Az égbe szökő hegykoszorú csúcsai barátságtalanul fenségesen nyúlnak a völgyből magasba. Felsejlik bennem a gyanú, hogy a Teremtő e tökéletes kombinációjú és harmóniájú művét csakis békés jókedvében alkothatta. Forgatom a fejem, nézek körbe újra-újra. Fáradhatatlanul pásztázom a táj minden szögletét és rejtett zugát, már amennyit ki tudok venni azokból. Telhetetlen szemem, mint izgága gyerek ugrál egyik irányból a másikba, folyamatosan kúszik le-föl, föl-le, jobbról balra, balról jobbra, s végül egy gomolygós, borzas kumuluszon (bárányfelhőn) áll meg pupillám, hogy kissé megnyugodjon. Nem tudok betelni a táj szépségével. E fenséges természeti csoda láttán megszabadul szívem minden bántó szorításától, agyam kimosódik valamennyi nyomasztó gondolatától.
Páromat is hasonló érzések keríthették hatalmukba, kezének erős szorításával adja tudtomra zsibbadt kézfejemen az impressziók bűvöletét, így figyelmeztet, hogy a látványból ki ne hagyjak egy morzsányit sem. Érezzük ez a pillanat, ez a hangulat nem térhet már soha vissza, ezért vigyázva, mozdulatlanul kívánjuk, maradjon a varázs egy picit közöttünk. A baldachin védelmező árnyékában s a pléd meleg takarásában elégedetten húzzuk meg magunkat. Hálás vagyok Alinak és a sikarás fiúnak a zavartalan csendért, hallgatásukkal szinte beleolvadnak a tájba. A tükörsima vízen a többi sikara is nesztelen siklik tova. Nyomukban apró fodrozó hullámok születnek, hogy aztán azonnal lecsillapodva meg is szűnjenek, közben bennünk a maradandó élmény emlékké rögzül. Egyedül az zavar mindkettőnket, hogy fényképezőgépünk már Delhiben meghibásodott, s nem tudunk képeket készíteni.
A kasmíri embereket büszkeség tölti el gyönyörű tavaik iránt, útitársaink méltán elfogultak, örömmel nyugtázzák az idegenek arcáról már jól ismert hatást. A csendet végül is Ali töri meg, mint meséli, amíg a Dal tó mozdulatlan, tükörsima vízfelületéről nevezetes, addig a Dal tóhoz kapcsolódó Nagin tó mélykék vize a zafír kékjéhez hasonlatos. Az Ancsar tó - kristálytiszta vizén kívül - úszó lótuszszigetekkel dicsekedhet, amely még a Dal tónál is pompásabb látvány nyújt. A kasmíri tavak közül a legnagyobb a tőlünk északra elterülő Vular tó, melynek lágy jáde színű, nyugodt víztükre akár a selyem. Srínagartól nem messze található a legkisebb, de legtüneményesebbnek tartott tó, a hófödte hegyek között megbúvó, lótuszairól ismert csodaszép Mánaszbál tó.
Sikaránktól balra egy szabályos négyszög alakú zöld sziget terpeszkedik, mint kiderül egy - a helyiek által „rad”-nak nevezett - úszókert. Ali látva kerekre nyílt, kérdő szemeim már magyarázza is, hogy az úszó sziget a kasmíri emberek leleményességét dicséri. Számukra a természet adta az écát, hiszen az első termő kertszigeteket maga az anyatermészet készítette. Az történt ugyanis, hogy a tó fenekét behálózó indás békaszőlő, köznapi nevén a hínár addig szaporodott, mígnem elérte a víz felszínét. A vízre terülő, összefonódott hínárszőnyegre a szél fövenyt, termőföldet és magokat hordott. Idővel az úszókertek pazar ruhát öltöttek, rajtuk virágok fakadtak, és a megműveletlen szűz szigetek azóta is a sokféle virágtól szivárványszínben pompáznak, kikelettől-lombhullásig.
A természet gyártotta úszókerteket később az emberek, a gondviselést utánozva, kétkezi munkával hozták létre. Kákából szőnyeget készítettek, s azt a tóra terítve betelepítették vízi növényekkel. A hínár szinte odaöltötte a szőnyeget a tófenékhez, és ezután a mesterséges szigetek megszilárdulva nem úsztak tova. Az emberek a kákaszőnyegekre a hegyekből humuszban gazdag termőföldet hordtak. Nem maradt más hátra, mint a vízkultúrás úszókertek megművelése. Azóta a gondos kezek munkájaként az úszókertek áldásként ontják a bőséges zöldségtermést, hatalmas káposztafejeket, jól megtermett paprikákat, kövér retkeket, kerek karalábékat, óriásira nőtt uborkákat és dinnyéket és sok más vitamindús finomságot. Így jutottak a szorgos kasmíriak egy kis fortéllyal a megérdemelt plusz termőföldhöz.
Az úszókertektől nem messze, egy hasonló szabályos formájú sziget, a Nehru Park terül el, amolyan minden igényt kielégítő kultúrközponttal. A kietlen Nehru Park már elbúcsúzott a turista idénytől, nem észlelünk semmi mozgást. Észrevettem, hogy ebben az államban a különböző létesítményeket szívesen nevezik el Nehruról, ami nem véletlen, ugyanis az általuk nagyra becsült névadó miniszterelnök kasmíri pandit volt. Pandit tulajdonképpen a magas képzettségű bráhmin tudósok megtisztelő címe, megszólítása. Az őslakos kasmíri bráhmanok magukat bhattáknak nevezték, a más vidékeken élő indiaiak hívják őket kasmíri panditoknak, de mindkét elnevezés tanultat jelent, utalva a hinduk műveltségére. Régen a Kasmírban élő hinduk szinte kivétel nélkül mind tanult emberek voltak, a muszlimok viszont többségében analfabéták, tanulatlanok maradtak. Különösen jellemző volt ez abban az időben, amikor Kasmírt hindu uralkodók kormányozták. A kasmíri bhattáknak szigorú vallási előírásaik tiltották, hogy a kasmíri mohamedánokkal egy, közös asztalnál egyenek, és egymás között házasodjanak. A középkorban sok pandit család költözött át az észak indiai államokba, Himacsal- és Uttar Pradésba. Ilyen családból származott Nehru.
Ám olvastam a panditokról egy másféle magyarázatot is, mégpedig elég meghökkentőt. Eszerint a panditok tulajdonképpen kémfeladatokra szakosodott buddhista szerzetesek voltak, akik az angolok megbízásából földrajzi mérésekkel térképezték fel Tibet területét. Így aztán a kasmíri panditok megítélésében végkép tanácstalan vagyok, hisz nem tudom eldönteni, hogy valójában kik is voltak, filozófiával foglalkozó, bölcsen élő tudósok, vagy papi feladatokat ellátó, esküvői ceremóniákat is levezető bráhminok, esetleg zarándoknak álcázott felderítők, jól képzett geográfusok. Ki tudja? Számomra a kérdés megválaszolatlan maradt, de bármi is az igazság a panditok megítélésében, nem változtat a tényen, hogy tanult, művelt, betűvető emberek voltak.
A buddhistákról, Kasmírról és Tibetről hirtelen Padmaszambhava jut eszembe, vele asszociálva ötletszerűen, de a helyszínhez szorosan kapcsolódva az ő neve sejlik fel. A legenda szerint ez a különleges életű, legendás alakú ember, állítólag valóban létező személy volt. Őt tartják a buddhizmus egyik legismertebb mesterének, terjesztőjének. Emlékét a hagyomány a következőképpen rögzítette. E csodás képességekkel megáldott Padmaszambhava lótuszban született, Amitábha Buddha emanációjaként látta meg a napvilágot. Ifjúságát a kasmíri Szvát völgyében töltötte, neveltetése után felnőtt fejjel, buddhista térítőként beutazta egész Indiát, majd áttette székhelyét Tibetbe, hogy tanításával ott is híveket szerezzen vallásának.
Padmaszambhavának tulajdonítják a buddhisták szent jelképének, az első mandalának elkészítését. Ő volt a buddhista tantrizmus megalkotója, a tűz megteremtője. A tibetiek és a kasmíriak egyaránt a mágia művészének tartják őt, aki irányítja a természeti jelenségeket alakító boszorkánymesterek munkáját, felügyeli varázsló papjait, védelmezi a helyiek démonait és isteneit.
