Nagyobb térképre váltás
Dzsammuból kiérve kezdetben lankás dombok, zöld erdők között haladunk. Az út szélén bámész, kurkászó majmok merednek ránk, figyelik, vajon merre megyünk. Lassan húzunk felfelé. A festői látvány a kies budai hegyek felemelő hangulatát csalogatja elő bennem. Az óriási batár, a buszhoz képest kényelmes helyét most élvezettel értékelem, noha az egyre gyakoribbá váló kanyarok kezdenek kényelmetlenséget is okozni. A kocsiban nincs könyöktartó, sem kapaszkodó, a röpítő erő okozta dülöngélések ellen szétterpesztett lábbal védekezem. A páromat viszont középső helye egyre jobban feszélyezi, ugyanis neki mindkettőnkre, az olaszra és rám is kell vigyáznia, ne nyomjon össze egyikünket sem.
Az út egy darabon fokozatos finoman emelkedik felfelé, a kanyarok íve még mérsékelten szelíd. Taxisofőrünk élvezettel tekeri a kormányt hol jobbra, hol balra, mi pedig szolgalelkűen hajladozunk, követve az egyre tekervényesebben diktált irányt. Kezdetben a padlón támasztékként megvetett furcsa terpeszpozitúrám sem fárasztó számomra. A motor elégedetten duruzsol. Köröttünk a lombhullató erdők zöldje szemet-lelket nyugtató. Napozó majmok felénk nyújtott karral koldulnak valami csemegéért, hátha akad számukra a kenyérdarabok mellé egy kis frissen pörkölt mogyoró, ropogó keksz, illatos, érett banán. A magnóból kiszűrődő érdekes melódiájú, pulzáló ritmusú hindu zene segíti agyamban elraktározni a táj minden apró szögletét. Komfortérzetünket fokozza, hogy ebben a behemót kocsiban jelenleg csak hatan ülünk, nem úgy mint tavaly Keralában, amikor egy ugyanilyen taxiban tizenketten zsúfolódtunk össze.
Ez az Indiában gyártott Ambassador típusú autó itt nagyon elterjedt, de különösen taxiként használják szívesen. Mint a tavalyi példa is mutatja e kocsinak egyik legfőbb erénye az, hogy egyidejűleg sok kis termetű indiai gyömöszölhető a belsejébe. A sok utas pedig sok rúpiát hoz a kocsi gazdájának. Itt nem megy ritkaságszámba a tömött jármű látványa, légyen az vasúti szerelvény, autóbusz, személyautó, vagy akár autoriksa, scooter, robogó, esetleg kerékpár. Minden valószínűség szerint az indiai KRESZ-ben nincs meghatározva a járműveken szállítható személyek száma. Magánautóknál mintha ismernék a terhelési limitet, azokat nem tömik tele utasokkal. A fekete taxi monstrumok mellett privát használatban a többnyire kisebb méretű angol, olasz és japán licenc alapján készült, színes autók közkedveltek. Számomra a legismertebben csengő név a Maruti-Suzuki márka. A Maruti elnevezés állítólag Szandzsáj Gandhitól származik, ugyanis így hívták elhunyt kedvesét.
Szemből az úton állataikat terelő hegyi lakók ereszkednek lefelé. A nyájból engedetlenül kiugró, elkóborolt birkákat, kecskéket figyelmeztető botütésekkel térítik vissza a helyes oldalra. A nők színes öltözékben, fülükben, karjukon csilingelő ékszerekkel, kötelességtudóan követik a menetet. A kisgyerekek lovon ülve kísérik a karavánt. A nagyobbacska fiúk már segítenek apjuknak a hajtásban. A férfiak éles szemekkel és fürge lábakkal vigyázzák a nyájat. A már várható zord idő elől lehúzódva a folyóparti medencében keresnek élelmet maguknak és jószágaiknak.
Az autó bal oldalán ül a két olasz, középen elől az egyik olasz kasmíri házigazdája foglal helyet, mögötte Attila, mellette én ülök, előttem pedig a jobb szélen a vezető. Az elől ülő olasz neve Mario, barátja pedig Bruno. A kasmíri, akit muszlimhoz illően Abdulnak hívnak, a vidék jó ismerőjeként beavat minket a hegyvidéki gaddik és gudzsárok életébe. Megtudjuk tőle, hogy ezek az emberek a nyájjal egész évben úton vannak, bebarangolnak hegyet, völgyet. Nyáron felkapaszkodnak a magas hegyekbe, aztán a hideg elől menekülve egyre lejjebb keresnek ideiglenes táborhelyet. A szikár, edzett pásztornép, lankadatlanul vándorol, éli félnomád életét.
Az út észrevétlenül emelkedik egyre magasabbra. Szaporodnak az éles hajtűkanyarok. Rövidülve követik egymást a veszedelmesen kígyózó szerpentinek. Alattunk mindjobban nő a szakadékok tátongó mélysége. Lent a szurdokban ezüstszürke folyó kanyarog lomhán. Fáradtság érzetem már rég tovaszállt, helyette feszülő izgalom, és időnként félelemhullámok kerítenek hatalmukba. Egyre merevebb gerinccel követem az út kanyarulatát, dermedt lábaimmal, mintha fékeznék, nyomom a padlót, védelmet várva szorítom férjem karját. Pedig itt nincs menekvés, elég egy defekt, egy elnézett távolság, egy megcsúszás, egy kifarolás, és már zuhanunk is a szakadékba.
Szememnek nem tudok parancsolni, akaratlanul is vonzza a feneketlen mélység, tekintetem minduntalan a fenyegetően szépséges völgyeket pásztázza. A távolból lassan előtűnő havas hegyormok méltóságteljesen mutogatják félelmetes szürke testüket felém. A kopár sziklákat zöld szoknyaként erdőpamacsok díszítik. Jól illenek hozzájuk a hegycsúcsok hófehér hósapkái. Az amorf formájú sziklák sötét hasadékaiban lefelé zúduló, dübörgő víz kísértetiessé varázsolja az elém táruló káprázatosan szép tájat.
A gigantikus méretű hegyek és az ijesztő mélyen tátongó szakadékok láttán sérülékeny apró lénynek érzem magam. Bruno rám néz, s látva riadt képem, széttárt karral mutatja, nincs mit tennünk, valamennyien isten kezében vagyunk. Hiába kápráztat el a lenyűgözően kies táj látványa, most mégis szívesen tolnám előre az órát, szívből kívánom a mielőbbi célba érést, a Srinagarral való találkozást. Az út menti kilométerkövek azonban csak lassan fogynak.
Nehézkesen kapaszkodunk felfelé. A motor erőlködve nyög. Szótlanok vagyunk. Görcsösen figyeljük az utat. Nagy a szembejövő forgalom is. Tata teherautók, buszok, juhnyájak, személyautók szűkítik le az amúgy se széles útpályát. Szinte állandóan dudálnak, figyelmeztetve a másik jármű vezetőjét a közeledésükre. Az éles hajtűkanyarokba rendszerint az út közepét meglovagolva hajtanak be, s ügyességükben bízva csak az utolsó pillanatban húzzák félre a kormányt. Az utat kőből faragott mázsás tömbök szegélyezik, a kanyarokban azonban már egyre foghíjasabban védenek a lecsúszás veszélyétől. Minden hiányzó darab, intő jelként figyelmeztet egy-egy megtörtént véres balesetre. A veszélyes útszakaszok előtt angol-, urdu és hindi nyelvű feliratok intik a vezetőket arra, hogy „Vezess óvatosan”, „Tarts balra”, Lassan hajts”, „Ne előzz”, Ne idegeskedj”, Haza várnak”, Tülkölj”, „Lassíts”, „Veszélyes kanyar”, „Veszélyes útszakasz”. Az egymást sűrűn követő, balesetveszélyre emlékeztető táblák nem hatnak rám megnyugtatón.
Időnként kényelmesen dolgozgató útjavítók állják utunkat. Végre feltűnik egy-két házikó. felcsillan bennem a remény, hogy valahára, valahol megállhatunk. Sejtésem beteljesedik. Az út menti bódénál jeges üdítőt iszunk. Nem messze egy meseszép vízesésnél hideg vízzel frissítem fel magam. Fáradt lábamnak jótékonyan segít egy kis séta, étvágytalanul rágom a maradék szendvicsek egyikét, utolsó falatjaimat megosztom egy kóborló kutyával. Kesuval kínálom végig a társaságot. Mindenki élvezettel rágja a finom diót. A parkolóban egy szikh papa a fiával igazgatja kocsijának meglazult rakományát. Kérem őket, hogy maradjanak kicsit a teherautó mögött, szívesen bújnék meg kocsijuk takarásában. Bólintanak, hogy rendben, ám dzsammui sofőrünk épp erre jár, keresve ő is a szükségletének legmegfelelőbb helyet.
A következő pihenőt egy kis hegyi faluban töltjük. Megrohamozunk egy takaros, út menti ívót. A három európai férfi, köztük férjem, felvidulnak a jó hírtől, miszerint lehet sört kapni. Mario örömében rögtön egy ládára valót vesz, mint mondja ő sörívással is beéri. Az utolsó szendvicsem evésre ajánlom fel, de Bruno utálja a sajtot, ám Mario szívesen nyúl érte. Láthatóan örül a hazáját idéző ízeknek. Kenyér, vaj, sajt, paprika, paradicsom, a menü összetétele egyszerű, itt idegenben mégis élvezet ilyen falatokat fogyasztani.
Hat órája vagyunk már úton, de mindössze csak száznegyven kilométert hagytunk magunk mögött. Ez azt jelenti, hogy a nehéz terepen, a folyamatos tempó ellenére is óránként csupán huszonhárom kilométert haladtunk előre. Vigasztal azonban a tudat, hogy közeleg már a várva várt alagút, amely végre átvezet Kasmírba.
A magnóról Bruno olasz zenét árasztó kazettája hívatott most szórakoztatni a társaságot. Ám a készülék kissé megnyújtotta a szalagot, mely olykor elviselhetetlenül lebegő, nyávogó hangot hallat. Zavar a táj hangulatával ellentétes, élvezhetetlen minőségű zene. Bár egy darabig mártírként hallgatom, aztán fellázadok a muzsika ellen. Hamar megnyugtat azonban halvérű sofőrünk vezetési stílusa, aki éles szemmel figyeli az utat, biztos kézzel uralja a kormányt, nyugodtan reagál minden történésre, ügyesen manőverezik a járművek mellett. Aztán mintha véleményemmel ellenkezne, egy hajtűkanyarban, egy hirtelen fékezéstől sodródni kezdünk a szakadék felé. Izzadtság önt el tetőtől-talpig. Összenézünk, s örülünk, hogy ezt megúsztuk, s élünk. A kanyar után, a keskeny útpadka alatt látom amint egy fa és egy szikla örök ölelésben szorítják egymást.
