Turbános szikh sofőrünk könnyedén pattan fel a busz nyergébe, a váltótársa és az irányító legény a fülke másik felébe húzódik. A vezető láttán megnyugszom, hisz a szikhek kiváló képességekkel megáldottak, ők India legmegbízhatóbb sofőrjei. Szemben a hindu sofőrökkel, ők ügyesek, reflexeik jók, megfontoltak, biztos kezűek.
Az öreg motor az önindító a válaszolva zajosan felhördül, a rozoga kaszni minden darabja jajgatva rezonál. Istenem segíts! - tódul ajkamra akaratlanul is a bizonytalan kimenetelű események előtti esdeklés, ami eddig mindig erőt adott, hitet öntött belém. Pedig most még nem is sejtem, milyen megpróbáltatásokkal teli út elé nézünk. Ám a fohásznál is nagyobb biztonságot jelent számomra férjem keze. Mint minden indulás elott, ezúttal is megtalálja kezünk a másikét, ujjaink - akárcsak máskor -szorosan egymásba kulcsolódnak.
A busz baloldalán, a második ülésén, az ablaknál foglalok helyet, a belső ülés férjemé, a fehér képű fiatalok - az amerikaiak, a két német és az ausztrál - pedig a sofőr mögött, a busz elejét sajátítják ki. Egy halomban ülve nagyobb biztonságot remélnek. Az utastér reménytelenül hideg, de az indulás izgalma s az előttünk álló út kiszámíthatatlanságának már a puszta gondolata is felmelegít. Nehéz szívvel búcsúzunk Srínagartól, a gyönyörű Dal tótól, a csodás mogul kertektől, a kedves vízililiomoktól. Szeretettel gondolok vissza Iszrára, az öreg Szultána nagymamára, unokáira, a sikarás fiúra, s így távoltól már úgy érzem, hogy nem zavartak a leleményes kereskedők őszintétlen mézes szavai, sőt mintha Abdulról is megváltozott volna a véleményem. Elérzékenyülésem azonban nem tart soká, mert fonalát egy éles kanyar szakítja meg. A szikh sofőr autóversenyzőnek képzeli magát, úgy veszi be a hajtűkanyart, hogy közben a csomagtartóba tett táskák eldobott diszkoszként repülnek a busz belsejébe. A kétgyerekes kismama ételhordója darabokra esik, s belőlük az útra szánt étel szanaszét folyik. Krumpli darabok, szósz és rizsszemek elegyednek gyanús masszává a gumiszőnyegen.
Alig eszmélünk az ijedelemből, amikor buszunkat fegyveres őrök állítják le. Ellentmondást nem tűrő hangon tessékelik le az utasokat és a személyzetet ellenőrzésre. A férfiak szolgalelkűen, egymás után járulnak a katonák elé motozásra. Én viszont nem mozdulok, nem vagyok hajlandó leszállni, nem engedek senkit magamhoz nyúlni. A mögöttem ülő kis asszonyka is a helyén marad. Elszántan várom a felszólítást, de békén hagynak minket. Úgy látszik, hogy a nők és a pici gyerekek nem jelentenek számukra különösebb veszélyt. Az ablak üvegén át látom, amint az éppen sorra kerülő férjem arcára kiül a rákényszerített tűrés, tudom, mit érezhet a kínos procedúra alatt.
A kanyar után jobbra az Amar Szingh Klub, mellette hindu templom, majd vendégfogadók sora, végül pedig egy mozi tűnik fel. Az út mentén a Dzselam folyó oly tekervényesen kígyózik, mint annak idején - megregulázása előtt - a Tisza. A kanyargó folyó olykor annyira megközelíti az úttestet, hogy a víz szinte érinti az aszfaltot, aztán egy merész görbülettel eltávolodik, hogy ötletszerűen ismét visszatérjen. A centrumban - mint minden nagyvárosban - múzeum, könyvtár, kórházak, bankok, szállodák, filmszínház, iskolák és hatalmas piac, amiben Srínagar különbözik, a városra oly jellemző selyemgyárak és a mindenhol elterülő őszi pompában díszlő mogul kertek. A hegy lábánál egy újabb szentély, a Pándernáth templom, s egy modern üdülőtelep. Bár teljesen kihalt, egy lélek sem látható, a pázsitja most is üde zöld.
Srínagar külterülete sokban emlékeztet a megelőző napon az óvárosban látottakhoz, az épületek azonban kissé szerényebbek, főleg lakóházak és boltok találhatók itt. A bazárokban errefelé is ugyanolyan pezsgő élet folyhat, mint az elegánsabb negyedben. Itt azonban nem szuveníreket, hanem hétköznapibb, praktikusabb portékákat lehet kapni. Ha jól látom, a kangri árusok már kinyitottak, a zöldségesek, hentesek, sőt a szabók is, közös tulajdonságuk, hogy izgalommal várják a vevőket.
Amerre csak látok, mindenhol hegyek fúródnak a gomolygós felhőktől terhes égbe. Semmi remény a javulásra, az időjárás kilátástalanul konok, mintha hallani sem akarna a jobbra fordulásról. A látási viszonyok, akárcsak jöttünkkor, most sem valami jók, de akkor szürkülettől volt, most pedig a borongós időtől homályos a táj. Az eső időnként nekiered, hol sűrűbben esik, hol lecsillapodva szemerkél. A vízcseppek változó erősséggel és ütemben kopognak a busz tetején. Az útburkolat nedves, víztócsákkal tarkított. A résnyire nyitott ablakokon s a rozsda rágta eresztéteken besüvít a légáram, folyamatosan tovább hűtve az egyébként is hideg buszt.
A nemzetközi úton nagy a forgalom, kamionnagyságú teherautók hordják több tonnás terhüket. A víztócsákba hajtva, a széles kerekeik alól szétspriccel a latyakos víz, mely sem házfalat, sem bódét, sem embert, sem állatot nem kímél. Az üvegre csapódva rendszeresen elzárja előlem a kilátást, pedig jó elmerülni a csodás vidék bámulásában, számomra ez jelenti a legkellemesebb szórakozást. A házak körül, az utak mentén, a part szélén szólóban vagy kisebb csoportokba verődve kikarfák árválkodnak. A kasmíriak szerint ez a fa a világon sehol máshol nem tenyészik, kizárólag csak náluk honos. Engem viszont teljesen az Alföldünk akácára emlékeztet, bár - október lévén - a virágzatát nincs módom megfigyelni.
