A mogulok Kasmírt a Himalája kertjévé varázsolták, a Dal-tó körül 777 kertet építettek. Különösen Dzsehángir felesége, Nur Dzsehán időzött itt szívesen, kiélhette szépérzékét, alkotási vágyát és építő kedvét. A Dal-tó mellett két díszkertet létesített: a négyszintes Salimar Bághot és a vízeséseiről híres Nisat Bághot.
Érdeklődéssel figyelem Ali lenyűgöző, de kissé felszínes, olykor pletykaszintű, meseszerű elbeszélését, de a felbukkanó időpontok, nevek és helyek hallatán rögvest utána nyomozok, ellenőrzöm szavahihetőségét, s egyben kiegészítem pár érdekes adattal történetét. India könyvem ebben jó szolgálatot tesz, mint hithű ember a Bibliáját, forgatom én is a használattól megviselt bedekkert.
Először a Salimar kertet keressük fel, hogy saját szemünkkel győződjünk meg tökéletességéről. Ali rutinosan folytatja a megkezdett ismertetést, érződik rajta, nem először mondja el szövegét, ki tudja hányszor és hány embernek mesélte el már ugyanezt a változatot.
A hegyoldalba simuló teraszos kertben lépcsőkön kaptatunk egyre följebb. Az őszi színekben pompázó díszkert sejtetni engedi a többi évszak szépségét. A kertben most tagateszek virítanak, a narancssárga, barnás és barnásvörös virágok pazar hátteret kölcsönöznek. A pórusainkba s hajunkba ivódik jellegzetes fűszeres illatuk. A büdöske bokrok mellett fehér és kék színű szegélyvirágok szerénykednek. Több ezer rózsatő idézi a nyarat, rozsdásodásnak indult leveleik azonban már a közelgő télre utalnak. Az évszázadokat megélt óriási platánfák is téli álmukra készülnek, száradó leveleik pörögve hullanak alá. A zizegő-ropogó levélszőnyegen gyerekek játszanak kergetőzve. Egyébként minden csendes, csak néha repül át egy-egy madár fölöttünk. Kiszáradtak a medencék, nem zuhognak a vízesések, szomjúhoznak a szökőkutak, kihaltak a mulatóházak, elhagyottak a szellős márványcsarnokok, de még így is varázslatos élményt nyújt a téli pihenőjére készülő kert.
Tavasszal majd ismét feléled a természet, a hegy lejtőjét, völgyét, s az egész domboldalt újra virágok: illatos violák, álmodozó fehér rózsák, szerelmes vörösek, kék színű íriszek, pletykás árvácskák, szűzi liliomok, szenvedélyes szegfűk, irigy mimózák, bolondos nárciszok, százszorszépek és pörgő margaréták borítják be. Nyáron a hegyekben elolvad a hó, a patakok megáradnak, s a télre már csak a hegycsúcsokat fedő hósapkák emlékeztetnek. A nyár sajátságos tüneményei: a Dal-tó viruló úszókertjei, a víz felszínét befedő, rózsaszínű ággyá változtató, milliónyi kipattanó lótuszbimbó. Ez az évszak a turisták szezonja (persze csak, ha nincs lezárva előlük Kasmír), a Dal-tavon hemzsegnek a sikarák. Aztán a nyár átadja helyét az ősznek, a fák zöld levelei elveszítik frissességük. A sáfránymezők lila ruhába öltöznek. December közepére elzártság, magány telepedik a völgyre, mintha minden hibernálva lenne, elcsendesedik teljesen, s a tetszhalott tájra csak hópelyhek hullnak feltartózhatatlanul. A havas csúcsok vakítóan csillognak a napfényben, az esthajnal pedig mélykék árnyékot vet. A természettel együtt vegetáló kasmíriak és a síelésre idesereglett turisták tető alá húzódva, felüdülésként forró kahevát kortyolgatnak.
Az évszakváltások hangulatát azonban sokkal érzékletesebben, élethűbben, líraiabban örökítette meg a szanszkrit irodalom legnagyobb klasszikusa, a 4. és 5. században élt Kálidásza. Szürke, silány hasonlataim után élvezet elmélyedni a tökéletes strófákban, az őszről írt versszakokban.
Lassan ereszkedünk alá, talpunk alatt szétpattannak a kavicsok. Itt a Salimar Bághban, vagyis a Szerelem kertjében sok-sok boldog órát töltött Nur Dzsehán, a művelt perzsa asszony, akit férje Dzsehángir a Világ Fényességének becézett. A kert fölötti fenyőerdő méregzöldje magára vonzza szemem. A fenyők királyi tulajdonságok jelképeiként hirdetik a merészséget, bátorságot, hosszú életet és halhatatlanságot. Odalent a tópart sárgászöld füve az egyszerű embereket szimbolizálja, azok alázatosságukat, észrevétlenségüket, alárendeltségüket, de egyben nélkülözhetetlen hasznosságukat is. A vízen barnán sorakoznak a hajóházak, a Nap sugaraival bronzpaplant terít a tájra, a dombon a Siva mandir éles kontúrja nyújtózkodik.
A kertből kifelé jövet a kapuban megtorpanok, kényszert érzek, hogy legalább még egyszer visszapillantsak. Lelkemben megörökítem a képet, az átmeneti elmúlásban is gyönyörű kertet, melynek hangulata „A Salimar mellett a halvány kezeket szerettem(…)” szavak leírására ihletett egy korabeli költőt.
A Nisat Bágh, az Örömök kertje az előbbihez hasonló lenyűgöző hatást gyakorol ránk, összeérő vállal, összekulcsolt kézzel ballagunk Ali után. A könyvben jelzett kristálytiszta vízeséseket azonban (víz híján) most csak a képzeletemben tudom felidézni. Lassan lemaradok a két férfitől. Egy nejlonzacskóba büdöskemagokat gyűjtök, hogy jövőre – Kasmírra emlékeztetve – a Nisat Bágh virágai díszítsék kertemet. Mint aki fél, hogy lopáson érik, éberen figyelek jobbra-balra, nehogy kilesse valaki szorgos tevékenységemet, s ha netán tilos, leszidjon a sárga földig. Végül mégis annyira belemerülök a magszedésbe, hogy önkéntelenül is megrettenek, amikor a semmiből hirtelen feltűnik előttem egy szürke alak. Az idős, szikár férfi úgy hatvanas lehet, jellegzetes muszlim arcéle, fezes feje, kaftánba burkolt alakja szerint feltehetően hithű mohamedán. Egész közel jön hozzám, szinte érzem a leheletét, s egy rövid szárú büdöskét nyújt át készségesen, helyette baksist kér. Elfogadom a virágot, de közlöm vele, hogy nincs nálam pénz. Nehezen érti meg, mikor végre felfogja, hogy nem jött össze számára az üzlet, olyan gyorsan megy el, mint ahogyan jött. Nekiiramodik, menet közben lehajol, egy újabb szál virágot szakít le, mivel csak négyen vagyunk a kertben, jól tippelek, mert a férjemet veszi célba. Nála sem jár több sikerrel, de neki a virág sem kell. A kapuban még megáll, szúrós szemmel végigmér bennünket, egész lényéből süt a megvetés, megvan a véleménye rólunk, smucig, gazdag külföldi turistákról. Sebaj, húzom meg vállam, úgysem találkozunk vele többet, de a vádló szemek, még kísértenek egy darabig.
Taxisunk félrebillent fejjel, édesdeden alszik, szájából kicsurrant egy kis nyál, valószínűleg hosszabb pihenőidőre számított. Ali egy meghatározott irányba mutat, arra kapjuk tekintetünk, ott van a Naszin Bágh, a Hajnali Szellő kertje, nem messze tőle a tó nyugati partján, velünk szemben áll a Hazratbal mecset, amely a muszlimok egyik legszentebb szentélye. A mecset Sah Dzsehán uralkodás alatt épült, s falai között őrzik a próféta szentelt hajszálát, amelyet a 17. században hoztak el Medinából, és 1963-ban rejtélyes körülmények között nyoma veszett. A hajszál eltűnése dühös indulatok kiváltója, gyújtogatások, véres incidensek elindítója volt. A muszlimok a hindukat vádolták a szent ereklye ellopásával. Az áldatlan állapot a szent ereklye megkerüléséig tartott. Srinagarban a Hazratbal mecseten kívül még jó néhány szentély található, a legnagyobb a Dzsáma Maszdzsid, a Pathar Maszdzsidot pedig Nur Dzsehán emeltette. Mindkét mecset a városközpontot ékesíti. Bedekkerem - rajtuk kívül - még a gyönyörű fafaragásokkal díszített, fából készült Sar-Hamadánról tesz említést.
