A csónakázástól elgémberedett lábakkal, bizonytalanul kapaszkodunk fel a meredek lépcsőkön. A tulajdonos, egy meglehetősen fiatal, jóképű fiatalember, sietős léptekkel tart felénk, s hívó kezével befelé terel minket. Meleg posztókaftánjához valahogy nem illenek fedetlen lábai. Már a puszta látásától is megborzongok, hisz nincs valami meleg. Az üzletben sincs jobb idő, de a sokszínű, mázas papírmasé darabok szédítő látványától egyből kimelegszek. Fordulnék azonnal vissza, minek fájdítsam a szívem hiába. Nem szükséges vásárolnunk, csak nézzünk körbe, buzdít készségesen a kereskedő. Váltig bizonygatja, hogy őt boldoggá teszi az is, ha csak megtekintjük áruját. Ha pedig az üzletkötés mégis létrejönne, annak végtelenül örülne, ám ha kútba fullad az egész, akkor sincs semmi baj, biztosít barátságáról. Legyünk boldogok, szól ajkáról a jól ismert szlogen. Szívem nincs olyan kemény kőből, hogy ennyi beígért garanciától ne lágyulna meg, felmentést adva berzenkedő lelkiismeretemnek egy füstbe szálló üzlet esetére.
Önfeledten csodáljuk a kirakott, felkínálkozó lakkfestésű, papírmasé portékákat: dobozokat, tálakat, vázákat, képeket, s ki tudja felsorolni, hogy még micsodákat. Megbabonázva ámuljuk a hajszálfinom ecsetvonásokkal festett színdús, virágokkal, tarka madarakkal, muszlim életképekkel, erotikus szex jelenetekkel gazdagon díszített perzsa motívumokkal teletűzdelt mesterműveket. Gondolatban fejet hajtunk, tisztelettel adózunk a remekművek ismeretlen művészei előtt. Valamennyi darab, külön-külön és egyenként is hűen tükrözi a kasmíri emberek élet- és természetszeretetét, dicséri kiváló ízlésüket és fáradhatatlanul precíz munkájukat.
A kereskedő a sarkunkban kullog, kísér minket, mint az árnyék, eközben bőségesen zsebeli be tőlünk az elismerést. Mint mondja Srínagarban ez a legnagyobb választékot kínáló papírmasé üzlet, ezek a dísztárgyak pedig garantáltan művészi munkák. Ez utóbbit kár bizonygatnia, hisz elég csak rápillantani a portékákra, azok önmagukról árulkodnak. A papírmasé áruk rizspapírból készültek, s nagy terhelést kibírnak. Szavainak alátámasztására, leemel egy kis csinos dobozt a polcról, majd a földre helyezve teste tömegének teljes súlyával rááll. Na, ennek vége, sajnálkozunk szánakozva a kis doboz sorsán, de nem hallunk sem reccsenést, sem roppanást, az hősiesen bírta a terhelést.
Pillanatok alatt döntök az ellenálló, elpusztíthatatlan doboz sorsát illetően. Szeretném magaménak tudni ezt a gyönyörűen megfestett, kecses muszlim hölgyet ábrázoló dobozt. Attiláról lerí, hogy sóvárgásomban partnerem, ugyanazon a véleményen van, mint én. Ettől vérszemet kapok, s nagyon gyorsan kiválasztok még három kisebb és egy nagyobb dobozt, valamint egy kifejezetten pajzánul pikáns életképet megjelenítő miniatúrát. Ez utóbbit magunknak, de ajándékozások után a többiből is bőven marad nekünk. Az ártól azonban már előre félek, hallatán most is azonnal a szívemhez kapok, raknám az árukat vissza a polcokra, de mielőtt cselekednék, szándékomat megérezve, a kereskedő megkér, fogyasszunk el vele egy csésze kasmíri teát, a közben megbeszélhetjük az árat is.
A magas összegtől rosszkedvűen, keserű szájízzel kortyolom a forró italt. Párom ráérez csalódottságomra, hogy le kell mondanom a kiválasztott árukról, és úgy tűnik, kedvembe akar járni, mert élénk egyezkedésbe kezd. A kereskedő ravaszul enged az árból, de csak egy keveset, aztán megmakacsolja magát, s egy paisával sem adja alább. Válaszul szinte egyszerre állunk fel helyünkről. Reakciójára számítottam, az először említett összeg harmadrészéért vihetjük az árut, lejjebb azonban már nem adja, ez a végső árajánlata. Mivel Indiában az alkudozásnál körülbelül ez a józan határ, úgy ítélem meg, összességében mindketten jól jártunk. Elégedetten távozunk a művészien megfestett díszes tárgyakkal, nem gondolunk egyre soványodó pénztárcánkra, nem akarjuk megzavarni örömünk.
A lépcsőn lefelé menet magamhoz szorítom szerzeményem, nehogy a vízbe pottyantsam. Szemben velünk a tó túloldalán két furcsa cégtáblán akad meg a szemem, egyiken a felirat Szenvedő Alit hirdeti, a másikon a cégtulajdonosnak Olcsó János a neve. Sajnos ő már nem él, tavaly meghalt, kár érte, mert jó kedélyű ember volt - emlékezik rá Ali. Szemből egy jókora csónak közeleg, öblös mélyén megmunkált kockakőhalom, építőanyagot fuvaroz. Közben a kacskaringós csatorna karnyújtásnyira szűkül. A csatorna szűkületben centizve hajtunk be, előttünk, utánunk sikarák és csónakok szántják a vizet. Egy bárkából kihajoló háziasszony, számomra szokatlan módon, a délről maradt mosatlan edényeit mosogatja a tó vizében. Amott kucsmás férfiak, valószínűleg apa és fia, szorgalmasan tapasztják a partoldalt, mögöttük egy idősebb asszony, tán a mama, hajlongva palántáz. Amerre ellátok, minden talpalatnyi föld megművelt, minden tenyérnyi rögből zöldség zöldek levelei nyújtózkodnak az ég felé. A fejünk fölött átvezetett lyukas vízvezetékcsőből ömlik a víz. Gyorsan húzunk el alatta, de ez a szemvillanásnyi idő is elég ahhoz, hogy átnedvesedjen takarónk. Nem messze tőlünk, egy szimpatikus képű kisfiú az iskolából iparkodhat hazafelé, minden bizonnyal éhes, mert szaporán kanalazza evezőjével a vizet. Egy a parttól kissé lankásan emelkedő kertben mutatós kasmíri menyecske virágmagokat gyűjt, amint észreveszi, hogy nézem, szomorkásan mosolyog rám.
Ez a fájdalmas mosoly döbbent rá, hogy tulajdonképpen mi is az a furcsa, zavaró, mi az, ami annyira kirívó, eltérő az Indiában eddig látottaktól, tapasztaltaktól, mi az, ami e meseszép táj gyönyört szerző látványával disszonáns. Az emberek búskomorsága, kedvetlensége, szomorú ábrázata, ami tudat alatt, az első pillanattól, lépten-nyomon feszélyez. Az itt töltött röpke idő alatt, leszámítva a kufárok számító vigyorát, nyerészkedő somolygását, nem láttam egyetlen önfeledten nevető embert, nem hallottam egyetlen hangosan felcsattanó kacagást, felszabadult hahotát és vidámságot idéző éneklést vagy zeneszót sem. A kasmíriak szerencsétlen múltú, boldogtalan, kilátástalan jövőjű emberek. Mai napig érvényes, mit sem változott, annak a névtelen vándornak időtálló megállapítása, amellyel valamikor régen, találóan jellemezte e nép reménytelenül küzdelmes életét: „Kasmír az a föld, ahol a világ legfinomabb selymét, a földkerekség legkellemesebb tapintású gyapjúját szövik. Lakói mégis éheznek. Kasmír földje drágakövekben gazdag, mégis kevés kasmírinak van belőle haszna.”
Kommentek
archivált tartalomSzegfû Ildikó #1
Kedves Erzsébet!
2010-02-23 13:44:27A papírból készült edényekről azt gondoltam, hogy porcelánból vagy fából készültek. Nagy meglepetés, hogy csak papírból. Gyönyörűek.
A kasmíri emberek szomorúsága borzalmas. Most értettem meg, hogy a magyarok miért lettek ideges, szomorú emberekké.
Üdv: Ildikó