Sikaránk mellett vízililiom-paplanok sora mellett siklik el. Áhítozva nézem a gyönyörű virágokat, szívesen kérnék a sikarás fiútól egyet, ám mielőtt megszólalnék, Attila észreveszi sunyi szándékom, és tanáros komolysággal, megrovóan néz rám. Szótlan korholását kelletlenül bár, de figyelembe veszem, azonban továbbra is izgatnak a karnyújtásnyira elterülő, szemérmetlenül kínálkozó liliomok. Valósággal ingerelnek, hogy közülük valamelyiket leszakítsam. Próbálom a bűnös gondolatot elhessegetni magamtól, de miközben ezzel vagyok elfoglalva, a szótlan sikarás fiú a víz fölé hajolva gyors mozdulattal letép egy bimbós, halványságra liliomot, és - gálás lovaghoz illően - cinkos hódolattal nyújtja át a hőn óhajtott virágot. Tettén felbátorodva, mintegy ajándékát kiegészítendőn, anyanyelvén arra kérleli Alit, meséljen nekünk a tó vízi tündéreiről, a perikről. Ali eleinte kissé kéreti magát, de aztán szíves-örömest enged a kérésnek.
A muszlimok hitvilága szerint Kasmír tavaiban nemcsak halak, békák, hanem - az itteniek által perinek nevezett - vízi tündérek is élnek. Alattunk a Dal-tó mélyen elterülő tündérországában is tanyáznak perik. Ilyenkor nappal pihennek, ábrándoznak, s várják az éjjelt. A különleges képességekkel megáldott perik, elbűvölően bájos tündér lányok: igézésre, varázslásra, jóslásra és gyógyításra egyaránt képesek. Amint leszáll az éj, s feljön a Hold az égre, felmerészkednek a víz felszínére, aranyló hajukba tündérrózsát tűznek, s a kis halakból, békákból fess hercegeket varázsolnak. Az éj leple alatt az általuk kiválasztott deli legénnyel csábos táncot lejtenek, s kedvükre szerelmeskednek. Azt a daliát, amelyik visszautasítja egy peri szerelmét, betegséggel büntetik meg. A hajnal közeledtével véget ér a szerelmes éjszaka, s mire feltűnnek a felkelő nap első sugarai a víz úrnői nyugovóra térnek, és a halakká, békákká visszavarázsolt herceg fiak is alábuknak a tó vizébe.
Élvezet hallgatni Ali meséjét a szerelmes vízi tündérekről, a hercegekké átvedlő halakról, békákról, ám közben dézsavü érzésem támad, mintha mindezt már olvastam volna valahol, tán Hajnóczy Rózsa könyvében. Fülemnek egyébként sem cseng idegenül e meseszövés, hisz gyermekkorom mesehőseit: Tündér Ilonát és a béka királyfit juttatja eszembe.
Az indiai emberek sokszínű természetképében nagy tiszteletnek örvendenek a növények, vizek, hegyek, kövek. Ezért különböző sejtelmes szellemekkel, homályos istenségekkel, titokzatos tündérekkel azonosítják őket, akik tulajdonságaik szerint veszélyesek vagy áldásosak, félelmetesek vagy jóságosak, ártók vagy segítőkészek lehetnek. Természeti isteneik közül Szoma a növényzet, Agni a tűz istene, Usasz a hajnal istennője, Paradzsanja a viharfelhők és az esők istene, a Himalája csúcsán trónoló Himavat isten pedig a hegyek ura. A hinduk hite szerint a fák az erdők tündérei, a hegyek az istenek lakhelyei. A Himalája, vagyis a hó otthona, nem más, mint a Világlótusz szára, Ganga pedig az égi folyó. A vízből jött égi tündéreket, félisteneket apszaráknak hívják.
A halaknak és a békáknak India-szerte termékenységet, bőséget, újjászületést tulajdonítanak. Az utóbbiakat oly nagy becsben tartják, hogy sokan a brahman papokhoz és a szent tehenekhez hasonlítják őket. Esőcsináló varázserejükről már a Rig-védában olvasható Békahimnusz is említést tesz. Kuruttyolásuk esőt hoz, a jótékony esőtől megtermékenyül a föld, ennek örömére a békakórus hálabrekegésbe kezd, mert vidám világ, bőséges termés várható. De nem maradnak le tőlük a vízi kígyók sem, akik a termékenységen túl még gazdagságot is szimbolizálnak. Itt Kasmírban a vizeket felügyelő kígyók a tavakban, folyókban és forrásokban találhatók, és a feladatuk a vízbőség és a vízmélység őrzése.
A környező hegyek gyűrött hósapkái távolinak látszanak, sötétkék kontúrjuk a párás végtelenbe ékelődve, mintegy átmenet nélkül a semmibe vész. Lejjebb eresztve a tekintetem, nem messze tőlünk egy fekete ruhás, ékszerekkel jól felszerelkezett, dundi asszonyka tűnik a szemembe, amint a csónakján állva, ütemesen hajladozik, vízililiom szárakat tép marokszámra. A frissen szedett liliomszárak már félig kitöltik a csónak alját, jót fognak csemegézni belőle éhes tehenei. Ali bizonygatja, hogy a kérődző állatoknak fogukra való ez a ropogós delikátesz zöldség. Evezősünk lapátjától megtörik a víztükör, apró hullámok fodrozódnak utánunk. Szívből kívánom, bárcsak eltévednénk, hogy még sokáig bolyonghassunk céltalanul a vízen, de az idő sürget, a Nap állásából ítélve, jócskán elmúlt már déli tizenkettő.
Mivel az ember óhaja csak ritkán teljesedik be, elkedvetlenedve nyugtázom, hogy vészesen közelgünk lakóhajónk felé. Alaposan szemügyre veszem a csinos hajót, s felfedezem az oromzatra pingált nevét. „Szorgalmas Juszuf” áll rajta. Kérdem, ki volt Juszuf? Ali beavat a családi titokba, büszkén mondja, hogy a nagyapjuk. Túl sokat nem tudunk róla beszélgetni, mert a nyílt vízen ránk várakozó kereskedők újabb rohamát vagyunk kénytelenek elviselni. Szerencsénkre hamar elérjük a védtelen helyzetünkből kiszabadító lépcsőt. Fürgén kúszunk fel rajta, s a hallba érve megkönnyebbülve, zsákként zuhanok rá egy székre.
