fogásból álló ételt szolgálnak fel. Nem ajánlják a házasságot az azonos családnevűeknek, és azt sem tartják jónak, ha a házasulandók közötti korkülönbség három vagy hat év. Hogy a házasság szerencsés legyen, s hogy első gyerekként fiú szülessen, nem árt, ha a vőlegény Sárkány jegyű és nászéjszakája előtt körbefordul a nászágyon.
Az ortodox zsidó esküvők elmaradhatatlan eseménye a tradicionális pohártörés. A hagyományos magyarázat szerint a pohártörés a szertartás társadalmi eleme, eredete a talmudi időkbe nyúlik vissza, amikor Mar de-Rabina rabbi arra lett figyelmes, hogy tanítványai túlságosan frivollá váltak a fia esküvőjén. A legenda szerint kezébe kapott egy drága poharat, és a földhöz vágta. Ez kijózanító hatással volt a vendégekre, és világosan megüzente számukra, hogy az ünnepségen mindig áhítattal és alázattal kell viselkedni. Egy másik magyarázat szerint még a boldogság perceiben is kell egy kis szünetet tartani, és megemlékezni a Jeruzsálemi Templom lerombolásáról. Az összetört pohár minden jelenlevőt arra emlékeztet, hogy a világ tele van tökéletlenséggel, és parancs mindenkinek, hogy vegyen részt a világ megjavításában.
A pohártörésnek babonás gyökerei is vannak. A Közel-Keleten a pohár- vagy tányértörés megszokott viselkedés volt, melynek mágikus erőt tulajdonítottak, és a démoni erők, valamint a rossz kívánságok szétzúzását szimbolizálta.
Sri Lankai szokás, hogy az esküvő napján a menyasszony és a vőlegény egy pohár vízben fehér virágokat – a legtöbbször jázminokat – visznek magukkal a templomba, amitől bőséges gyermekáldást és vagyonosodást remélnek.
Mexikóban egy ékszerekkel vagy gyöngyökkel kirakott madzaggal fogják körül a menyasszonyt és a vőlegényt, amikor kimondják az igent, ezzel szimbolizálva az egyesülésüket.
A Fülöp-szigeteken nem szabad a menyasszonynak felpróbálnia ruháját az esküvő napja előtt, mert az esküvője nem lesz sikeres. Az esküvő napja előtt a fiatal párnak kerülniük kell a hosszú vezetést, vagy utazást. A filippinók úgy vélik, papucsférj lesz abból a vőlegényből, aki az esküvői ceremónia során a menyasszonya előtt ül. Ha a menyasszony azt akarja, hogy férje minden szeszélyét viselje el, az oltár felé menet vőlegénye lábára kell lépnie. Az esküvő alatti eső a fiatal házasok jólétét és boldogságát jelzi előre. A rizs-konfetti egész életükben szóló jólétet és egészséget jelent, ha valamit eltörnek az esküvői fogadáson, az ugyancsak jó szerencsét jelent az ifjú párnak. Ugyanakkor balszerencsésnek tartják, ha két testvér ugyanabban az évben házasodik meg. Az esküvő során, ha kialszik egy gyertya azt jelzi, hogy a kialvó gyertya előtt ülő fog előbb távozni az élők sorából.
A Fülöp-szigeteken esküvői ajándékként éjjeli edényt, vagyis bilit adni, jó szerencsét hoz a fiatal házasok számára. Viszont a kések és más éles tárgyak esküvői ajándékként rossz választásnak számítanak, mert ezek a házasság felbomlását okozhatják. Az első ajándékot, amelyet a menyasszony kibont, feltétlenül használnia kell. Mindent, amit a menyasszony ajándékai kibontása közben mond, meg kell ismételnie a nászéjszakáján. A szalagokat, amelyekkel átkötötték az ajándékot, el kell tenni egy műcsokor készítéséhez az esküvő (az ezüst, vagy aranylakodalom) megismétléséhez. Annak, aki a harmadikként kibontott esküvői ajándékot adta, hamarosan gyereke fog születni.
Az olasz esküvőkön még ma is sokfelé dívik, hogy minden vendég öt darab cukorral bevont mandulát kap emlékbe, melyek az egészséget, a termékenységet, a jómódot, az örömteli és a hosszú életet szimbolizálják. Arra a kérdésre, hogy miért pont mandulát osztogatnak, egy görög legenda adja meg a választ. Élt egyszer egy fiatalember, akit Démophónnak hívtak, és beleszeretett Phülliszbe, a trák hercegnőbe. Már elrendezték az esküvőt, amikor Démophón megtudta, hogy meghalt az apja, és ezért Athénbe kell mennie a temetésre. Megígérte, hogy néhány nap múlva visszajön, azonban csak három hónap múltán nyílt erre lehetősége. Ekkorra viszont Phüllisz már biztos volt benne, hogy sohasem látja többé a szerelmét, ezért egy fára felakasztotta magát. Az isteneket meghatotta a leány szeretete, és mandulafává varázsolták. A csalódott Démophón, kinyilvánítva halhatatlan szerelmét, áldozatot ajánlott fel a mandulafának. Ennek hatására a fa virágba szökkent. Innen ered, hogy a mandula a szenvedélyes fiatalságot és a halhatatlan szerelmet szimbolizálja.
Egy másik – ennél pragmatikusabb – magyarázat a római természettudós, id. Pliniusé, aki halála előtt három évvel i.u. 76-ban megállapította, hogy a magas kalóriájú olajos magvak – köztük a mandula – lelassítják az alkohol felszívódását, és ezáltal megakadályozzák a vendégek gyors lerészegedését.
ESŐ
Valaha az esőt az istenek könnyének tartották, ezért tartós szárazság idején varázslással próbálták sírásra késztetni az eget. Az esőcsinálók nagytekintélyű emberek voltak, és ha a tevékenységük nem járt eredménnyel, a törzsük feláldozta őket. A magyarok a szárazságot a boszorkányoknak tulajdonították, akik a fülükbe dugták az eső kulcsát.
A néphit úgy vélte, ha aszály idején megöntözik egy részeges ember sírját, akkor esni fog, ugyanezt várták el, amikor hat lánnyal húzatott ekével szántották fel a patak medrét. Egyéb esőkeltő mágikus praktikát is ismertek. Nagy szárazságkor az eső fakasztáshoz hatásosnak vélték: a hangos harangozást; szűzlány kútba eresztését; meztelen lány felöltöztetését virágokkal; aratáskor, egy kalászkoszorús lány leöntését vízzel; kavicsok vízbe dobását.
Számtalan megfigyelést jegyeztek fel, amelyekből az eső jöttére, vagy elmúltára lehetett következtetni. A németek szerint: a reggeli esőt, délutánra jó idő követi; ugyancsak jó idő várható a délelőtti eső után, ha reggel egy öregasszony köszörüli a torkát. Ha süt a Nap, és az eső is esik, akkor méreg fog hullani az égből, egy másik változat azt mondja, veri az ördög a feleségét. Az oroszok úgy vélik, hogy ha esik az eső, amikor az ember valahonnan távozik, egy napon oda vissza fog térni. Az afgánok a kopasz embernek javasolják, hogy takarja be a fejét, mert különben elered az eső. Az afgán álmoskönyvben, ha az ember halottal álmodik, eső lesz.
Egy sor állat remekül prognosztizálja az esőt. Például esőt jósolnak: a réten nyugtalanul, mohón legelő állatok; a levegőt szaglászó és az orrukat nyalogató tehenek; a homokba hempergőző kutyák; a vízparton sétáló varjak; a szótlan fülemüle; a nyüzsgő hangyák. Ha úszás közben verdes a kacsa a szárnyával, akkor is esőre lehet számítani.
Nagy valószínűséggel eső lesz; ha a macska szorgalmasan mossa a füleit; ugyancsak esni fog; ha a macska bármelyik napon folyamatosan kifelé néz az ablakon. Walesben, ha egy macska szemének a pupillája kitágul, esni fog az eső. A muszlimoknál a közelgő eső jele, ha egy macska a mekkai szent Kába kő felé néz, és előrenyújtva tartja fejét és mellső lábait. Ha macska a fülei mögött mossa magát, akkor is eső lesz, legalábbis ezt az angolok figyelték meg. Ugyancsak angol babona szerint, ha a macska mind a négy lábát maga alá húzza alvás közben, csapadékosra, hidegre fordul az idő.
A macskákat nemcsak jóslásra, hanem esőkeltésre is felhasználták. A Thaiföld északkeleti részén található Korat fennsíkon élő – színükkel az esőfelhőkre emlékeztető - kékes-szürke színű macskák (Korat macskák) elmaradhatatlan ”kellékei” voltak az esőért fohászkodó szertartásoknak.
Zivataros, rossz idő várható: ha a róka hangosan tutul; ha a kutya rejtekhelyre bújik; ha a kecske szüntelenül mekeg, vagy az akolban bújik meg; ha a disznó turkál a moslékban; ha a szamár hol búslakodik, hol vígan ugrándozik, vagyis kiismerhetetlenül viselkedik; ha az emberek ingerültek, hasogat a fejük, lüktet halántékuk, úgy érzik, hogy a szemük kiugrik a helyéből, és fájnak ízületeik.
Hamarosan zivatar lesz: ha a szamár ordítozni kezd; ha a disznók visongva jönnek haza a rétről. Ez utóbbi jelenséget Ázsiában figyelték meg. Egy tapolcai szólás-mondás szerint, ha asszony hajtja haza a lovat, megered az eső.
Az időjós növények közül, esőt jeleznek: a megduzzadó zuzmók; a felpattanó jerikói rózsák; sok-sok növény virága pedig nem nyílik ki eső közeledtével.
Népi időjárás-megfigyelők szerint: eső lesz, ha nagy a harmat, vagy az erdő sötétebb a megszokottnál; ha közelebb látszanak a hegyek, ha hajnalban sok felhő tornyosul az égen; ha a kéményből lecsapódik a füst; ha a felhő alól kisüt a nap; ha az ember levert, aluszékony, sokat ásítozik, fáj a tyúkszeme vagy viszket a füle és ingerlékenyebb a megszokottnál. A Margit-napi esőcseppek, tizennégy napig cseperegnek; ha Katalin locsog, karácsony kopog. Ha Medárd napján esik az eső, akkor negyven napig fog zuhogni. A németalföldiek a július 27-éről mondják azt, hogy "hétalvónap", amely hasonló jelentésű, mint nálunk a Medárd, vagyis, ha ezen a napon esik, akkor hetekig fog esni az eső.
Álomban megázni, megszabadulást jelez a problémáktól és nehézségektől, de termékenységet és megújulást is szimbolizálhat. Látni, amint esik az eső, és közben hallani az esőcseppek koppanását, megbocsátást és jóindulatot jelent. Ablakon át nézni az esőt, a spirituális gondolatok és megérzések tudatosulását mutatja, olykor szerencsét és szerelmet is jelképez.
ÉTELEK
Lásd: karácsony, kínai újév, konyha, szilveszter, újév
ÉTKEZÉS
Az evés az ember egyik legelemibb életszükséglete, az éhség jelzi a táplálékhiányt, az étkezés kielégíti a test energiaigényét. Minden korban nagy nyomorúságot jelentett, ha nem volt mit enni. Éppen ezért az ókori társadalmakban az éhség csillapítása a legnagyobb jótéteménynek számított. Jézus is ügyelt arra, hogy a vele lévők ne szenvedjenek hiányt, az őt hallgató ötezer embert pedig megvendégelte. Nem véletlen az sem, hogy az Ószövetség várakozásának megfelelően, az Istennel való túlvilági együttlétet messiási lakoma keretében képzelték el.
A teremtéstörténet szerint az ember kezdetben csak növényi eledelt fogyasztott; hasonlóképpen az állatok is növényevők voltak. A Paradicsomban hangzik el az első étel-tilalom: az ember nem ehet a jó és a rossz tudásának fájáról. Ennek a parancsnak a megszegésével megromlott az ember kapcsolata teremtő Istenével. Bár Ábel áldozata állatáldozat volt, és ez az állat elfogyasztását is feltételezi, és az özönvíztörténet héber változata is számol az áldozati állatokkal, csak a nóéi törvények között jelenik meg az állatok megevésének a megengedése.
Természetesen hasonló jellegű tilalmak, előírások a többi világvallásban, sőt a törzsi vallásokban is megtalálhatók. Részben az eltérő vallási tanítások, részben az élelem megszerzésével, elkészítésével, az étkezés mikéntjével, továbbá az elfogyasztott ételekkel kapcsolatban kialakult hiedelmek, valamint az egyes közösségek másfajta szocializációja okán az étkezési szabályok, szokások a világ különböző részein igencsak változatos, színes képet mutatnak.
A muzulmán hitű országokban tilos a disznóhús fogyasztása, de más húsétel visszautasítása sértésnek számít. Vendégségben előfordul, hogy a házigazda a legfinomabb falatot kézzel veszi ki a tálból, és teszi a vendég szájába. Ez náluk a megtiszteltetés jele. Az arabok evés közben csámcsognak, szürcsölnek, böfögnek, utalva ezzel az étel finomságára. Bármennyire is ízlik, udvariatlanság valamennyi ételt megenni a tányérról.
Az iszlám országokban – de a többségében hindu Indiában is – a jobb kéz a tiszta kéz. A bal a tisztátalan, ezért tilos ételt érinteni, vagy megfogni bal kézzel. Távol-Keleten a rizst az utolsó szemig el kell fogyasztani, evőpálcikát rizsbe szúrni tilos, az ételek ízletességét ugyancsak böfögéssel jelzik.
Sri Lanka lakói szerint a főtt étel elfogyasztása után – anélkül, hogy vizet ivott volna az ember – nem szabad rögtön elhagyni a házat, mert a rossz szellemek könnyen a hatalmukba keríthetik az illetőt.
A burmaiaknál kerülendő a lábas ütögetése az ételszedéshez használt merőkanállal, mert ez számukra olyan, mintha a szüleik fejét ütnék meg. Nem szerencsés továbbá két lábas vagy serpenyő fedőit összeütni, mert az embert megmarhatja egy tigris.
Az indonézek mindenkit óva intenek attól, hogy a rizst lapos tálcáról egye, mert aki megsérti ezt a szabályt, durva elutasításra számíthat. Nem ajánlott az asztal sarkánál ülve enni, ez ugyanis családi vitákat, sőt a házasság felbomlását okozhatja. Aki az ajtóval szemben ülve eszik, nehezen talál magának partnert. Nem illik az öregebbek előtt elkezdeni az evést, mert balszerencsét jelent. Sikertelenség, kudarcok sorozata vár arra, aki ékezés közben sugdolózik, vagy hangosan énekel. A gyerekeknek nem szabad evés alkalmával helyet cserélniük, mert anyjuk vagy apjuk helyébe mostohaszülő lép. Ha a gyerekek szeretnének a tengerentúlra utazni, sok csirkeszárnyat kell enniük.
A thaiaknál nem szabad: az idősebbek előtt elkezdeni az étkezést, ugyanis az ilyen ember a elkövetkező életében kutyaként fog megszületni; a szülőnek a gyermek által meghagyott ételt megennie, mert gyereke haszontalan lesz; az esti étkezésnél az összes rizst megenni (egy keveset kell hagyni a ház szellemeinek); a kihűlt rizst forró rizzsel enni (aki így tesz, a következő útja során könnyen eltévedhet); rizs nélkül fogyasztani az ételt, mert angolkórt okoz. Thaiföldön tilos: a szerzetesnél előbb hozzáfogni az evéshez, a szabály ellen vétőt ugyanis megszállja a gonosz; más ember ételét engedély nélkül elfogyasztani, mert ez a torok gyulladását okozza; influenza idején kukoricát enni, mert felszökik tőle a láz; tojást ennie annak, aki előtte megvágta magát, mert sérülése rosszabbá válik. Aki: csirkelábat eszik, elromlik a kézírása; teknősbékát fogyaszt, lassú lesz a járása; kutyahúsból eszik, a kutya szelleme eluralkodik rajta. Ha a fiatalasszony csiliszószt fogyaszt tálból, gyermekének megduzzad az ajka.
A vietnamiak mielőtt leülnek az asztalhoz enni, az őseik fényképét tartalmazó házi oltárra ételt tesznek, mert azt gondolják, hogy az elődeik velük együtt esznek. Sohasem szolgálnak fel egy tál rizst és egy evőpálca szettet. Mindig legalább két személynek terítenek. Egy tál a halottnak dukál. Rossz néven veszik azt, ha az evőpálcikákat az idegen megérinti, vagy bárki fölösleges zajt csap velük. Illetlenség náluk másnak fogpiszkálót adni.
Az üzbégeknél nem szabad elkezdeni addig az evést, amíg másokat meg nem kínált az ember. A törököknél először az idős emberek ülnek az étkezési asztalhoz, mert különben az étel nem válik hasznukra. Nem szabad keresztbevetett lábakkal enni, mert ezt tiszteletlenségnek tartják az asztallal szemben, és az éhezés előjelének tekintik. A magyarok pedig azt mondják, nem illik evés közben olvasni, mert az ember megeszi az eszét, aki viszont terítetlen asztalon eszik, megkopaszodik. Az olyan emberről, aki akkor érkezik látogatóba, amikor a háziak éppen hozzákezdenek az étkezéshez, azt tartják, hogy az illetőt nagyon szereti az anyósa.
A lengyeleknél ugyancsak nem szabad étkezés közben beszélgetni, valamint az elfogyasztott feketekávék számát számlálni. Bizonyos napokon nem ajánlott egyes ételeket fogyasztani, a családi béke és megőrzése céljából. Ha vendég érkezik a házhoz, egy-egy kis kupac zabot tesz a házigazda asztalának négy sarkára, jelképesen azt kívánva ezzel, hogy a háziaknak mindig legyen kenyerük, legyen mit enniük.
Afrikában nem helyeslik az éjszakai étkezést, azt mondják, hogy aki sötétben eszik, a gonosszal étkezik. A zömében muszlim lakosságú zanzibáriaknál nem lesz szerencséje annak, aki asztali áldás nélkül eszik, ráadásul az étel sem lesz elegendő számára, nem fog jóllakni. Aki sétálás közben édességet fogyaszt, azt magával viszi a gonosz. Aki közvetlenül a lábasból eszik, annak az esküvőjén zuhogni fog az eső.
Többfelé érvényes szabály, hogyha az asztalra tett villa ágai felfelé állnak, nem szabad kést tenni az ágai közé. Az előírás megszegője veszekedni fog az asztaltársával, ha pedig egyedül étkezik, azzal, akivel a legközelebb fog enni. Ha a vendég az evés befejezése után a kést és a villát egymáson keresztbe fektetve hagyja a tányéron, azt jelenti, hogy az étel pocsék volt, és balszerencsét kíván a szakácsnak.
A magyarok azt mondják, nem szabad a lánynak fakanállal ennie, mert sokbeszédű, pletykás nő lesz az anyósa; ha merőkanálból kóstolgatja az ételt, akkor még verésre is számíthat tőle. A magyar és a török néphitben egyaránt megtalálható az a hiedelem, miszerint, ha egy lány lábasból vagy a lábas fedeléről eszik, nem fogják észrevenni a fiatalemberek.
Ha az ember étkezés közben megharapja a nyelvét, az azért van, mert nem sokkal előtte hazudott. Az afgánok szerint viszont az harapja meg a nyelvét evés közben, akiről a háta mögött rosszat mondanak, aki ellen intrikálnak.
Sri Lankán, aki étkezés közben nyugat felé vagy kelet irányába néz, jó szerencsében részesül. A koreaiak szerint, aki étkezés után rögtön aludni tér, tehénné változik. Aki osztrigát akar enni, tudnia kell, hogy csak olyan hónapban szabad ennie, amelyekben "r" betű van. Az oroszoknál, ha egy légy repül a levesbe, ajándékot vagy élvezetet jelent, de az is jó szerencsével kecsegtet, ha összetörik a tál.
Aki egymagában eszik álmában, anyagi veszteségre, magányra és depresszióra számíthat. Ez elutasítottságot, kirekesztettséget, a családi vagy társadalmi kötelékek elvágását is jelentheti. Az ilyen ember az evéssel pótolja a társaságot, és az étkezés biztosítja a jó közérzetét.
Ha viszont az alvó személy társaságban étkezik, sikeres vállalkozásra, jó befektetésre és vidám hangulatra számíthat.
Ha az evésről álmodó éhes marad, az illető kielégítetlen szellemi szükségleteiről, és vágyairól árulkodik. Az élelem szeretetre, barátságra, ambícióra, szexre vagy élvezetre utalhat.
Aki azt álmodja, hogy elveszik előle az ételt, mielőtt befejezte volna az evést, vitákra számíthat a beosztottjaival, illetve azokkal, akik tőle függenek.
Ételről álmodni, fizikai és érzelmi táplálékot és energiát jelez. A különböző ételek a gondolatok széles körét szimbolizálhatják. A gyümölcs általában az érzékiséget jelképezi, a fagyasztott ételek az álmodó hideg érzelmeiről, kimért modoráról árulkodik. Bizonyos ételek fogyasztása olyan a tulajdonságokra utalhat, amelyek hiányoznak az emberből. Aki álmában élelmet halmoz fel, valószínűleg fél az ínségtől, a nélkülözéstől. Azt is jelentheti, hogy meg van elégedve azzal, amit elért.
EVŐESZKÖZ
Lásd: étkezés, evőpálcika, kés, villa, kanál
EVŐPÁLCIKA
Az evőpálcikák Kelet-Ázsia – pontosabban a négy „evőpálcika ország”: Kína, Japán, Korea és Vietnam - hagyományos evőeszközei. (Thaiföldön – miután V. Rama király a 19. században bevezette országában a nyugati evőeszközök használatát – ma már csak a levest és a tésztákat eszik pálcikákkal.)
A bambuszból, fából, elefántcsontból és nemes fémekből készült pálcikákat már kb. háromezer éve, a Shang-dinasztia korában használták. Innen terjedtek el Ázsia távol keleti részein, ahol nem esznek késsel és villával, csak a levest – és az olykor tányéron szervírozott rizst - fogyasztják a kínaiak az erre a célra készített lapos porcelánkanállal. Japánban viszont még a leveshez sem használnak kanalat, a levét megisszák a csészéből, a benne úszó zöldségdarabokat pedig evőpálcával szedegetik ki.
Az evőpálcikák használatának bevezetésekor a kínaiak azt mondták róla, hogy a harcos helyébe, tudós lépett. A kínai evőpálcikák hosszabbak és tompábbak, mint a rövidebb és karcsúbb japán pálcikák. A vietnamiak evőpálcikája a kínaiakéhoz hasonló, többnyire fából vagy műanyagból készül. A koreaiak rozsdamentes acél evőpálcikával esznek, a kínaiak bambuszból vagy lakkozott fából készülttel. Az éttermekben natúr fapálcikával vagy műanyag pálcával szervíroznak. Luxus célokra még aranyból, ezüstből, jáde kőből, elefántcsontból is készítenek pálcákat. Régen a kínai előkelőségek körében ezüst pálcikákat használtak, mert úgy tartották, hogy ezek az ételben lévő mérgek (mérgező fém-oxidok) hatására feketévé színeződnek.
Az evőpálcikákat hagyományosan a jobb kézben kell tartani, de ma már a balkezes pálcikahasználat is elfogadott. Evés közben viszont a kézfejnek végig felfelé kell néznie, mert súlyos illetlenségnek számít, ha a pálcikát fogó kéz tenyere mások számára látható.
Különösen a kínaiak használják boszorkányos kézügyességgel az evőpálcikákat, azt mondják, hogy a pálcikák megmozgatják, és összhangra késztetik az ujjakat, a kart, a vállat és a csuklót, ezáltal ingerlik az akupunktúrás pontokat, amelynek hatására élénkül az agyműködésük, megőrzik egészségüket. A rizst Kínában, Japánban és Vietnamban egyaránt csészében szolgálják fel, és evés közben teljesen elfogadott, ha a rizst, a csészét a szájukhoz emelve, az evőpálcikák segítségével kotorják a szájukba. Ugyanez Koreában nagyfokú modortalanságnak számít, a teljes igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy náluk elég ragacsosra főzik a rizst.
Tilos evőpálcikával mutogatni, levegőben rajzolgatni, ételt kevergetni, a tányéron vagy az asztalon dobolni, az étel fölött körözni, keresni vele a megfelelő falatot, közelebb húzni segítségével a csészéket. Nem illik marokra fogni, nyalogatni, ételt piszkálgatni, hadonászni, ételbe beledöfni. Ugyancsak illetlenség a közös tálból saját pálcikával kivenni az ételt. Ha nincs az asztalon külön erre a célra szolgáló evőeszköz, akkor az evőpálcika nem használt, vastagabbik végével kell kivenni az ételt. A tányérból vagy csészéből kivett falatot nem illik oda visszatenni. Az evés végén a pálcikákat a tányérba vagy a csészébe kell helyezni, de a legjobb, ha használat után mielőbb eltávolítjuk azokat az asztalról.
A japánoknál is illetlenség evőpálcikát az ételbe szúrni, különösen a rizsbe, mivel ez csak a gyászszertartásokon, az oltáron elhelyezett rizs esetében szokás. Ebből eredően, ha valaki egy tál rizsbe evőpálcikát szúr, az a halálra enged következtetni.
Koreai babona szerint az a lány, aki a végéhez vagy a hegyéhez túl közel fogja az evőpálcikát, soká fog férjhez menni. Kínában úgy tartják, hogy aki nem „párhuzamosan és elvágólag” rakja a pálcikákat a terített asztalra, biztos, lemarad valamilyen járműről. A keresztbe rakott és a leejtett evőpálcika balszerencsét jelent. A fiúgyermek reményében az ifjú házasoknak evőpálcika készletet szokás ajándékozni.
ÉVSZAKOK
Az évszakok változásának alapvető oka, hogy a Nap körüli keringése során a Föld forgástengelye nem merőleges a keringési pályája síkjára (ekliptika), hanem ahhoz képest 23,5 fokos szöget zár be. Ez azt jelenti, hogy amikor a forgástengely északi pólusa van közelebb a Naphoz (a tavaszi és az őszi napéjegyenlőség között), akkor a Nap hosszabb ideig tartózkodik a horizont fölött, és magasabbra emelkedik az égen. Ennek következtében több ideig ontja sugarait, és magasabbról süt, ezért az adott terület több meleget kap. A legnagyobb delelési magasságát a nyári napforduló napján, június 22-én éri el, ilyenkor nyár van az északi féltekén. Szeptember 22-ével megfordul a helyzet, innentől kezdve a déli félteke kap több napsugárzást. Miközben nálunk egyre kevesebbet süt a Nap, és csökken a hőmérséklet, a déli félgömbön folyamatosan melegszik az idő, és december 22-én beköszönt a nyár, mely március 21-éig, a tavaszi napéjegyenlőség napjáig tart. A Nap látszólagos éves járásának, a különböző földrajzi szélességeken elhelyezkedő megfigyelők más és más módon lesznek tanúi. A póluson tartózkodók számára a Nap majdnem fél évet van a horizont felett, és közel ugyanennyit alatta, azaz a sarkokon fél évig tart a nappal és újabb fél évig az éjszaka. Bár csillagászati értelemben négy évszak van, az évnek a tavasz, nyár, ősz, tél felosztása elsősorban a mérsékelt égövre jellemző.
A trópusi régiókban megszokottabb esős (monszun) és száraz évszakról beszélni, mert a csapadék mennyiségében jóval nagyobb az eltérés, mint az átlaghőmérsékletben. Két évszakból áll az év a sarkkörökön túli területeken is, a rövid nyarat hosszú és hideg tél követi. Az ősi Egyiptomban három évszakra osztották az évet: a Nílus áradásának évszakára, az ár levonulásának, megszűnésének évszakára, és a termés betakarításának meleg idővel jellemzett évszakára. Észak-Ausztrália őslakói, valamint India egyes törzsei pedig hat évszakot tartanak számon.
Az egyes évszakok kezdetének időpontja még a mérsékelt égövi területeken sem egységes, a csillagászati, meteorológiai szempontok mellett ebben a helyi hagyományok is szerepet kapnak. Az Amerikai Egyesült Államokban az évszakok kezdetét a napfordulók és a napéjegyenlőségek időpontjai határozzák meg. Az Egyesült Királyságban a hagyományok szerint az évszakok hét héttel korábban kezdődnek: a tavasz Gyertyaszentelő napján, a nyár május 1-jén, az ősz augusztus elsején (Aratás ünnepe), és a tél a Mindenszentek napján. Apró eltéréssel – a tavasz kezdetét február 1-jén ünneplik - az ír kalendárium is ugyanezt a beosztást használja. A meteorológusok átlaghőmérsékletekre alapozott beosztása szerint a tavasz március, a nyár június, az ősz szeptember, a tél pedig december első napján kezdődik. A koreaiak, kínaiak és a japánok luniszoláris kalendáriumaiban az évszakok úgy lettek meghatározva, hogy a napfordulók és a napéjegyenlőségek pontosan az évszakok közepére essenek.
A görög mitológiában az évszakok rendszeres változásait a természet rendjének istenasszonyai, a Horák személyesítik meg. Homérosz szerint a növényi természet és termékenység istenasszonyai, és Zeusz szolgálóiként ők nyitják és zárják az ég kapuit. A görög költő Hésziodosz (i.e. 8. sz.), aki Zeusz és Themisz lányainak tartja őket, már hárman vannak, és a mezei munkák őrei. Neveik: Eunomia (törvényesség), Diké (igazságosság) és Eiréné (béke). Számuk a rómaiaknál éri el a négyet, innentől kezdve a művészeti alkotásokon a négy évszakot megszemélyesítő, lebegő lényekként jelennek meg.
A négy évszak jelképezi a négy napszakot: a tavasz a reggelt, a nyár a delet, az ősz az estét, a tél az éjszakát. A négy évszak négy korszaka: a tavasz az aranykor, a nyár az ezüstkor, az ősz a bronzkor és a tél a vaskor. Tavasszal köt házasságot a fény a káosszal, a nyárban formát ölt az anyag, az őszben megjelenik a halál, a télben megszületik a remény.
Az indiaik szerint a hónapok és az évszakok kezdetét az istenek irányítója, az eget és a földet bevilágító Varuna állapította meg. A kelták képzetében, jóságos főistenük, Dagda gyönyörű hárfajátékának hangjaira köszöntöttek be az évszakok. Amikor a lantján csodálatosan játszó görög Apollón mély húrokat pengetett, a telet idézte meg, a magas húrok hangjai a nyarat hívták, és amikor hangszerét dúr hangnemben szólaltatta meg, a világmindenség tavaszra hangolódott.
A három évszakot jól példázza Démétérnek, a görög mitológia „zöldellő, terméshozó, a paraszti munkát segítő” kegyes istennőjének a története. A mítosz elmeséli, miként rabolta el leányát, Perszephonét Aidész, az alvilág ura, hogy arra kényszerítse, legyen a felesége. Amíg Démétér lánya elvesztésén kesergett, a földet szárazság, éhínség sújtotta, kiszáradtak a növények, sivatagossá vált a táj. A lányát sirató anya láttán, Zeusz megparancsolta, adják vissza neki Perszephonét. Aidész nem akarta végleg elveszíteni új feleségét, s hogy emlékezzen rá, megkínálta búcsúzóul gránátalmamaggal. A megállapodás szerint Perszephoné az év kétharmadát Démétérrel tölthette, az év egyharmadát pedig Aidésszel. Amikor anyjával volt kivirult a természet, virágba borultak és gyümölcsöt hoztak a fák, gabonát érleltek a kalászok, amikor Perszephoné Aidésznél tartózkodott, a természet mintha meghalt volna, csak arra várt, hogy mikor virulhat ki újra.
Kínában a tavasz, az emberszeretetet, a nyár az illemtudást, az ősz az igazságosságot, a tél a bölcsességet szimbolizálja. Némely mítoszban a szélsőséges hidegben vagy az elviselhetetlen nagy hőségben a gonosz munkálkodik, a finom, langy melegben, amikor permetező esőzések áztatják a földet és nyílnak a virágok, a jóság valósul meg. A 13. századból, ismeretlen szerzőtől fennmaradt, Verses Eddában, amíg a nyár atyja, gondtalanul él, addig a tél atyja hideg, rideg akár a szél. A tél atyjának fia, pedig kegyetlen és gonosz.
A tél és a nyár közötti évszak, a tavasz, beköszöntét sok kultúrában szertartásként ünneplik meg. Jöttére kezdődik el a földművelők aktív munkálkodása, az állatvilágban, számtalan faj ekkor ébredezik téli álmából, hogy aztán az elkövetkezendő hetekben szaporodjon.
A népi hiedelem feltételezi, hogy az első tavaszi virág megpillantásának időpontját, attól függően, hogy erre a hét melyik napján került sor, előrejelzésként lehet értelmezni. Tavaszi virágot megpillantani hétfőn jó szerencsét; kedden jelentős erőfeszítések árán elért sikert; szerdán házasságot jelent; csütörtökön alacsony jövedelemre figyelmeztet; pénteken jómód ígéretét jelzi; szombaton balszerencsés jel; vasárnap viszont hetekig tartó jó szerencse előjele.
Az algonkin indiánok mítoszában a menyét, segítőtársaival egy rést vágott az égen, amelyen beáramlott a meleg, ennek hatására beköszöntött a nyár. Az elmúlást idéző ősz első napján, ha az ember elkap egy hulló falevelet, egész télen nem fog megfázni. Noha a telet a karácsonyfa és a hóember jelképezi, mint a rossz időt hozó évszakot, az emberek haragosnak, átkosnak tartják.
EZÜST
Lásd: ékszerek