Mint színházban fellibbenő függöny mögül megelevenedő kép, tárul most elém az ébredő, éledező s egyre élénkebb arcát mutató külvilág. Pathankot városába érve egyszer csak szinte észrevétlenül egy hatalmas piac kellős közepén találjuk magunkat. Hamarosan kiderül, hogy a kaotikusnak tűnő piac egyben a város főutcája is. Mielőtt megfeneklenénk a nyüzsgő tömegben, megállunk egy rőfös üzlet előtt. Legnagyobb megelégedettségemre pihenőt tartunk. Kihasználva a kedvező alkalmat, kedvemre szemlélődhetek, s közben megcélozhatom a közelemben bűzlő urinal mellett található női illemhelyet.
Mint India-szerte bárhol, itt is nagyhangúak a piaci árusok, egymást túllicitálva kínálják friss portékáikat. Az ismerős gyümölcshalmok és az általam eddig sohasem látott, tisztára sikált zöldségfélék előtt vevők alkudoznak kedvezőbb árért. Nemcsak ember, de tehén is van szép számmal. Paradicsomi állapot ez a minden finomságot nyújtó édenkert, a reggelre megéhezett tehenek számára. Étkezésüket, nekem tetsző, szemfüles módon oldják meg. A gondosan kirakott gyümölcshalmokból, hol innen, hol onnan csennek el egy-egy narancsot, almát, banánt vagy rosszabb esetben egy sárgarépát. Titokban lesem őket, figyelem fortélyos taktikájukat. Kezdetben tétován bóklásznak, majd megállnak a kiszemelt árus előtt, ahol türelmesen kérődzve kivárják azt a kedvező pillanatot, amikor az árus másfelé fordulva nem figyel rájuk, ezt kihasználva abban a minutában ellopják a kiszemelt lédús árut. Mielőtt kapcsolna a pórul járt árus, a tehén már felszívódott a tömegben, csak a szájából csurgó narancs- vagy almalé árulkodik kópé tettéről. Hiába, nagyúr az életösztön, még emberi furfangokra is megtanítja az urbanizálódott szent állatokat.
Élvezem ezt a pezsgő életet. Pandzsábi ruhás nők igyekeznek tejeskannájukkal hazafelé, ébredező csemetéjüknek viszik a friss fejésű tejet. Nyitnak már a boltosok is. Az utcára nyíló üzlethelyiségek mélyéről színes kelmék kerülnek elő. Turbános szikhek, dhotis hinduk és fezes muszlimok igyekeznek dolgukra, vagy már pakolják szorgalmasan vevőcsalogató portékáikat. Itt Pandzsábban, lévén ez a hazájuk, valóban több szikhet látok, mint hindut vagy muszlimot. Bárhová nézek, inkább az o turbános fejeiket vélem felfedezni. Az egyik üzletkalitkában nagy hasú, kövér szikh nyújtogatja nyakát a piac felé, mintha keresne valakit.
Egy mokány legényke jókora kézikocsit gördít elém, készségesen kínálja légy mászta, poros, mézédes csemegéit. Most éhgyomorra különben sem kívánom az édességet, meg egyébként sem merném megkóstolni e kétes tisztaságú süteményeket. Intek, köszönöm nem kérek, megértve jelzésemet, azonnal másnál kísérletezik. Csípős a reggel, de nem fázom, Attila frissen pörkölt, még meleg mogyorót hoz, nagy örömömre. Gyümölcsként pár szép sárga banánt választunk. Sajtos szendvicsünket az út kissé megviselte, de az ízén nem rontott, jóízűen esszük a delhi ízeket. A falatokat hideg ananászitallal öblítjük le. Fent a buszon keverek egy nagy adag hideg neszkávét. A sok finomságtól elégedetten fészkeljük be magunkat keskeny ülésünkre.
A házak itt másmilyenek, mint az eddig látottak. Emeletesek, kockaformájúak, világosra festett betonépítmények. Talán abban különböznek a legjobban a más vidékeken látható házaktól, hogy az épületek emeleti részén kialakított, utcára nyíló üzletekhez, meredek lépcső vezet fel. Tehát, ha a vevő vásárolni akar, akkor kénytelen felkapaszkodni a meredély grádicson. Forog a fejem, halmozom magamban a látottakat, szeretném, ha minél pontosabban rögzülnének bennem az életképek. Retinámmal szorgalmasan exponálom a munkába induló vidáman pöfögő traktorokat, az utcai csapnál, vízért sorban álló, pletykázó asszonyokat, s az álmosan elnyúló, lusta kutyákat. És megdobban a szívem, amikor meglátom Kasmír hófödte csúcsait.
Az országúton, észrevehetően sűrűsödik a forgalom. Bár felkészültem a jól gépesített Pandzsáb látványára, most mégis meglepődöm a feltűnően sok traktoron. Hirtelen a Tamil Naduban faekével szántó parasztok és a Madhya Pradesban látott, a vizet korsóból öntöző, kézzel permetező földművesek jutnak az eszembe.
Hébe-hóba felbukkan egy-egy gyár, betűznénk a nevüket, de nem megy, hiába tanultunk hindiül, a pandzsábiak gurmukhi írása eltér az általunk ismert dévanagaritól, csak az angol szövegeket tudjuk megfejteni. A határtalan síkságon, szorgalmasan hajladoznak az emberek. Időnként karamboltól összetört kocsikkal találkozunk, nem örülnék, most egy balesetnek. Elképzelni is rossz, így rögvest elhessegetem magamtól a nyomasztóan véres gondolatot.
Már csak 48 km Dzsammu, adja az információt egy jelzőtábla. Szaporodnak az útmentén elterülő katonai laktanyák, figyelmeztetvén, hogy válságövezetben járunk. A laktanyák körül, mint a világ más táján, ha nem látja parancsnokuk, a ráérősen lézengő katonák kezében alibi seprű. Érdekes látványt nyújtanak a khakiszínű turbánt viselő szikh zsoldosok.
Hirtelen ismerős szín-összeállítású pandzsábi ruhát fedezek fel egy csinos asszonykán. Egy évvel korábban ugyanis két pandzsábit vettem magamnak Delhiben a Connaught Place-en a Palika Bazárban, s az egyik ruhám a megszólalásig hasonlít ehhez. Tipikus pandzsábi színek, a piros, a lila, a zöld és a sárga, de nemcsak pompás színűek a pandzsábik, de rendkívül kényelmes viseletek is. A szikh nők nem öltöznek száriba, az idegenből jött hölgyek viszont szívesen hordanak pandzsábit. Ez utóbbi állítást tapasztalatból igazolom. A kellemes viseletű pandzsábi egy tarka-barka, kétoldalt felhasított tunikából, a kamízból (kameez), egy buggyos, a deréknál zsinórral összehúzható pizsamaszerű nadrágból, a szalvárból (salwaar) és egy lebegő, a ruha színével harmonizáló. hosszú sálból, a dupattából áll. A sállal templomban (gurudwarában) a fejüket fedik be, egyébként csábosan átvetik egyik, vagy mindkét vállukon. A ruházatukhoz díszes sarú, vagy felkunkorodó orrú cipő, a njagra jár kiegészítésül.
A szikh férfiakat ugyancsak könnyű felismerni jellegzetes öltözködésükről, különösen a rájuk jellemző - az összes szikh egyenlőségét szimbolizáló - turbánjaikról, a pagrikról. Tipikus fejfedőik már messziről árulkodnak gazdájukról. Noha turbánt a hinduk és a muszlimok is gyakran hordanak, de a szikhek turbánjai színre, formára és csavarásra egyaránt elütnek az övéiktől. Sokáig azt hittem, hogy a turbánok, hasonlóan a kalapokhoz és a sapkákhoz, készen kaphatók. Úgy gondoltam, hogy reggelenként a szikh férfi odaáll turbánkollekciója elé, hogy kiválassza közülük az öltözetével legjobban harmonizáló darabot. Tévedtem, mert a szikhek minden áldott reggel rácsavarják hajkoronájukra a három-hat méteres hosszúságú turbánjukat, ahonnan esténként letekerik.
Az általam nehezen megtanulhatónak ítélt, macerás turbánkészítést, boszorkányos ügyességgel végzik. Egyszer volt alkalmam és idom ezt a műveletet kifigyelni, amikor Trivandrumból Delhibe tartva a vonaton az egyik reggel, a mellettem ülő szikh a szemem láttára varázsolt feje körül egy mester mívű turbánt a hosszú selyemsálból. Környezetének teljes kizárásával, szertartásosan, nagy hozzáértéssel, átéléssel dolgozott. Gondosan tekerte, terelte, csavarta, raffolta, igazgatta a keze által engedelmeskedő és formálódó anyagot. Jó bíróhoz híven stoppoltam a turbáncsavarási időt. Hét óra körül kezdte el tevékenységét, és bizony fél nyolc is elmúlt, mire befejezte, tehát több mint 30 percet vett igénybe, míg elkészült a ruhájához jól illő, rózsaszínű turbánjával.
A turbánkötést már gyerekkorban megtanulják, azonban amíg iskolába járnak, az egyszerűen (3-5 perc alatt) felcsavarható alsóturbán (patka) díszíti a fejüket. Azt mondják, nők is hordhatnak turbánt, nekünk azonban nem volt ilyen látványban részünk. A hajdanvolt rádzsák turbánjaikat gyémántkővel és kócsagtollal ékesítették, manapság a szélsőséges-fanatikus szikhek narancssárga turbánt hordanak, az Akali Dal párt tagjai pedig összetartozásuk kifejezéseként acélkék turbánt viselnek. A szikhek speciális turbánjához kiegészítésül jól passzol az arcélüket keretező szakáll. Míg a nyíratlan szakállra szigorú vallási szabályok vonatkoznak, a turbán használata - azon kívül, hogy az egyenlőséget hivatott kifejezni - nem kötődik semmiféle előíráshoz. (Megkülönböztethető öltözködésükről, az „Öt K”-ról részletesen a „Nának guru és a szikhek” című írásomban olvashatnak.)
Miközben a szikhek öltözködéséről és turbánjukról elmélkedtem, gondolataim annyira megragadtak, hogy észre sem vettem, amint begördültünk Dzsammuba. Páromtól érdeklődöm, hol vagyunk, de megelőzve őt az előttem ülő férfi, angol-hindi akcentusú nyelven készségesen felvilágosít, Dzsammuba érkeztünk Madám. Mielőtt szemrevételezhetném a várost, két fiatalember állítja le a buszunkat, és határozottan felszólítják a Srinagarba utazókat, hogy azonnal szálljanak le.
Engedelmesen, bár értetlenül emelkedünk fel ülésünkről, zavartan szedjük össze szanaszét heverő csomagjainkat, mi ketten és a két olasz. Valószínűleg át kell szállnunk - villan át agyunkon - de ahhoz túlságosan fáradtak vagyunk, hogy azonnal kérdezősködjünk, netán ellenkezzünk. Pedig a jegyünk nem Dzsammuig, hanem Srinagarig szól. Mire sikerülne tisztáznunk e kellemetlen szituációt, a busznak már hűlt helye. A két sunyi képű dzsammui fiatal szüntelen „okézások” közepette próbál megnyugtatni minket. A sok okétól és a képtelen, de sajnos igaz magyarázattól, hogy buszunk nem Srinagarba megy, hanem egy „zarándok járat”, elveszítjük türelmünket. Még idegesebbek leszünk, mikor kiderül, hogy a csatlakozás már órákkal ezelőtt elment, a legközelebbi holnap reggel indul. Úristen, most mit csináljunk? nézünk kérdőn egymásra, mi négyen fehérek, de ettől az összenézéstől nem leszünk okosabbak. Valami nagy becsapást, átvágást érzünk a levegőben, később kiderül, hogy nem tévedtünk. (A képek egy másik alkalommal, Amritszárban készültek.)
