Pandzsáb története dióhéjban

Hosszú út áll előttünk, egész éjjel buszon leszünk. Holnap reggelre érünk Ódelhibe. Van időm spekulálni, élményeim feldolgozni, feldobott kedélyem valószínűleg sokáig messzire űzi álmom. Lám milyen hálátlan az emberi természet, az előbb még Dzsammu ünnepi fényében gyönyörködtem, s gondolataim máris Pandzsábban kalandoznak, a róla szóló ismeretek között matatok, kutatok, lapozgatok, ellenőrizve és kiegészítve, amit tudok.

Az északnyugatról hegyektől zárt, délkelet felé viszont nyitott pandzsábi síkság olyan, mint egy megbillentett gyúródeszka, mely egyenletesen lejt a tenger irányába. A tengerhez igyekvő folyók gyakran változtatják medrüket, hol itt, hol ott vájnak maguknak más ágyat. Ezért megfejthetetlen talány, hogy Macedóniai Nagy Sándor hol kelt át seregével az Induson, vajon merre folyt akkoriban - i.e. 327-ben - a szent folyam. A gigantikus méretű szubkontinensnyi India 3 287 590 négyzetkilométeréhez képest a fél-Magyarországnál alig valamivel nagyobb (50 513 km2) területű Pandzsáb elenyészően apró. Térbeli kicsinysége ellenére mégis minden idők talán legfontosabb vidékévé küzdötte fel magát. Kétségtelen, hogy az ország legvirágzóbb, legmódosabb, legfejlettebb része, rendszerint India kenyereskosarának vagy éléskamrájának nevezik.

Rabindranath Tagore szerint „India legősibb és legnagyobb kultúrája Pandzsáb földjéről indult ki.” Itt alakult ki az első civilizáció, az Indus völgyi, amely i.e. 2300-tól 1750-ig virágzott. Az ókori népvándorlás az i.e. második évezred elején érte el Indiát. A közép-ázsiai sztyeppékről nomád, állattenyésztő indoárja csoportok új legelőt keresve érkeztek, és részben le is telepedtek e vidéken, amely abban az időben az egész nyugati országrészre kiterjedt. Tulajdonképpen ezeket az árjákat tartják a hinduizmus megalapítóinak. Az évszázadok során újabb és újabb hódítók követték egymást. Földjét birtokolták görögök, baktriaiak, szakák, iráni pártusok, kusánok, muszlimok, angolok.

Területén számtalan dinasztia uralkodott. Az indiai rádzsputok uralmát 1027-től a mohamedánok hatalma váltotta fel, majd 1398-ban Timur hódító hadai jelentek meg. A XVI. század elejétől két évszázadon keresztül hatalmon lévő mogulokat a szikhek követték, ezután pedig - 1849-ben - az angolok igázták le e népet, Indiában utolsóként szállták meg Pandzsábot. A britek korszaka közel száz évig 1947-ig tartott. India és Pakisztán különválása Pandzsáb feldarabolását is jelentette. 1947 nyarán két és fél millió szikh és kétmillió hindu kerekedett fel, és indult el a Pakisztáni Pandzsábból az Indiai Pandzsábba. A népvándorlást kísérő tömegmészárlás szégyenteljes eredményeként meggyilkoltak számát ma sem tudják pontosan meghatározni, kettő és ötszázezer közöttire becsülik, ám egyes szakértők állítják, hogy a vérengzések legkevesebb hatszázezer életet követeltek. A Pakisztánba vándorló pandzsábi muszlimok elvonulásuk „ajándékaként” szikh falvakat gyújtottak fel, fosztogattak, öldököltek.

Az elszenvedett sérelmekért, az áldozatokért Master Tara Szingh az Aranytemplomból átkozta meg Pakisztánt, kiáltott halált a bűnös mohamedán országra. A szikheknek, hogy talpra álljanak, a nulláról kellett indulniuk, mindent kezdhettek elölről. Ám ezt követően is számos vallási vihar, villongás, vérengzés, háborúskodás robbant ki Pandzsábban, melyek zöme elsősorban - a múlt század 70-es és 80-as éveiben felerősödő - a független szikh állam - a „tiszták országa” (Khalisztán) - megteremtésére irányuló szeparatista mozgalom tevékenységéhez kapcsolódott. A véres események az Aranytemplom 1984-es ostromában, majd a támadást elrendelő Indira Gandhi megölését követően kirobbant zavargásokban csúcsosodtak ki. Csak az 1990-es évek közepétől kezdődően stabilizálódott a helyzet Pandzsábban, s tért vissza az élet a normális kerékvágásba.