Ali észak felé bökve közli, hogy ott áll Burzihama, vagyis az öreg műemlék, s mellette a Gupta korból származó romok. A Salimar- és a Niszat kert között a Gupta Ganga templom, a Hazratbal mecsettől szinte karnyújtásnyira pedig a mérnökképző egyetem és kollégium található. Amott a Nagin tó, tőle délre az Almond kert és a Hari Parbat erőd. A tó nevét hallva, átvillan agyamon, hogy eredetileg ott kellett volna megszállnunk, a Nur családnak ezen a kisebb tavon ring valahol a luxus hajóháza.
A rengeteg információt már nem tudja befogadni agyam. Jó beszédű idegenvezetőnk elégedetten nyugtázza a hatást. OK? - kérdezi gyakorta, s mikor egyszerre bólintunk, foghegyről odaveti a sofőrnek, hogy irány a szőnyeggyár. A kiállított szőnyeg költemények színkompozíciói, szépséges mintái láttán elámulunk. Az üzem alkalmazottja a leendő üzlet reményében árnyékként követ minket. Kínos számunkra, de azért körbenézünk, még úgysem láttunk ilyet. A rögtönzött bemutatón ízelítőt kapunk a selyemszőnyeg-készítés különböző fázisaiból. Egy rosszul megvilágított sarokban, lótuszülésben kuporogva két lány boszorkányos ügyességgel perzsa mintájú virágokat tervez a leendő szőnyegekre. Két férfi ráérősen szövögeti meseszéppé a valóságos darabokat. Szövőgépeik oly idősek, hogy talán ok sem tudják, melyik korból maradtak rájuk. Egy-egy szőnyeg elkészítése olykor hónapokig eltarthat, igényes, aprólékos munkát, művészi érzéket, jó szemet, szépérzéket, szakmai tudást, türelmet követel. Áruk külföldön vetekedik az aranyéval, itt azonban olcsón kínálják. Mivel nincs összehasonlítási alapunk és elegendő pénzünk sem, sietősen búcsúzunk, lopva osonunk kifelé, iparkodva hagyjuk el a szőnyeggyárat. Kísérőnk csalódottan néz utánunk. Srínagar környékén számos manufaktúrában szorgos kézművesek faragják, festik, szövik, varrják, lakkozzák mesterdarabjaikat. Útikönyvünk javasolja, hogy csak olyan szaküzletben vásároljunk, ahol rögzítettek az árak, fel is sorol hármat, mi az előbb az egyikben jártunk.
A tó közepén lévő úszókertek, a Nehru park és a csinár fás sziget (Csar csinár) már jó ismerősként üdvözölnek. A rám szegeződő, bizalmatlanul leső katona szemeket azonban nem tudom megszokni, túlságosan zavarnak. A Dzselám folyó mellettünk kanyarog, összeszűkül, majd kiöblösödik, elágazik számtalan kis csatornára. A lustán hömpölygő folyó sárgás iszapos vize, összevetve a tó kristálytiszta vizével meglehetősen koszos. A folyón számtalan ócska, düledező bárka ringatózik, bennük nyüzsgő élet folyik. A szárazföldi part részen, magas kő talpazatokon, a bárkákhoz hasonlóan szakadt, rozoga házak emelkednek a folyó fölé.
Mielőtt befordulnánk a centrum irányába, egy piac elrettentő képe tárul elénk, ezúttal a város egy másik felét, csúnyább orcáját tartja felénk. A reggelről maradt szemétkupacok között éhes kutyák kutakodnak, irigyen lesik egymást, nehogy társaiknak nagyobb falat, ízesebb nyelet jusson. Nem messze tőlük mélabúsan egy tehén kérődzik magában. Érdekes, itt jóval kevesebbet látunk belőlük, mint amit eddig ebben az országban megszoktunk. Kérdőn nézek Alira, miként lehetséges az, hogy a legtisztább Indiai városnak kikiáltott Srínagar is ilyen piszkos. Szó nélkül érti, mire gondolok. Hiába magyarázza, hogy ez már a városközpont, sok ember megfordul itt, nehéz rendbe tartani az utcákat, tereket, sikátorokat. Érvei nem győznek meg, túlságosan nagy a kontraszt a Dal tó patyolat tiszta környékének látványa után.
Ódon fahídon hajtunk át, kész csoda, hogy nem szakad le alattunk és megkímélte a tavaszi áradás. A kiöblösödő kereszteződésben közlekedési rendőr irányít folyamatosan lóbálja gumibotját, mellette homokzsákok takarásában hindu katonák, csőre töltött fegyvereikkel figyelnek minden gyanús jelre. Katonai dzsipek cikáznak fel-alá, előzgetnek, kerülgetnek buszt, taxit, riksát, szkutert egyaránt. A sugárút több sávos, a szélein öreg fasorral határolt. A piszkos utcák képe mellett groteszk kontrasztként hatnak a szépen ápolt terek, gondozott golfpályák. Sajnos bármennyire is akarom, nem tudom levetkőzni európai származásom, mert lépten-nyomon szinte mindenen csodálkozom, elálmélkodom. Hiába mondogatom szüntelen magamnak, az indiaiak ilyenek, így kell elfogadni őket, értetlenségem stagnál, csak nehezen és csak ritkán tudom átlépni a hozzám nőtt árnyékot.
Amerre most megyünk mutatós házak állnak sort, valószínűleg hivatali épületek. Ali durcásan, tüntetően hallgat, zokon vette, hogy észrevettem a piac és az utcák piszkát. Szaporodnak az apró, kis üzletek, különféle boltok követik egymást. Feltehetően a bazár felé tartunk. A kocsiban mind a négyen kukán hallgatunk. Lovas tongákat hagyunk magunk mögött. Egy büszke öreg kihúzott derékkal üli meg szamarát, békességben kocognak valahová. Egyre élénkebb, pezsgőbb utcákon hajtunk át, titokzatos, fura figurák sürögnek-forognak köröttünk, végzik halaszthatatlanul fontos feladataikat. Igazat adok Mario korábbi megállapításának, itt valóban az Ezeregyéjszaka hősei keltek életre, a mese közepére csöppentünk. Kedvünket leljük abban, hogy részesei lehetünk e sokszínű, izgalmas tarka forgatagnak.
Népviseletbe öltözött férfiak, sötét lepellel fedett, felékszerezett, sejtelmes nők sietnek tova. Ápolatlan külsejű, mezítlábas vagy posztó rongyokba csavart lábú szerencsétlenek kuporognak szótlanul, vagy téblábolnak feleslegesen, céltalanul, talán valamiféle csodára várnak. Számtalan bódés csalogat üzletébe, fejükkel intenek, álljunk meg egy percre, vessünk egy pillantást árujukra. A parányi boltok portáljai elhanyagoltak. A címtáblák arab feliratai furcsának tűnnek a hindi, tamil és malajalám írás után. A forgalmas utcaképhez szervesen hozzátartoznak a törött üvegű, vaksi ablakszemek, a toldozott-foltozott ponyvák, a hukájukat szívó, pöfékelő fezes öregemberek, a véres kecskefejet marcangoló kutyák, a járdaszegélyt követő szeméthalmok, a járőröző katonák és az üzletkötésért lihegő szőrmesapkás vagy turbános kalmárok serege.
Ali végre megszólal, érdeklődik kiszállunk-e az autóból, van-e kedvünk sétálni, vagy esetleg vásárolni, alkudozni egyet. Kérdéseire egyszerre intünk nemet, elegendőnek tartjuk az ablakból való bámészkodást, nézelődést, ezt is nagyon élvezetesnek találjuk. Most például kiszúrom, amint egy férfi a ház ablakán át elegáns mozdulattal jókora csomag hulladékot dob le az utcára. A lehulló pakk földet érve nagyot csattan, majd tartalma szanaszét gurul a kockakövön. Ezt a várost nehéz megunni, mindig újabbnál újabb meglepetésekkel szolgál. Közben egy másik hídon kelünk át. Girbegurba utcák, sikátorok ágaznak szerteszét, követve a rapszodikusan kanyargó folyó ívét. Már képtelen vagyok tájékozódni, annyit tekergünk. Megállásról azonban szó sem lehet, mert azonnal megrohannának a kereskedők, s attól kezdve már nincs menekvés.
Egy fiatal mama kézen fogva vezeti kisfiát, a négyéves forma gyerek igen szemrevaló. Bár nem kéne ezen meglepődnöm, mert a helybéliek rendkívül mutatósak, kifejezetten jóképűek. A férfiak inasak, szikárak, többnyire magasra nyúltak, szálfa termetűek. Hosszúkás arcélüket erőteljes szakáll és hullámos haj keretezi, ami férfias külsőt kölcsönöz nekik. Jellegzetes sasorruk, világosabb bőrszínük árja eredetükre utal, állítólag az iráni idardokat mondhatják őseiknek. Különösen szépek a tetszetős arcú kasmíri nők, bár keveset mutatnak magukból, a szemlélődőnek mégis feltűnik büszke tartásuk, ébenfeketén csillogó szemük és zuhatagként aláhulló dús hajuk. Külső jegyeikből arra következtetek, s talán nem is tévedek, hogy ok India legszebb lányai, asszonyai. Kár, hogy nem szeretnek tisztálkodni (legalábbis a róluk szóló híradások ezt bizonygatják), és - mint olvasom - ruhát sem váltanak túl sűrűn. Némelyikük öltözéke valóban oly koszos, mintha gazdáját a rajta lévő ruha kísérné el a bölcsőtől a koporsóig. Bár tapasztalataim a leírásokat igazolják, óvakodom az általánosítástól, s kétkedő természetemnek köszönhetően minden fenntartással fogadok, és megpróbálok magyarázatot keresni a látottakra.
Hanyag higiéniájukról talán az éghajlat tehet, hisz a nem messze lakó tibetiek is kerülik a vizet, de hiába próbálom menteni őket, mert a vallás szigorú tisztálkodási rítust ír elő a hindukra, muszlimokra és a szikhekre egyaránt. Talán tudat alatt is, de Kasmírban hiányolom az India-szerte jól ismert képet, miszerint bárhol is adódik fürdési, tisztálkodási lehetőség, azt az indiaiak azonnal kihasználják. Indiában nem ritka látvány a napkelte előtti fürdőzés sem. Legyen az langymeleg vízmedence, hideg vizű szent folyó, apró tavak, tágas óceán, sekély tó vagy éppen kis sugárban csordogáló vízvezeték, minden csepp vizet kihasználnak, bárhol is legyenek, előszeretettel fürdőznek, ráérősen csutakolják magukat. Sőt a muszlimok vallása napi ötszöri tisztálkodást ír elő, ám e kötelező szertartásnak ez idáig itt még nem sok jelét tapasztaltam. De az is lehet, hogy ez csak a látszat, és valójában Kasmírban sincs több elhanyagolt külsejű, szurtos testű ember, mint a világ más tájékán.