Rosta Erzsébet weboldala


Elsőként startolunk. A Dzsavahar alagútba beérve nem sokat látunk. Bent kísérteties sötétség és nyirkos hideg fogad. A kocsi pislákoló városi fénye csak kis szakaszon világítja be előttünk az utat. Mintha madzagon húznánk a többi járművet, úgy követnek minket egymástól változatlan távolságra. A mennyezetről csöpögő lecsurranó víz kopog az autó tetején, majd hirtelen az aláömlő víztömeg óriási zajjal toccsan egyet a fejünk fölötti kasznin. Akaratlanul behúzom fejem a vállaim közé. Hirtelen a pokolban érzem magam. Pillanatok alatt számba veszem és minősítem életem összes elkövetett vétkét és bűnét. Szerencsére az alagút mindössze csak másfél kilométer hosszú. Miközben üveges szemekkel mereven figyelek előre, a kijárat felől hamarosan egy halványan beszűrődő apró fénysugarat látok, és örömmel konstatálom, végre-valahára kiértünk az alagútból.

Kint mintha egy csapásra átalakult volna minden, másféle táj fogad, a levegő meglehetősen lehűlt, s az eddig kanyargós út egyenesre szelídült. A hegyek hófödte csúcsai már nem karnyújtásnyira magasodnak fölénk, hanem tisztes távolságból néznek vissza ránk. Alattunk a tágas zöld síkság, mint elbűvölően csábító szajha terül el, s körülötte a zord méltóságú hegykoszorú, mint kedvesére őrködő férfi vigyázza.

Készültünk a pompás látványra, most mégis olyan, mintha váratlanul kellemes meglepetésként tárulkozna elénk a hirtelenjében teljes szépségében pompázó táj. Ereszkedünk lefelé. A lassan nyugovóra készülő fáradt levegő egyre sötétebb szürkére komorul. A hegyek közül a nap álmos fénye még egyet-kettőt pillant felénk. Szívem szerint egy darabig még önző módon fenn tartanám az égen, mutasson meg nekünk minél többet a tájból. Oldalra pillantva, meghökkenve konstatálom az utat szegélyező fákról, hogy akácok. A rizsföldek szabályosan lekerekített, gondosan szabott, megművelt teraszai magukra vonzzák a tekintetem, úgy érzem, épp úgy hozzátartoznak ehhez a jellegzetes tájhoz, mint a sorfalat álló jegenyék, a berkekben szétszórtan ácsorgó olajfák, és a kasmíriak által nemzeti szimbólumként tisztelt, szinte minden településükön megtalálható keleti platánok.

Jellegtelen falun haladunk át, ám hirtelen nagy izgalomban lesz részünk, mert az utat keresztezve, a kocsink elé fekszik meggondolatlanul egy örültnek látszó, buggyant férfi. Utolsó pillanatban sikerül sofőrünknek nagy ívben kikerülnie. Megkönnyebbülten jegyzem meg magamban ismét, hogy jó a vezetőnk, leszámítva és elfeledve a pár órával ezelőtti lélegzetelállító megcsúszását. A szürkeségből olykor előtűnik egy-egy sietős léptű, lepelbe burkolózott, fezes kasmíri. Egy ketrecben el nem adott tyúkok bóbiskolnak, szárnyuk alá dugott fejjel. Gondterhelt, álmos szemű kecskék tartanak hazafelé.

Még most sem barátkozom meg a kasmíri ajánlatával. Eltökélt szándékom megkeresni Srinagarban kifizetett szálláshelyünket. Annak ellenére, hogy a győzködésbe - a kasmíri segítségeként - már beszáll Mario, az olasz is. Attila mellettem bölcsen hallgat, mintha tudna valamit. Karjával átfogva melegíti fázós derekam, s ettől a kedves gesztustól mintha szívósságom kissé alábbhagyna. A kasmírival azonban továbbra sem tudok megbékélni, ingerel állandó agitálása, erőltetett kedvessége, nyerészkedő ábrázata, valahogy zavar az egész lénye.

Az út menti házak előtt öregek üldögélnek, elmélyülten szívják hűsítő hukkájukat. Mire elhagyjuk Bidzsbihara, Awantipur, Pampore, Pandrethan helységeket a Nap ténylegesen nyugovóra tér. Amikor Kasmír fővárosába, a „Kelet Velencéjének” tartott Srinagarba érkezünk, már öreg éjszakát idéző sötétség borul ránk, pedig az óra még csak este hetet mutat. Több mint huszonöt órája vagyunk úton, ebből kilencet a hegyek között autóztunk.

Feltűnő a sötétbe borult város kihalt utcáival, a csendben hallgató házak fénytelen ablakaikkal. Mintha néptelen helyre érkeztünk volna, sehol nem látni életre utaló mozgást. Később derül ki, hogy elsötétítés és kijárási tilalom sújtja a kasmíriakat. Nehezen szokik hozzá szemünk a megvilágítatlan tájhoz, mire kihámozom a körvonalas árnyakat, elképedve fedezem fel, hogy a fedezékek mögött őrszemek lapulnak, s figyelik minden mozdulatunkat. Rossz érzéssel fordulok el a mustráló szemektől, s mint reménysugárt, egy gyér fényt látok csillogni az előttünk elterülő koromfekete Dal-tavon. Fáradtságomban is maradt egy apró örömmorzsa, mely most önfeledten enged örvendeni, hogy szerencsésen megérkeztünk.

Lakóhajók - SrinagarEzt a boldog pillanatot használja ki Abdul, mert mielőtt észbe kapnánk egy elénk sikló csónakba tuszkol bennünket. Ismétlődő tiltakozásomra megígéri, hogy felhívja telefonon szállásadónkat, a "Noor Travels"-et. Nem hiszek neki, de már nincs erőm huzamosabb ellenállásra. Hagyom, hadd vigyen az ismeretlen helyre a nesztelenül úszó, könnyű testű csónak. Brunót a parton lekapcsolták szállásadói, ő máshol tölti napjait, mint mi. Integetve ígéri, hogy majd életjelt ad magáról, s még megtoldja nevetve, hogy most szívesen megenne egy tál makarónit.

Felkapaszkodva a lépcsőkön, a hajóházba érve egy elvarázsolt tündérhonban érezzük magunkat. A gyertyafényből kirajzolódó képtől ámuldozunk, megbámuljuk a padlót borító kasmíri szőnyegek szépségét, a faragott bútorok és a mennyezet utolérhetetlen tökéletességét, a művészi csillárt s a hímzett függönyt. Az olasz Marion látom, hogy boldogságában - ha fiú volnék - legszívesebben hátba vágna, de nő létemre csak bólint, hogy ugye megmondtam. A kasmíri nagyképűen fogadja ujjongásunkat.