Jézus Kasmírban tért örök nyugalomra?!

A sok kanyargós utca, út után végre ráismerek az útelágazásra, amely a Dal-tó irányába, hazafelé visz. Újból rám merednek a fedezék mögé bújt zsoldosok. Képtelen vagyok megszokni jelenlétüket. Kíváncsi lennék, mit szólnak a megszálláshoz maguk a kasmíriak. Noha ez a terület India része, az itt élő emberek pedig hasonlóan a katonákhoz ennek az országnak az állampolgárai, mégis a katonai jelenlétet hazánk szovjet megszállásához, leigázásához tudom hasonlítani, belőlem legalábbis ugyanazokat az emóciókat váltják ki, ugyanúgy irritálnak, legyenek akármelyik náció tagjai, oroszok vagy indiaiak, szememben a katonák az erőszakos hatalom kiszolgálói.

Amint elnézem ezeket az elszánt képű kasmíri muszlimokat s a rájuk felügyelő, a kisebbségben lévő kasmíri hindukat képviselő indiai katonákat, szinte érzem a közöttük feszülő kiélezett szenvedélyek súlyát, a levegőben a sérelmek sokasága vibrál. Bármelyik pillanatban robbanhat a puskaporos hordó, gyutacsnak elegendő egy kétértelmű, félremagyarázható mozdulat, egy apró félreértés vagy bármilyen csekélység, semmiség, hogy azon nyomban elszabaduljanak a dühös indulatok, egymásnak essenek, üssenek, gyilkoljanak.

Ha nem csal az emlékezetem, az itt lakó hindukat és muszlimokat utoljára a Kasmíri Nemzeti Mozgalomnak sikerült egy zászló alá tömörítenie, közös erővé kovácsolnia. Akkor azonos cél érdekében összeforrtak, ideológiától, hittől, származástól függetlenül együttműködtek. A példás összefogás elindítója a Nemzeti Kongresszus 1942-ben kiadott jelszava volt, ami így szólt: „Angolok távozzatok Indiából!” A kasmíriak szíve egyszerre dobbant meg a nagy tétre és lehetőségre, hisz nem másra, mint az angolok és az általuk nyakukra ültetett elnyomó maharadzsa elűzésére szövetkeztek. Az utolsó összefogást sajnos nem követték újabbak. Indiai függetlenné válása és Pakisztán kiválása óta, 1947-tol állandósult a két ország rossz viszonya, megdermedt a jobbítani akaró diplomácia, az újabb és újabb háborúk, zavargások, a katonai jelenlét nem használnak senkinek sem, de különösen az itt élő embereknek nem.

Minden egyes katona egy csepp olaj a tűzre. Úgy néz ki, hiába tett meg minden tőle telhetőt Gandhi a hindu és a muszlim egység megteremtése és az egymás iránti megbékélés érdekében. Az ellentétek azóta is egyre csak mélyülnek, hasztalan védekezik a mindenkori ügyeletes kormány azzal, hogy mindent megtesz, elkövet a vérontások elkerülése végett, a vallási-, törzsi-, nemzeti szenvedélyek megállás nélkül izzanak. Manapság már szinte kibékíthetetlennek tűnnek a különböző érdekellentétek, szándékok, áttekinthetetlenek az eltérő célkitűzések, vágyak és törekvések, olyan ez, mint egy megállíthatatlan lendkerék vagy egy perpetuum mobile, folytonos és szakadatlan.

Magányos dohogásom, őszinte együttérzésem miatt, csupán meddő eszmefuttatás. Jelen esetben még magam sem tudom reálisan minősíteni, vajon gyáva nyúl vagy előrelátó bölcs bagoly vagyok, mindenesetre táskámban lapul Amnesty jelvényem. Konzul barátunk, Feri, megérkezésünk után azt tanácsolta, ne viseljük, Indiában ugyanis nem díjazzák ennek az emberjogi szervezetnek a tagságát. Különösen itt Kasmírban hozna ránk komoly veszélyt, elindíthatna egy sor felesleges problémát, ez a rabságot és szabadságot jelképező szögesdróttal körbefont gyertyát ábrázoló pléhdarab.

Hogy mennyire nincs béke e vidéken, bizonyítja a közelmúlt történése. Ottlétünk előtt, tavasszal egy fegyveres ellenzéki csoport három túszt gyilkolt meg Kasmírban. A három áldozatul esett túszért a Dzsammu és Kasmír egyetemistáinak felszabadítási frontja vállalta a felelősséget, és túszaikért cserébe három társuk szabadon bocsátását követelték. Sikertelenül. Az egyik agyonlőtt túsz testét Srinagar belvárosban az utcán találták meg, a másik két holttestre a külvárosban leltek rá. A megtorlás kegyetlen volt, a hatóság fegyveresei házról-házra jártak a túszszedők felkutatására, s körülbelül 400 embert tartóztattak le.

Azóta is napirenden vannak a bírósági tárgyalások mellőzésével meghozott súlyos ítéletek, nem ritkán halálos kimenetelűek. A fegyveres erők több alkalommal nyitottak tüzet a láthatóan fegyvertelen tüntetőkre. Az Amnesty International számos alkalommal sürgető felhívást intézett az indiai hatóságokhoz, amelyekben kérte a hivatalos szerveket, hogy tegyenek meg minden szükséges lépést az emberi jogok védelme érdekében.

Nem tudom, mit hallott Ali az Amnestyről, de jó volna elbeszélgetni vele minderről, kikérni véleményét, vajon ő hogyan látja, de kerüli a tabu témát, nem hozza szóba. Tapintatból nem faggatjuk érzéseiről, hovatartozását úgy is sejtjük. Idegenvezetőnk mintha érezné, milyen gondolatok foglalkoztatnak, egy ideig néma, mint a sír, aztán valami ihlettől indíttatva megszólal, visszatér mesélő kedve. Nem kevesebbet állít, minthogy Srínagarban van eltemetve Jézus. Hitetlenkedve fogadjuk ezt a képtelen mesét. Kétlem szavahihetőségét, bár a próféta hajszáláról szóló legenda lehet, hogy igaz, ám ez utóbbi valódisága kizárt. Hiába bizonygatom, Jézust Jeruzsálemben feszítették keresztre, majd holttestét, egy kősziklába vájt sírba tették, ahol harmadnapján feltámadt, nem hisz nekem, váltig erősködik a történet valódisága mellett, köti az ebet a karóhoz, sőt még azt is tudni véli, hogy Kasmírba hosszú vándorútja után érkezett, s megfáradtan, betegen a Boldog völgyben tért örök nyugalomra, itt szenderült időtlen hallhatatlanságra.

Ismét keresztülhajtunk a Dzselam folyó partjait összekötő gerendahídon. A kasmíriak hídépítési technikáját állítólag Nagy Sándor hidászaitól sajátították el. A történet valódiságát ezúttal nem vonom kétségbe, hisz a macedón Nagy Sándor valóban járt Indiában. Rövid ideig tartó hadjárata során, hadseregével leereszkedett az Indus völgyébe, eközben átvonult Kasmíron. Tehát a hídépítésről szóló legenda valószínűleg helytálló. Közben felvillan előttem egy másik Sándor legendás alakja, a magyaroknak oly kedves, székely vándor, Kőrösi Csoma Sándoré, Srínagari tartózkodása alatt, valószínűleg többször átkelhetett ezen a hídon, amely már az o korában is ilyen elhasználódott, rozoga lehetett. Jártában-keltében talán ugyanarra gondolhatott, mint amire most én, hogy bármelyik pillanatban leszakadhat alattunk ez a korhadt híd. Érdeklődöm Alitól, mit tud Kőrösi Csoma Sándorról. Mérget vennék rá, hogy nem hallott még felőle, de kész csoda a név hallatán azonnal eszébe jut a tibeti szótár, Dardzsiling és a magyar származás. Ujjongók büszkén, örömöm határtalan, itt a világtól jól eldugott országban ismerik Kőrösi Csomát, s tudják a szót: magyar. Mutatok magunkra, mi Kőrösi Csoma hazájából jöttünk. Most ő ámul el. Valóban? Felcsillan a szeme, s elismeréssel bólogat az eddig csak idegen, de mostantól már baráti turistákra. Némán tisztelgünk a nagy magyar emlékének.

A tekergő sárga folyó felett felmagasodó gyűrött hegykoszorú párásan kéklik. A Dal-tó kristálytiszta vize sötét, felszíne háborítatlanul feszes, mint egy száraz vászon. Már becsukott szemmel is tudom, melyik irányba van a Hari Parbal hegy mogul erődje, s a Tahti Szulejmán domb hindu szentélye. Gyérül a forgalom. Közeleg az este, s velejárójaként a kényszerű elsötétítés. A katonák elgémberedett tagokkal, hajlott gerinccel, véreres szemekkel teljesítik megalázó szolgálatukat. A szállingózó gyalogosok arckifejezését figyelve, tovább erősödik bennem megállapításom hitelessége, helyessége, tetszetős, szép vonású arcok, melyekre már eltüntethetetlenül rávésődött rosszkedvük és pesszimizmusuk.

Süket csend honol a tájon. Mi is hallgatunk. Ráérősen gurul taxink, mellettünk mintha visszafelé haladnának a házak és a hegylábak. Nem tudok betelni a táj szépségével, varázslatosan elbűvölő. Két nap múlva már Delhiben leszünk. Sofőrünkről már-már feltételezem, hogy néma, egész úton egyetlen hang sem hagyta el száját, meghökkent mikor megérkezés után elköszön tőlünk. Ali füttyent egyet, máris feltűnik a láthatáron sikarás fiúnk, amint buzgón evez felénk.