A kéz magasabb szintű vizsgálatának jelentőségét mára felfedezte a tudományos világ: orvosok, biológusok, antropológusok, humángenetikusok tudományos eszközként alkalmazzák a tenyéranalitikát diagnosztizálásra, prognosztizálásra. Néhány vizsgálati módszer mindenki által ismert, hisz köztudott, hogy például az imbecillisekre a tömpe ujjak, a polidaktiliára a pluszujj, a Down-kórosokra a majomredő, a rubeola szindrómára pedig a Sydney-vonal jellemző. A „bőrgrafológusok” - ugyancsak tudományos módszerek segítségével - a bőrrajzolatok alapján keresnek összefüggéseket a nagyobb embercsoportok között, a rendőrség azonosítási módszere, a daktiloszkópia pedig az ujjlenyomatok (ujjbegyrajzolatok) egyediségére épül. De a tenyér vonalazottságának alakulásából az örökletes tényezők és a kromoszóma-rendellenességek is kimutathatók, így például a bőrléc-rajzolatok vizsgálata során eldönthető az ikrekről, hogy azok egy- vagy kétpetéjűek-e.
A tudományos eredményektől függetlenül mindezidáig mégsem áll rendelkezésre szisztematikus adatbázis a kézvonalak tanulmányozásáról. A kínai hagyományos orvoslásban a kézvonalak megfigyelése alapján, illetve a nyugati orvoslásban a dermatoglyphia segítségével készített diagnózisok módszereiről csak kevés és csupán egyes részekre kiterjedő vizsgálat készült. A biológia gyors fejlődése azonban új lendületet adhat a kézvonalak és az élő test közötti szerves kapcsolatok tanulmányozásának. A további vizsgálatok idővel feltehetően újabb bizonyítékkal szolgálhatnak arra vonatkozóan, hogy a kézvonalak fejlődése és a test és szerveinek állapota között szoros a kapcsolat, és vélelmezhetően kizárják azt, a ma még gyakori feltételezést, mely szerint a kézvonalak alakulása egyedül csak a külső körülményekkel magyarázható.
