Muszlim masszázs

A mindenes fiatalember, Husszein, megmutatja hálóhelyünk, ami ugyanolyan szép kivitelű, mester mívű bútorokkal van berendezve, mint a társalgó vagy az ebédlő. A fürdőszoba is tágas, tiszta. Az inas az orrom előtt téblábol, lesi óhajom. Meleg fürdővízre és kényelmes ágyra vágyom. Kívánságom teljesíthető. Alázatosan, de jól begyakorolt mozdulatokkal veti meg az általam kiválasztott heverőt, hat vastag plédet hoz, hogy ne fázzunk éjszaka.

Husszein jóképű, mosolygós és szimpatikus. Két éve dolgozik itt. Gulmarg környékére való, ott élnek szülei és testvérei. Kérlel, meséljek magamról én is. Egészen speciális nyelven társalgunk, hiányos tőmondatainkban ragozatlan igéket, szavakat fűzünk egymásba, ami a lényeg, hogy értjük egymást. Közben az elsötétítésnek vége, megérkezik a várva várt fény, legalább alaposabban szemrevételezhetem az egész hajót. Tüzetesen megmustrálok mindent, bebarangolom a hajó összes zegét-zugát. Elégedetten konstatálom, fényárban is ugyanolyan elragadóan szép ez a tündérhajó, mint gyertyafényben.

Mire Husszein végez az ágyazással, és én is visszatérek a hajómustráról, Abdul jelenik meg, hogy egy frissítő masszázzsal nyerje el jóindulatomat. Elfogadva a számomra unszimpatikus főnök jótékony hatásúnak és felüdülésnek ígérkező ajánlatát, gyalogbékaként terülök el az ágyon, hadd kezdjen a művelethez. Amint hozzámér, kezének gyengéd érintésére vegyes-ellentétes érzés kerít hatalmába, egyidejűleg fut át rajtam valami jóleső bizsergés, ugyanakkor válaszul akaratlanul is megfeszül belsőm, szinte valamennyi porcikám tiltakozva, védekezik az idegen kéz tapintása ellen. E furcsa kettősség végigkísér, amíg szorgalmasan gyúrja, nyomkodja, szorítja vállam, hátam és derekam izmait dörzsölgeti, kéz élével pedig ütögeti, de amint keze tiltottabb zónák, a hátsó fertályom és mellem felé araszol, a viszolygás kerekedik felül, mereven utasítom el további ügyködését. Köszönöm nem kérek többet, elegem van ténykedéséből. Attila, aki - ellenőrzése alatt tartva Abdul ügyködését, figyelve minden mozdulatára - a másik ágyról szemléli életem első masszázsát, elutasításom láttán mosolyra húzza száját.

Amint abbahagyja dögönyözésem, Attila felé fordulva készségesen ajánlja fel neki is gyógyító tudományát. Ismerve férjem különös pszichéjét, eleve tudom válaszát. A puszta gondolat is heves tiltakozást vált ki belőle, s ebben a tiltakozásban van valami különösen groteszk. Megrökönyödött ábrázata láttán derültségem önkéntelenül hangos hahotába csap át. Annyira tetszik felháborodott apellátája, hogy párnába dugott fejjel, könnybe lábadt szemmel döcögök a nevetéstől, s tetszésnyilvánításom bizonyítékaként öklömmel többször az ágyra csapok.

Szerintem spórolnak az árammal, elsötétítésre hivatkozva gyanús gyorsasággal előbb kapcsolják ki a villanyt. Az ablakon túl árulkodó alig-fények igazolják sejtésem valódiságát. Az egyszerű vacsorát félhomályban fogyasztjuk el. A tükörtojás dermedt, a tea kihűlt, de nemcsak ez az oka étvágytalanságunknak, hanem a veszélyes, hosszadalmas út fáradtsága is.

A kétszemélyes heverőn szorosan összebújunk. A hat takaró mázsásnak tűnő súlya alatt hamar kimelegszünk. Síri csend vesz körül, csak egyenletes szuszogásunk halk neszét hallom. A várva várt álom nem késlekedik sokáig, néhány pillanat, vagy a perc tört része alatt ólmosan ragad le szemhéjunk, lassul le lélegzetünk, zuhanunk a tudattalan süket mélységébe.

Alig hasad még a hajnal, mikor felébredek. Óvatosan, vigyázva, hogy páromat fel ne keltsem, fordulok oldalamról a hátamra. A félhomályban ráérősen próbálom kivenni a faborítású mennyezet és a fal faragásait. Gyönyörködve időzök el a fantáziadús, stilizált virágokon, játékos indákon, lótusznyalábokon. Szemem egyik mintáról a másikra ugrálva veszi számba a szövevényes arabeszkek kusza fonadékait, sokszögletű ábrák szabályos motívumait, majd pillantásom hirtelen a színpompás szőnyegre téved. Egy távoli mecsetből felhangzik a müezzin imára hívó, égig zengő hangja. Az igazhitűek már kora pirkadatkor köszöntik istenüket, Allahot, válaszul fülemben élesen felcsendül a trivandrumi mecset, ismeretlen müezzinjének ismert dallama. A felkelésre szólító hang engem is kicsalogat azt ágyból.

Hálónk ablakából csak a szomszédos hajót és a partot látom. A hajó körüli vízben már hápogó kacsák alá-alá bukva lubickolnak. A fűtetlen szoba barátságtalanul hűvös. Megborzongok, majd szaporán magamra kapkodom az összes fellelhető ruhadarabomat. A folyóson jóval hidegebb levegő fogad, s ráadásul egy morc szellő arcomba csíp. Fogaim hideglelősen összekoccannak, de a hidegérzet bagatell érzés ahhoz a látványhoz képest, ami bőségesen kárpótol. Felfokozott várakozásomon is túltesz a varázslatos kép, többet, szebbet nyújt, mint amit vártam. Mohón pásztázom végig az elém tárulkozó tájat, kapzsin szívom magamba a zöld erdők ózon illatát, a hegyek üdítően friss kipárolgását. Telhetetlen gyorsasággal, de mégis tüzetesen rögzítem a látottakat. Bár eddig is nagyon hiányzott, ám most sajnálom csak igazán, hogy fényképezőgépünk még Delhiben elromlott, s annyi rúpiánk nem volt, hogy vegyünk helyette egy másikat. Ez az alkalom, érzem, nem ismétlődik meg életemben már soha.

Előttem kristálytisztán terül el a sötét vizű Dal-tó. A rezzenéstelen sima víztükrön a párás fényben játékosan kergetőznek a felkelő Nap sugarai. Örömmel köszöntik az új napot, aztán egy kóbor, kópé fuvallat igyekszik szétcsapni közöttük. Amerre a szemem ellát égig érő hegykoszorú övezi a tüneményes vidéket. Nem tudom pontosan betájolni magam, de érzésem szerint az a szemközti hegylánc nem lehet más, mint a Karakorum, mögötte pedig feltehetően ott trónolhat, a számomra most láthatatlan, mamutszerű Himalája, vagy, ahogy az indiaiak mondják, a Himálaja. Fenn a magasban a csillogóan havas romok szikrázó hósapkái észrevétlen belevesznek, egybeolvadnak a gomolygó, homályos ködfelhőbe. Lejjebb az égbolt barátságos, ragyogó kékje jólesően nyugtatja szemem. A partot terebélyes keleti platánok, daliás jegenyék, büszke nyírek és fehéres zöld levelű illatos olajfák szegélyezik. A táj kiegyensúlyozott nyugalma s a hozzá harmonikusan asszisztáló, zavartalan szépségű flóra békességet csöppent a bámészkodó ember zaklatott szívébe.

A hajnali csodát valakivel meg kell osztanom. Hirtelen indíttatásból, hogy önző ötletemet valóra váltsam, azonnal indulok be a szobába, udvariatlan könyörtelenséggel rázom fel, mély álmából alvó párom, aki üveges szemekkel néz felém, de nem lát. Laposakat pislog, dermedt pupilláiból kiolvasom, azt sem tudja, hol van és ki az, aki keltegeti. Mint egy elkényeztetett gyerek kérlelem, ne rontsa el játékom, osztozzon örömömben, s hogy megbocsájtson, ébresztőül egy csésze finom kávét dugok az orra alá, feje búbjára meg egy cuppanós puszit nyomok.

Halkan, hogy ne zavarjuk a csöndet, óvatosan osonunk ki a folyosóra. A korlát karfáján nyugvó kezét békülékenyen keresem, s hogy minden rendben van, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy szinte egyszerre kezdjük skandálni a bráhmin Kalhána, a 12. században élt kasmíri történész, a Rádzsataringíni (Királyok folyama) szerzőjének, hangulathoz illő sorait:

„A hajnal aranyló színben
jelenik meg
az örök hó birodalma
fölött
este a fény hódolatát adja
a toronyként kiemelkedő hegycsúcsoknak.”