Valahogy nem akarnak fogyni a kilométerek, az útnak még több mint harmada hátra van. A Dzsammuig megteendő 115 km végtelen hosszúnak tűnik. Bár jövet sem voltam nyugodt, most azonban visszasírom a taxis vezetését. Emésztem magam. Gyomrom falán csurog a maró sav. Egy darabig sikerül magányosan, a külvilág kirekesztésével vívódnom, eltitkolnom pánikhangulatomat, ám bizonyos idő - talán negyedóra vagy félóra - múltán már nem bírom tovább, erőm elszáll, kényszerképzetem elhatalmasodik rajtam. Kifakadok. Mint egy aktív vulkán, oly elemi erővel török ki. Félelmem összes vélhető vagy valós okát egy szuszra a férjemre zúdítom. Pedig tudom, o minderről mit sem tehet, mégis őt okolom. Fejembe veszem, hogy leszállok. Fixa ideám, hogy kizárólag csak gyalogosan érkezhetek biztonságban célba, Körösi Csoma is gyalogszerrel tette meg ezt az utat, sőt ma is sokan közlekednek az apostolok lován, miért ne választhatnám én is ezt a megoldást.
Elhatározásomat párom értetlenséggel fogadja. Hiába nyugtatgat azzal, hogy senki se akar meghalni, még a szikh is féltheti az életét. Nem győz meg. Megdöbbenek hozzáállásán, hisz a köztünk eddig fennálló híres összhang, az azonos hullámhossz, mintha most először frekvenciát váltott volna. Már bánom, hogy bizalmamba fogadtam, kár volt beavatnom. Mit vacakolsz, állj fel, szállj ki, biztatom magam. Ám nem ilyen egyszerű a dolog, eltökélt szándékom véghezviteléhez pénz is kellene, az pedig nekem nincsen.
Kiszolgáltatott helyzetemet tovább nehezíti az a tehertétel, amivel meg kell birkóznom, hogyan is hagyhatnám cserben, Kasmír és Dzsammu között félúton, a buszon azt a férfit, akinek hűséget esküdtem. Rögeszmémet viszont erősíti az a tény, hogy az indiaiak hisznek a lélekvándorlásban. Számukra a halál az élet természetes velejárója, olykor megváltás a földi léttől való szabadulás, az örök körforgásnak csupán egy láncszeme. Erények, fogyatékosságok, vétkek, bűnök, mindenkinek felelnie, fizetnie kell elkövetett tetteiért. Mert „(…) ahogyan cselekszik, ahogyan viselkedik az ember, olyanná lesz. A jótevő jó lesz, a gonosztevő gonosz ember lesz. Erényessé erényes tettek következtében lesz, gonosszá gaztettek következtében.” - tanítja a Brihadáranjaka upanisad.(*) A hinduk vallásához hasonlóan a szikhek is elismerik az újjászületés folyamatát, hogy lelkük újra és újra testet ölt, hogy van remény a tökéletesedésre és a végleges üdvösségre is. Meglehet, hogy sofőrünk most épp jót cselekszik velünk, mert szeretné mielőbb a társaságot Dzsammuba röpíteni. Offenzív magatartásáról, valószínűleg nem tehet.
Attila csitítgat, nem akar megölni ő senkit sem, én azonban visszareplikázok, egyetlen balesetokozó sem akar sem gázolni, sem ütközni, mégis bekövetkezik a baj. Polemizálásunk kísérőjeként, pilótánk újabb előzési manőverre készül. Egy sportkocsit érünk utol, azt kívánja elhagyni. A kis fürge személyautó sofőrje azonban nem hagyja magát, tisztességesen lépeget, a buszunk, mint egy hatalmas árnyék a nyomában jár. Szikhünk türelmetlen, rátenyerel a dudára és nyomja kegyetlenül. Ám a dudaszó engem sokkal jobban idegesít, mint a sportkocsi vezetőjét. Nagy nehezen sikerül buszunknak a kis kocsi mellé furakodnia, ám egy szembejövő miatt az előzés meghiúsul. A kudarc fölött érzett méregtől sofőrünk arca vörösre pirul. Ez volt az utolsó csepp, betelt a pohár, megelégeltem a szikh vezetését.
[*Az idézet forrása: Titkos tanítások - Válogatás az upanisadokból, Helikon kiadó, 1987, fordította: Vekerdi József.]
