Rosta Erzsébet weboldala


Bár buszunk már az indítóállomáson ácsorog, semmi jelét sem látjuk, annak, hogy félóra múlva útra kelhetnénk. A mélyhűtött pléhjárgány teljesen üres, utasnak és személyzetnek még nyomát sem látni. Hasszán korán kivert minket az ágyból, Abdul biztosra akart menni, nehogy nyakukon maradjunk, igyekezett minél előbb túladni rajtunk, s ennek köszönhetően elsőként érkeztünk. Az állomás információs pultjánál kapott felvilágosítás szerint másfél óra múlva indul Delhi felé a busz. Indiában a másfél óra minimum két órát jelent. Alszik még a város, csak néhány hozzánk hasonlóan korán kelő, vagy alvajáró szédeleg a kihalt téren. Megállapodásunkhoz híven házigazdánk prezentálja a menetjegyeket, mi válaszul átnyújtjuk a kialkudott tarifát. A kapott pénzt bizalmatlanul számlálgatja, Attila pedig a menetjegyeket vizsgálja gyanakvón. Még rágondolni is rossz, hogy a busz Delhi helyett az ellenkező irányba, Lehbe vigyen. Házigazdánk rezzenéstelen arccal búcsúzik, mindkettőnkkel kezet ráz. Áttetsző szürke szemének vádló pillantása jelzi, még most is neheztel ránk a tegnap esti elmaradt üzletkötés miatt. Mint a kámfor, oly gyorsan illan el. Szempillantás alatt felszippantja Srínagar főtere.

Ránk szakad a tétlenség másfél órája, van időnk nézelődni, mászkálni és fázni. Bőröm fázósan összehúzódott pórusai emlékezetembe idézik gyerekkorom kemény teleit. A felmelegedés reményében egyik lábamról, a másikra állok, úgy topogok. Az éjszakai vad zivatar után metsző hideg árasztotta el a völgyet. A hegyek alacsonyabban fekvő gerincei frissen hullott hótól fehérlenek. A minden oldalról felmagasodó hegykoszorú ormait a párásan gomolygó felhők sejtelmesen lengik körül. A nap semmi jelét nem mutatja felkelési szándékának, mély álmát alussza egy hatalmas felhőpaplan alatt. Kasmírba beköszöntött a tél.

A szemközti kihalt piacon éhes kutyák marakodnak valami ehető koncon. A tér kétemeletes öreg házainak tetőrészein manzárdok sorakoznak, az otthoni tetőbeépítéshez hasonló megoldással készülhettek. A házak alsó traktusaiban lehúzott redőnyű bazárok élvezik a nyitás előtti nyugalmat. Babu ékszer üzletének és Juszuf elektromos cikkeket árusító boltjának kopott cégfeliratai hirdetik, hogy mire szólnak gazdáik jogosítványai. A homályos ablakok és az áttört díszítésű, faragott erkélyek mögött semmi mozgás sem észlelhető, lakói feltehetően nyugodalmasan pihennek még. Lassan ébredezik a város, de még csak elszórtan szállingóznak a térre az emberek.

A tér közepén hatalmas dobogó áll, oldalán figyelmeztető felirat: „Keep left!”, vagyis balra hajts. A dobogón a közlekedési rendőr helyett homokzsákokkal körülbástyázott, lesállásban megbúvó fegyveres katona ügyel a rendre. Feszélyez vizslató mustrája. Legszívesebben két kezemmel távcsövet formáznék, s a réseken venném szemügyre, ugyanúgy, mint ahogy ő figyel minket. Tényleg, mi lenne, ha - hozzá hasonlóan - én is gátlástalanul kukkolnám őt, vagy esetleg kezemmel géppisztolyt imitálva, felé fordulva megadásra szólítanám fel. Már lendülne karom, hogy elhatározásom tettre váltsam, de kitalálva hátsó szándékom, férjem erélyesen rám szól. „Mit csinálsz, ne játssz, vigyázz, lelőhetnek. Nem biztos, hogy díjazza tréfádat.” Igaza van, azonnal leteszek imbecillis tervemről. Jóleső érzés jár át, irigyelni való ember vagyok, hogy így óvnak, féltenek, szeretnek.

Végre kezd elevenedni a tér. Egy pék liszteszsákot cipel, görnyedt hátából ítélve sok kasmíri lepényt készít majd a lisztből. A betorkolló utakról kézikocsijukat tolva gyümölcs- és teaárusok közelítenek ráérősen. Jöttükre gyermeki módon megörvendek, hisz lesz mivel agyonütni a vánszorgó időt. A pöttyös almahalmok és a gyanús színű tealöttyök láttán azonban rögtön elmegy a vásárlástól a kedvem. A párom sasszeme azonban felfedezi az egyik kocsi sarkában a kupacban felpúpozott zacskós diót. Azonnal rácsap két csomagra. Ám éhes gyomrom a mohón bekapott, csak a szemem által kívánt zsíros nem értékeli, amint a félig rágott falatot érzékeli, azonnal összerándul. Semmivel sem vagyok megelégedve, nyűgös vagyok, önmagamat is nehezen viselem el.

A legfőbb bajom, a hideg. Másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy fázom, fázom, fázom. Mintha áram rázna, úgy reszketek folyamatosan. A buszon keresek menedéket. Lepedőbe burkolózom, lábamra törülközőt tekerek, meghúzom magam az egyik szűk ülésen. Várom a melegítő hatást, ám nem történik semmi. Belátom, az ötletszerűen magamra terített vékony textíliák nem védenek a hideg ellen. A széllelbélelt buszon mozdulatlanságba dermedten még rosszabbul érzem magam. Nem találom a helyem, ráadásul a hideg még pisilésre is ingerel. A sürgető ingerencia megfelelő hely felkutatására késztet. Ám próbálkozásom hiábavaló, sehol egy WC, egy kiszögellés, vagy esetleg egy sarok, ahol megbújhatnék. Most irigylem igazán a kutyákat, nekik nincs ilyen gondjuk. Megoldásként Attilát kérem, hogy tartsa a lepedőt elém, míg elvégzem a dolgom a palánk mellett. Kényszeredetten teljesíti kérésem, ám nincs benne köszönet, mert még mielőtt végeznék, türelmét vesztve ellebbenti előlem a vásznat, s én ott guggolok teljes életnagyságban, kendőzetlenül egy közelgő kasmíri rendőr előtt. Szégyenérzet és méreg keveredik bennem. Szemrehányásaim záporoznak párom felé, képtelen vagyok felfogni, miért tette ezt velem.