Keralai fáradtságunk még ki sem pihentük, de már ismét hajt minket a felfedezés vágya és kíváncsisága az újabb és újabb tájak, emberek felé. Leküzdhetetlen mehetnékünk számára teljesen mindegy, hogy merre, csak utazni, látni, kihasználni minden pillanatot.
Delhi központjában a Dzsan Pathon egymás mellett sorakoznak az utazási ügynökségek, izgalmasabbnál izgalmasabb úti programokkal csábítják az élményekre éhes turistákat. A választék zavarba ejtően bőséges: Agra, Dzsajpur, Katmandu, Benáresz, Simla, Kadzsuraho, Amritszár, Masszuri, Risikés, az árak azonban - az időtartamtól és a szolgáltatás minőségétől függően - meglehetősen változóak. Nem árt az alapos tájékozódás, érdeklődés, sőt - ha van rá mód - hasznos az alkudozás is. Az utazási irodák előtt invitáló, mézhangú, csalogató emberek hada fáradhatatlanul dicséri a saját szervezésű útjait, bizonygatva, hogy az ő ajánlatuk a legjobb, programjuk a legérdekesebb, buszaik a legkomfortosabbak, sofőrjeik a legbiztonságosabb vezetők, idegenvezetőik a legképzettebb ciceronék, no és a legdöntőbb érv az ár, ami természetesen mind közül náluk a legalacsonyabb.
Agra és Dzsajpur azonnal kiesik, mert előző évben már mindkét helyen jártunk. A többi út azonban izgatja fantáziánkat. Katmanduba nepáli vízum kell, Simlát és Amritszárt a napokban kitört zavargások miatt lezárták a látogatók elől. Szűkül a választék. A megmaradtak közül is nehéz választani, a legvonzóbbnak azonban Benáresz tűnik. Az egyik utazási ügynökség szikh tulajdonosa, látván tanácstalanságunkat, még vagy húsz jó csengésű nevet felsorol, sőt körutazást javasol taxival. Programajánlatai vonzóak, a tarifái viszont elképesztően drágák.
A forgalmas utcán meg-megállva, érveket-ellenérveket sorakoztatunk egymás mellé. Annak ellenére, hogy a hely egyáltalán nem alkalmas egy ilyen eszmecserére, mert a portékáikat erőszakosan kínálgató árusok és rúpiáért kolduló gyerekek pillanatonként kizökkentenek minket a témából. Hol is tartottunk? - nézünk kérdőn egymásra. Risikés, gyönyörű lehet, híres zarándokhely, számtalan szent hellyel és emberrel. Az egykori Beatles együttes tagjai itt, Maharishi jógi ásrámjában ízlelgették a koncentrált meditáció mesterfogásait. George Harrisont valószínűleg a mester misztikus környezetben lévő Transzcendentális Meditációs Iskolájában fertőzte meg a varázsos hangú szitár muzsikája.
De érdekes volna például felkeresnünk Masszurit és környékét, ahol kanyonokkal, vízesésekkel, sebes sodrású patakokkal tarkított hegyi tájat láthatnánk, aztán átmehetnénk a Gangesz forráshelyére, Gangotriba, minden hívő hindu egyik legszentebb zarándokhelyére. Jó volna megnézni Almorát, Dzsosimathot, Haridvárt no és a Nanda Dévi csúcsot is. Az útikönyv azt írja, hogy ha a szél felkavarja a havat a 7700 méter magasba nyúló csúcson, olyan látványt nyújt, mintha a hegy füstölne. Ilyenkor a helybéliek azt mondják, hogy istennőjük, a Nanda Dévi főzőcskézik.
Választhatnánk azonban Kadzsuraho templomait, ahol az élet örömeit nyíltan ábrázoló, szeméremsértő, erotikus szobrok láttán, a ma élő puritán felfogású, prűd gondolkodású hinduk irulnak-pirulnak, s legszívesebben letagadnák fékevesztett őseik szabados felfogását, erkölcsi romlottságát.
Úgy érezzük, hogy az igazi élményt mégis a legszentebb hindu város, a szent Gangesz két partján elterülő Benáresz nyújtaná, ahol a legtöbb istent imádják, a legszebb selymet szövik, a legkiválóbb bételeket árulják és a legzamatosabb mangót termesztik. Felkeresni Benáreszt, ahol áhítozó, istenhívő hinduk fürdőznek naphosszat, templomaiban Siva isten szimbolikus lingamját simogatják meddő méhű asszonyok, mely helyen a legtisztább hindit beszélik, s tisztelettel ápolják az ősök nyelvét, a szanszkritot, ahol az észak-indiai zene fellegvára található. Ám a felsőfokú jelzőkkel tűzdelt jellemzés ezzel még korántsem teljes, hisz kifulladásig lehetne folytatni a listát, a földkerekség egyik legősibb városáról. Ezek után egyáltalán nem lep meg az a régi indiai szólás-mondás, miszerint Benáreszben éltek valamikor a világ legkívánatosabb kurtizánjai is.
Mialatt latoltatjuk a kínálkozó lehetőségeket, csemegézve, válogatva a jobbnál-jobb úti programok között, észrevétlenül mellénk oson egy jóképű, hollófekete hajú fiú, és széles mosollyal, hívó karral terelni kezd minket a Connaught Place felé, s közben imamalom módjára mantrázza a már jól ismert „(…) leg (…) és a leg (…) meg a leg (…) egész Delhiben” szöveget. Miért is ne? - gondoljuk, s hagyjuk magunkat elcsábítani. Talán tud még az eddigieknél kívánatosabb utat, s pénztárcánkhoz méretezett árat javasolni. A felsorolt kívánságlistánk mindegyikére igenlően bólint. Mindent vállal, megszervez, hotel, motelt, beszerez vonatjegyet, repülőjegyet, amit csak akarunk, a lényeg az, hogy menjünk Kasmírba. Rábeszélőképessége bámulatos, bármit kérdezünk, a válasza mindig Kasmírnál köt ki. Fáradhatatlanul magyarázza, hogy Kasmír Ázsia Svájca, India legtisztább szöglete, a Himalája lába, a Boldogság völgye. Bár kissé gyanús a sok dicsérő jelző, de célt ér, sikerül kellőképpen felkeltenie érdeklődésünket Kasmír iránt. Szó szót követ, s ezalatt kiderül, hogy a fiatalember kasmíri, megtudjuk azt is, hogy az időközben előkerült papának itt a közelben van egy kasmíri árukkal telt üzlete, amit feltétlenül meg kell néznünk. A ravasz képű papa invitálását, ami nyilván nem volt hátsó gondolat nélküli, a vevőcsalogatóként beígért erős zöldtea ellenére - ebédmeghívásunkra hivatkozva - sikerül kivédenünk. A kasmíri utazásban azonban megalkuszunk. Az üzletet kézfogással, elégedett vigyorgással és sokat remélő somolygással pecsételjük meg. A bürokrata indiaiakhoz méltóan, számlák és bizonylatok sokaságát nyomják a kezünkbe, s a jó érthetőség kedvéért többször elismételik az autóbusz indulási helyét, idejét, figyelmeztetnek továbbá arra, hogy ha bármi is történne, véssük az eszünkbe, Kasmírban csak az őáltaluk kijelölt embernél, az általa megadott címen jelentkezhetünk. Semmiféle kísértésnek ne higgyünk, ne dőljünk be bármiféle jöttment csábításának, mert a most megpecsételt szerződés az érvényes, mással üzletet kötnünk tilos. Mit mondjak, furcsálljuk az egészet, igazából nem is értjük ezt a nagyfokú aggályoskodást. No de ok tudják, mit, miért mondanak, egy idegen országban, főleg Indiában, még a legfelkészültebb idegen sem ért meg sok mindent, sőt helyesebb azt mondani, hogy a más országból érkező ember túl keveset tud Indiáról.
A figyelmeztetést azért „nem árt tudni fenntartással” elraktározzuk agyunk egyik kis bugyrában, esetleg mégis szükségünk lesz rá egy meggondolatlan döntésünk előtt, vagy, hogy a kellő pillanatban kisegítsen minket a ránk leselkedő bajból. Tudjuk, Indiában „kevés a hal és sok a fóka”, s a turizmusra szakosodott emberek sokasága a mennyiségre jóval kevesebb turistában látja a meggazdagodás lehetséges útját. A cél érdekében aztán minden adódó alkalmat megragadnak, kihasználva már a pici eséllyel kecsegtető eshetőséget is, semmit nem szalasztanának el. Mindezt eddig is lépten-nyomon a saját bőrünkön érezhettük, tehát kialakult már bennünk egy egészségesen működő védekezési reflex, talán ezért is tartjuk túl aggodalmaskodónak a két kasmírit.
Ezután már izgatottan várjuk az esti busz indulásának időpontját, kezünkben a Noor Travel névkártyájával, rajta a srinagari és a delhi címmel és a telefonszámmal, a több példányos számla bizonylattal és egy kasmíri térképpel. Az esti szürkületben járgányunk már a kasmíri árusok során álldogál. A buszban sötét bőrű emberek, köztük két fehér, sűrű dohányfüst, áporodott izzadtságszag és rengeteg csomag. A fehérek láttunkra az összetartozás örömével üdvözölnek minket, melyet ugyancsak jóérzéssel viszonozunk. Helyünk a busz farában, a kerék feletti ülésre szól. Kényelmetlen, szűk, állapítjuk meg első látásra, még mielőtt kipróbálnánk. Alig huppanok le, az ablakon át csinos gyümölcsárus lány nyújtogatja felém érett banánjait. A két fehér egymással olaszul beszél, a mogyoróárusokkal viszont angolul alkudoznak.
Az indiai pontatlansághoz híven, a buszunk késéssel indul. Gyanús, hogy még másfél óra múlva is Delhiben tekergünk, mikor érünk így Kasmírba? Újabb és újabb utasok szállnak fel. Tavalyi tapasztalatunk alapján tudjuk, hogy a turista buszok elmennek a megadott címre is, ha igényt tart rá az utazó. Egyébként a normál tömegközlekedési járatok is bárhol, bárkinek és bármikor megállnak. Ekkor azonban még nem tudtuk, hogy a buszunk nem turista busz, hanem egy menetrend szerinti járat. A városnézésnek is beillő bolyongást azonban nem bánjuk. Egyik utcából ki, a másikba be, bazárok milliónyi kis lámpái, hotelek óriási neonreklámjai villognak. A közlekedési rendőrök és a jelzőlámpák elirányítanának, de csak kevesek figyelnek rájuk. Mindezt élvezem, egyáltalán nem zavar a dugóban való ácsorgás, a lassúság, most nem szorít minket az ido sürgetése. Büszkén tudásomra, betűzgetem a hindi feliratokat. Minden kényelmetlenség ellenére is jól érzem magam, jól érezzük magunkat. Osztozva az élményben, egymás kezét szorongatjuk. Nézd csak!… Látod azt?…Delhi így szürkületben is lenyűgöző.
A Delhi Kapun átlépve, a vörösesszürke-fekete égbolt alján kirajzolódik a Dzsáma Maszdzsid kontúrja, mely az indiai mecsetek legnagyobbika. A Sáh Dzsahánt idéző császári sugárút kereszteződésében - miként az megszokott a nap bármely szakában - ezúttal is végképp megfeneklünk. Ez a csomópont híres forgalmi dugóiról. Ahogy az angol mondja, valódi ’traffic jam’, se előre, se hátra nem mozdul a sor, csak éktelen dudaszó hallatszik. Valamennyi jármű, méretétől függően, egyszerre tülköl, trombitál, brummog, béget, visít, nyafog, nyekereg, vagy játszik valamilyen közismert dallamot. Az egésznek semmi értelme, de gondolom, hogy ez a megszokásból dudáló járművezetők is jól tudják.
Vánszorgunk a Vörös Erőd felé, jobbra a Madárklinika, a közelében egy zsúfolt mozi, a távolban sebesen forog egy kivilágított óriáskerék, mögöttünk a Gandhi park, a nagy lélekre, Mahátmá Gandhira emlékeztet. A Lál Kilánál még felpréselődik egy utas, eközben az időt kihasználva ismét árusok sereglenek a busz köré, az ablakon át nyújtják be filléres portékáikat, frissen pörkölt mogyorót és más rágnivaló magvakat, köztük az elmaradhatatlan a csáná csabénát (különböző ízesítésű, fűszerezésű sült csicseriborsót), gyümölcsök közül illatos banánt, lédús mandarint, italként forró teát, ételként kövér kotletteket. Indulás előtt még rutinozás, ide-oda, előre-hátra, jobbra-balra, látszólag céltalanul. Egy vékony szikh fiú irányítja sofőrünket, élethű madárfütty-utánzattal. Tolatás közben a busz feldönti egy zöldséges kétkerekű kordéját. Az esetet követő kis perlekedésnél többre számítottam.
Átvergődve a városon, alattunk a Dzsamuna folyó álmos, szürke vize látszódik. Egyre nő a sötétség, csak a kocsisor lámpái világítanak, s időnként a messzeségben csillan fel egy-egy kis gyertyafény. A táj monoton, a környezet ingerszegény, az ülőhely kényelmetlen, a motor egyenletesen duruzsoló hangja hamar elzsibbaszt. Hatalmasakat ásítok, melegség önti el testemet, majd előrebiccen fejem. Az elalvást megelőző jótékony lebegésben, mint egy haldokló madár a szárnyaival, csapong a fantáziám.
Az alvás és az ébrenlét köztes állapotában képzetem minduntalan a tavalyi agrai utazás képeit idézi fel bennem, a képfoszlányok, vetített dia képekként villannak fel előttem, minden bizonnyal az utazás apró hasonlóságai miatt, de talán a hangulata az, ami eszembe juttatja az agrai út jól ismert képsorait. Akkor déli irányba indultunk, most pedig észak felé tartunk, de a felfedezés belső izgalma mintha ugyanaz lenne, egy éve Agra, a Tádzs városának meglátása töltött el izgalommal, most viszont Kasmír ismeretlen tája, emberei, élménye izgatnak veszettül. Emlékszem milyen csalódást okozott az Agráról szerzett első benyomás, épp ezért gondolom, hogy Kasmír ugyancsak tartogathat számunkra számos meglepetést, örömet frappáns fordulatokkal, furcsaságokat, csodálatos érzést és lehangolót, de kiválthat feszültségingadozásokat, impulzusokat, okozhat érzelemváltozásokat is. Behunyt szemem előtt végigperegnek a képek, a szívemben exponált és az agyamban megörökített fotókkal idézem fel a tündöklő Tádzsot, a vörös bejáratot, a gudzsaráti házaspárt, kedves kislányukat, komoly kisfiúkat, a karcsú minareteket.