Az orrunk előtt zárják le az alagutat. Hiába kérleljük a rend szigorú őrét, könyörtelenül nemet int. Jóllehet, már szívesen nyúlnék el egy kényelmes ágyban, de most pihenés gyanánt megelégszem egy kis sétával is. A várakozás hosszú perceiben van idom ismerkedni az alagút adataival és történetével. A Pir Pandzsal-hegységet áttörő, Dzsavahar Lál Néhruról elnevezett alagutat német szakemberek építették, és 1956. december 22-én nyitották meg a forgalom előtt. Ezt megelőzően csak a fölötte tekergő Banihal-hágón keresztül juthattak el a kasmíri völgybe a karavánok. Valószínűleg ezen a szoroson át vezetett Körösi Csoma Sándor útja is, amikor 1822 áprilisában Dzsammuból Kasmírba tartott.
Bár az alagút szinte egész évben járható, a bennszülött hegyi lakók még most is inkább a hágón keresztül teszik meg nap, mint nap a veszélyes utat. Az út nehézségi fokára jellemző, hogy a 13 km-es útszakasz megtétele még a leggyakorlottabb túrázóknak is egy napjába telik. A hegyszoroson át minden lépésért külön meg kell küzdeni ugyanis a csaknem függőleges meredélyen az egyik kiszögelléstől a másikig egyesével, libasorban araszolva, erősen koncentrálva kell kapaszkodni, csak így lehet megmászni a sziklafalat. Külön akadályt jelent a gyakran köddé sűrűsödő vízpára, ami többnyire csak 5-6 méterre engedi ellátni az embert. Az út legyőzése kizárólag csak gyakorlott vezetőkkel lehetséges, nélkülük reménytelen vállalkozás a máshonnan érkezők számára.
A hágó elnevezése találó, ugyanis a kasmíri banihal szó, hóvihart jelent. A téli hónapokban szinte szakadatlanul tomboló hóvihar áldásából bőven jut a hágónak, menetrendszerűen elvágja a külvilágtól Kasmírt. Az alagút megépítésével pont ezt az elzártságot kívánták megszüntetni. Bár az alagút egész évben járható, de olykor meg kell tisztítani bejáratát az elzáró hótorlaszoktól. A hágó alatt tulajdonképpen két alagút vezet, de valamilyen oknál fogva most váltakozó irányban, kizárólag csak az egyiken haladhat a forgalom. Bosszantó, mert ez nemcsak az áthaladást lassítja, de tetemesen növeli a várakozási időt is.
A levegő hűvös. Fázom, amin nem csodálkozom, hisz a fáradtságon kívül a több mint 2800 méteres magasság is csökkenti hőérzetemet. Elmúlt négy óra, a nap lassan indul szokásos pihenőjére, az viszont, hogy mi hol hajtjuk le fejünket beesteledvén, egyelőre még kétséges. A kasmíri Abdul győzköd minket felajánlott szállásával. Mi, de különösen én, mereven és etikusan ragaszkodunk az előre kifizetett szálláshelyünkhöz.
Körülöttünk bungalók, turistaszállók, indiai típusú hotelek várják a naplemente után érkezőket, mert mint megtudtuk, az alagutat éjszakánként lezárják. A körénk sereglett kasmíriak szállóvendéget szimatolnak bennünk. Mintha éreznék rajtunk, hogy éjjeli szállásunk olyan bizonytalan, mit a kivert kutya vacsorája. Ekkor még nem tudjuk, hogy a "Noor Travels" utazási ügynökségtől nem vár majd minket senki. Bár nem bólintottunk Abdul szállásajánlatára, mégis úgy csügg rajtunk, mintha máris a tulajdonai lennénk. Földijeivel fáradhatatlanul perlekedik, vitatkozik, veszekszik. Persze mindezt csak kikövetkeztetem, hangerejükből, vöröslő ábrázatukból és gesztikuláló mozdulataikból.
Körös-körül számos marcona katona teljesít szolgálatot. A külső szemlélőknek úgy tűnik, a feladatukat felelősségteljesen, lelkiismeretesen végzik. Szigorúan ellenőrzik az úti okmányokat. Sasszemmel figyelnek idegent és bennszülöttet egyaránt. Minden gyanús mozgásra és jelre felfigyelnek, érzékenyen reagálnak. A bokrok közé tévedőt azon nyomban jobb belátásra bírják, megrovó szavak kíséretében teátrálisan terelik vissza jól látható helyre, a parkoló betonjára. Nem ismernek sem pardont, sem tréfát, sem visszabeszélést, erre figyelmeztet morcosan összehúzott szemöldökük, vállukon átvetetett, bordájukon fityegő puskájuk s a derekukra erősített, oldalukon lecsüngő, combjukat verdeső bambuszbotjuk. Eltökélten vigyázzák a határt. Pakisztán közelsége miatt az alagút, stratégiailag meghatározó fontosságú objektum. Szigorú felügyelete így érthető.
Amióta 1947-ben India testéből kivált Pakisztán, már három háború robbant ki a két ország között. A véres harcok helyszíne és a hovatartozás tétje minden esetben Kasmír volt. Amikor megalakult az iszlám Pakisztán állam, Kasmírnak választania kellett India és Pakisztán között. Amíg a zömében muszlimokból álló kasmíriak szívesen hajlottak a Pakisztánhoz való csatlakozás gondolatához, a kisszámú hindu lakosság érthetően az anyaország mellett voksolt volna. Végül is a Kasmírban uralkodó maharadzsa, Hari Szingh döntötte el a kérdést, aki aláírásával kinyilvánította, 1947. október 27-én az Indiához való csatlakozást. Mivel Pakisztán is igényt tartott Kasmírra, követelménye kikényszerítéséül hatalmas hadsereget küldött a katonailag exponált helyekre. Benyomultak a kasmíri Boldog völgybe és elfoglalták az ország fővárosát, Srinagart. A háborút 1949. január 1-én aláírt fegyverszüneti egyezménnyel fejezték be. Demarkációs vonallal hasították szét Kasmírt, a terület nagyobb része valamint a lakosság többsége Indiához került, míg az ország északnyugati harmadát - Ázád (Szabad) Kasmírt, melyet az indiaiak a mai napig is vitatott területnek tekintenek - Pakisztán kapta meg. Kasmír kettéosztásával nemcsak a két ország: India és Pakisztán ellenséges viszonya állandósult, hanem a Kasmírban élő muszlimok és hinduk, évezredek óta mesterségesen szított feszült kapcsolata is gyűlöletté dermedt.
Az első - nemzetközi nyomásra megkötött - békeszerződés azonban semmiképp sem oldotta meg az eredendő problémát, sőt mintha azzal ellenkezőleg, sorozatos incidensek, ki-kiújuló konfliktusok kiváltója, ismétlődő háborúskodások elindítója lett volna. Amíg az első háború évekig tartó csatározásokból állt, addig a második hadviselés heves lefolyású tankcsatái, bombázásai hónapokig tartottak, végül a harmadik hadjárat befejezéséig mindössze két hétre volt szükség. E villámháború eredményeként megerősített tűzszüneti vonal és fegyverszünet óta a vereséget szenvedett Pakisztánnak kevés esélye maradt a kialakult helyzet megváltoztatására Indiával szemben. Sajnos a feszültség fennáll mind a mai napig, nemcsak a két állam, hanem a kétvallású kasmíri emberek között is. Jelenleg is elevenen él, valóságként létezik, kiéleződötten feszül a mindennapokat megmérgező tisztázatlan, rendíthetetlen álrendezett kasmíri kérdés.
Bonyolítja a helyzetet, hogy Kasmírra nemcsak Pakisztán áhítozott, de szemet vetett rá annak idején Kína is. Az ötvenes évek közepén, még Néhru miniszterelnöksége alatt olyan kínai térképek láttak napvilágot, amelyeken Kasmírt, mint Kínához tartozó területet tüntettek fel, sőt azokban az időkben a kínai sajtó felidézte a régi mondást, miszerint „Tibet Kína tenyere, s Nepál, Bhután, Szikkim, Ladakh és Asszam az ujjak rajta. A tenyér és az ujjak pedig mindig összetartoznak. Valószínűleg a kínaiak előtt is ismert az emberi test rendellenessége a sokujjúság, vagyis a polidaktilia, hisz csak ezzel magyarázható, hogy a területükhöz hatodik ujjként besorolták Kasmírt is. Végül mégis kiszakítottak egy darabot Kasmírból, az 1962-es indiai-kínai háborúban övék lett Kelet-Kasmír stratégiailag fontos része, Ladakh, s ezzel Kína megszerezte, a Hszincsiangot Tibettel összekötő utat.
Időközben a lámpa végre zöldre vált, jelezve az alagúton szabad az áthaladás. Fürgén ugrunk a kocsiba. Mögöttünk a többi autó is önindítózik, felpörögnek az motorok. Int az őr: Induljanak!
