Addig mantrázom magamban, hogy leszállok a buszról, hogy egyszer csak érzem, elhatározásom végleges, megváltoztathatatlan döntéssé szilárdul. Hogy hitetlen férjem is meggyőzzem szándékom komolyságáról, pénzt kérek, s hogy helyemről kiengedjen, a combjába markolok. Mazsolám van, mert abban a pillanatban mihelyt húsába mélyednek körmeim, fékez vezetőnk, de nem miattam, váltója folyóügyei késztetik megállásra. A busz ajtaja, mintha kérésemre tárulna fel, kihasználva a lehetőséget, táskámat vállamra vetve elrebegek egy Isten-hozzádot, és emlékeztetőül figyelmeztetem párom arra, hogy találkozunk Dzsammuban. Fürgén fogok talajt, s elszántan azonnal Dzsammu irányába veszem lépteim. Egy óriásit harapok a friss levegőbe. A szabadság érzete villanásnyira felvidít. Fellélegzek.
Ki törődik most a megrökönyödött utasokkal, akik a szokatlan eseménytől valószínűleg tétova ábrázattal nézhetnek egymásra. Megbántottságomban még Attila sértődöttségétől se hagyom magam befolyásolni. Az összes visszatartó érvet elhessegetem, egy indíték vezérel csupán, a busz nélkül menni, haladni. Megviselt lelkem, mint sérült madár vergődik, agyam szilaj gondolatai viszont betörhetetlen csikóhoz hasonlóan száguldanak. Meglehet, felvesz majd valaki, megesik rajtam a szíve, esetleg leállítok egy taxit, azzal megyek tovább. Erre a 100 km-re bizonyosan elegendő lesz a kétszáz rúpiám. Mindenféle megoldás érdekel, csak a buszon utazás nem.
A járművek közül azt választom, amelyik vezetőjében első látásra megbízom. Könnyen kifigyelhetők innen a szerpentinről lefelé ereszkedő kocsik. Rajtam múlik, közülük melyikük mellett döntök, ki lesz a választottam. Tisztában vagyok azzal, hogy sok veszélyt is tartogathat döntésem, lutri, hogy bejön-e vagy sem. Úgyszólván mindegy. Egyedüli célom jelenleg szaporán lépkedni Dzsammu felé. Számolgatom, mikorra érek oda. Ha jól kilépek, akkor óránként hat kilométert tudok megtenni, tehát bő tizenhat óra múlva érhetek célba. Meghökkent a tetemes idő, de bizakodó elszántságom nem ismer határt. Magabiztosan baktatok, combomat ütemesen veregeti hátitáskám. Elállt az eső, felszáradt az út, mintha megenyhült volna az idő is. Ideális körülmények a gyalogtúrához.
Idegesít, miért nem indul már a busz. Mire vár, jobban tenné, ha elhúzna mellettem. Hegyezem a füleim, de semmi. Végre hallom az indítást, túráztatást. Közeleg a hang, ereszkedik a nagytestű jármű felém. Utolérve, felveszi ritmusomat s lépésben kísérve követ. A busz személyzete a fülkéből, férjem pedig a lépcsőn lógva kérlelnek, szálljak fel. Nem és nem, semmiképpen sem. Tiltakozásul nemet intek fejemmel, s kezeimmel szélesen gesztikulálva eltökélt hajthatatlanságom erősítem meg. Dehogyis, hogyne, ugyan, hogy is ne. Pitizzetek csak, gondolkodtatok volna előbb. Legyen szíves, kér a szikh, s e röpke kérés elegendő, hogy lefojtott dühömet rázúdítsam. Hindiül, olaszul, angolul és magyarul, ahogy jön, válogatás nélkül szidalmazom. Degenerált, págal, murkh, balordo, idiotic, őrült, goffo, imbecile, stupid, minden, ami érthető és eszembe jut. A hatás kedvéért tegezve korholom. Balesetveszélyesen vezetsz, nem szabadna volánhoz ülnöd, meggondolatlan sofőr vagy. Ilyen és hasonló vádakkal illetem. Átkot szórok rá az elszenvedett félelmemért, az átélt stresszemért kizárólag őt okolom.
Hisztérikus dühkitörésem közben eszembe jut a szikhek számára lehető legdurvább sértés, a meglehetősen goromba „kutta ká baccsa” (kutyának vagy gyermeke) kifejezés. Mi több, rögtön ezután a hinduk között elterjedt - az agrai elmegyógyintézetre utaló - „Mi az, Agrába mentél?” becsmérlő, vicces kiszólás is bekattan agyamban. Mielőtt azonban akár egyik, akár másik dehonesztáló szólásmondás a nyelvemre tódulna és elhagyná a számat, elszégyellve magam, visszakozom. Hisz tulajdonképpen nem tehet arról, hogy másként érzékeli a veszélyt, értékeli az előnyszabályt, mint én, más a közlekedési beállítódása, mint nekem. Végül is nem akart bántani, akaratlanul, tudattalanul szerzett számomra rossz, nehéz órákat. Amint kiadtam mérgem, duzzogva visszaszállok.
Bebújok helyemre, s Attila átfogja vállam. Azt hitték, hogy összevesztünk, súgja fülembe. Ettől a képtelen feltételezéstől valamint sofőrünk fogadkozásától, becsületszóra tett ígéretétől, miszerint a továbbiakban lassabban hajt, kissé megnyugszom. Bár még utána is dohogok, morgolódok, ez azonban már olyan tessék-lássék, komolytalan. Ám az idegfeszültség továbbra is fogva tart, komolynak bizonyul, visszapörgetve az eseményeket, valószínűtlen nyomasztó álomnak tűnik mindaz, ami velem, a máskor oly fegyelmezett, bátor fehérnéppel történt.
