A luxushajó orrából falépcső visz fel a nyitott teraszhoz, a tavon csónakkal érkező ugyancsak lépcsőn keresztül léphet a hajóba. A teraszon kerti garnitúra árválkodik, a várja nyári vendégeit, hogy ismét gyönyörködhessenek a naplementében ezen az istenáldotta szép vidéken. A teraszból nyílik a szalon. A szalonból az ebédlőbe jutni, ahonnan keskeny folyosó vezet a hálókba. Mario az első hálószobát kapta, mi pedig a középsőt. Mindegyikhez egy-egy fürdőszoba tartozik. Az ebédlő mögötti részen apró tálaló, viszonylag jól felszerelt teakonyha. Ebben tanyázik az inas, amíg az étkezés tart. Kis ablakon át figyeli, vajon mire van szüksége a vendégnek. Nemcsak Husszein lesi gondolatainkat, de a család tagjai is mindent elkövetnek, hogy jól érezzük magunkat. Bár sem a tegnapi vacsorában, sem a fürdőzésben nem leltem örömet. Amikor azonban az errefelé megforduló Kőrösi Csoma Sándor mostoha körülményeire gondolok, menten elszégyellem magam.
Amerre a szem ellát, a vízen mindenütt lomhán himbálózó lakóhajók pihennek lustán. Vendég már alig van bennük, kiürülvén megérdemelt téli nyugovójukra tértek. Csak most látjuk a reggeli fényben, hogy a luxushajókhoz viszonyítva milyen szerényen egyszerű vendéglátónk bárkaháza. Lakásuk tulajdonképpen egy fedővel fedett öblös csónak. Amint elnézem, valamennyi lakóházhoz tartozik egy ilyen kisebb méretű, szerény kivitelű személyzeti hajó, amelyek díszes társukra hűségesen vigyázva ringanak lehorgonyozottan megszabott mozdulatokkal. Az egyik szemközti hajó neve „My dear!”, de társai is jól hangzó, fantázianeveket viselnek. Kissé távolabb a dombtetőn egy hindu templom árválkodik egymagában. Reggeli imára várja vallásos híveit. A bárkaház sötét ajtajában váratlanul feltűnik Husszein mosolygós barna képe. Üdvözölve érdeklődik, mit eszünk?
Reggelire avas, nehézszagú jakvajat, mézédes bolti vegyes lekvárt, fanyar ízű zöldteát és kasmíri kenyeret kapunk. A kerek lepény a mi paraszt lángosunkhoz hasonlít. Nem csapati, annál jóval vastagabb és sokkal ízletesebb. Nem tudok betelni a kellemes ízzel, teletömöm hasam lekváros kenyérrel. Hiányoljuk Mariot, amikor kérdezzük, hol van, Husszein cinkosan mutatja, mélyen alszik, tegnap este ugyanis hasist szívott. Micsoda? - kételkedünk szavában, s hitetlenkedve a kérdőszót a nyomaték kedvéért elnyújtva megismételjük. Bizony, bizony! - bólogat az inas. Mellén büszkén feszül a valamelyik uraságtól levetett tulipiros posztókabát, a lábát viszont nem fedi cipő. Mezítlábasan, fürgén indul egy újabb kanna teáért.
Furcsa motoszkálást hallok a szalon felől, egy kereskedő hamiskásan kukkant rám, mosolyra húzott szájából felém villogtatja hófehér fogait, s közben ládikájából szorgalmasan szedegeti elő áruját. Nem számítottam rá, de tetszik az ötlet. Vajh, mit árulhat, megyek közelibe. Kasmíri képeslapokat, fényképalbumokat pakol elém, az elfogadható ár többszöröséért. Még alkudozni sem vagyok hajlandó. Érzi, túllőtt a célon, mert szó nélkül, úgy, ahogy jött, csendesen eloldalog.
Az első árust, számos további követi. Kapaszkodnak felfelé a lépcsőn. Sorukra várva türelmesen. Egymást váltják, rakják elénk változatos portékáikat. A mesterek, főnökök, sarkában kisinasok, segédek sleppje cipeli hatalmas ládákat, batyukat. Árnyékként kísérik urukat. Amikor kinyílik egy-egy ládafia, batyu vagy motyó, feltűnik előttünk a rejtett kincs, a számtalan kívánatos áru. Kommendálnak minden szemnek tetszőt és ízlést kielégítőt, kínálnak ezüst függőket, karpereceket, nyakláncokat, lábláncokat, különféle más ékszert, köves gyűrűket, drágaköveket, réz szobrokat, imamalmokat, faragott faszobrokat és lámpákat, papírmasé dobozokat, vázákat, képeket, őzbőr kabátokat, szarvasbőr pulóvereket, szőrmesapkákat, kucsmákat, varrott sálakat, hímzett stólákat, párnákat, takarókat, felsorolni is nehéz, mi mindent még.
Noha a kereskedők tisztában vannak azzal, hogy tetszetős, művészi kidolgozású áruik eladják magukat, hisz puszta látásuk is szemet gyönyörködtető, a kufár vérük mégsem hagyja nyugodni őket, mert ráadásként, minden egyes árucikknél esetben bőbeszédűen ecsetelik az áru szépségét, jóságát, hasznosságát. A tökéletes üzleti érzékkel megáldott kasmíri kalmárok tárgyalókészségét, rábeszélőképességét tantárgyként lehetne oktatni a világ minden kereskedő inasának. Szemük előtt csak egy cél lebeg, értékesíteni az árut. Számukra a vevő szent, nem ismerik a reménytelen kuncsaft fogalmát. Fáradhatatlanul próbálnak végig minden trükköt, hogy a vevőt levegyék lábáról, megpuhítsák a szívét, a végcél mindig ugyanaz, hogy a lágyuló szív parancsára nyíljon ki az igen tisztelt vásárló pénztárcája.
A cél érdekében színészkednek, nyájaskodnak, rimánkodnak, stílusuk ennek megfelelően mézesmázos, őszintétlen, alázatos. Arra a pillanatra várnak, hogy a kliens kissé elbizonytalanodjék, s amint ez megtörtént, abban a minutában, mint sas zsákmányára, úgy csapnak le a kínálkozó prédára. Ez az a perc, ahonnan nincs visszakozz, nincs mese, vásárolni és fizetni kell. Szinte mindig célba érnek, hisz olyan kitartóan rohamozzák az embert, hogy nincs az a következetes, kőszívű ember, aki képes mindennek ellenszegülni.
Hiába hajtogatom, bizonygatom, hogy bár tetszetős a kínálatuk, de nem akarok vásárolni, nincs miből költekeznünk. Nem akarom ragozni előttük azt a nem várt többletkiadást, ami abból adódott, hogy busz helyett taxival voltunk kénytelenek Dzsammuból Srinagarba jönni, és nem a kifizetett hajó tulajdonosa várt minket, vagyis, hogy elköltöttük már a magunkkal hozott pénzünk nagy részét. Valószínűleg meg sem értenék érvelésem. De a kereskedők jó emberismerők, tudják, hogy az idegenek kezdetben, hozzám hasonlóan, mind hevesen tiltakoznak az üzletkötés ellen, de tisztában vannak azzal is, hogy végül valamennyi turista, számtalan Kasmírra emlékeztető szuvenírrel, ajándékkal tér vissza hazájába.
Már én is érzem lágyuló szívem, gyengülő akaratom várható eredményét, de nem bánom gyengeségem, mert legalább pár szép tárggyal leszünk gazdagabbak. Párom buzdít, vegyek közülük néhány nekem tetszőt. Biztatására egy tibeti imamalmot, egy diófából faragott mosóembert, vagyis dhobit és egy szép mívű réz Buddha szobrot választok. Ám közben nemcsak örülök az új tárgyaknak, hanem elégedetlenül dohogok, miért nem hoztunk több pénzt magunkkal. De hát ki számított Delhiben a kényszerű többletkiadásra, na meg aztán gondolni kell a visszaútra is, hiszen bármi megtörténhet. Az egyre áradó kereskedő folyamnak, az esetleges újabb vásárlásnak végül is Ali szab határt, aki megjelenve a környék felfedezésére invitál.